logo

XI Sextilis AD

Róma és a Bacchanaliák

Politika és vallás a Köztársasági Rómában



A Bacchus-kultusz elterjedése és betiltása a római történelem olyan részét képezi, mely nemcsak vallástörténeti szempontból lehet érdekes a történészek számára. A kultuszt betiltó rendelet időpontja Kr. e. 186, a második pun háború lezárását követő időszak, amikor Róma Karthágó legyőzése után történelmének egyik döntő fordulópontjához érkezett.
A korábbi városállam földközi-tengeri nagyhatalommá vált és ez minden szempontból változásokat hozott számára. A háborúk után politikai, társadalmi és gazdasági téren is egy kicserélődött helyzettel kellett szembenéznie, melyet csak fokozott a keleti mediterrán területekkel való gazdasági-kulturális kapcsolatok felerősödése. A keleti kultuszok megjelenése a sajátosan vallásos Róma számára különös gondot okozott. Egyes kultuszok jól megfértek a római vallás mellett, illetve könnyen integrálhatók voltak abba, mások viszont, így a Bacchus-kultusz és a hozzá kapcsolódó Bacchanalia-ünnepségek, a világuralomra törő Róma stabilitását fenyegették – legalábbis a politikai elit szerint.

Dionüszosz már a görögök egy részének is idegen és furcsa istenség volt, megbontotta a város rendjét; kultuszával végigsöpört a hellén világon. Valamilyen oknál fogva a nők sokkal fogékonyabbak voltak Dionüszosz kultuszára. Elragadtatottságukban táncolva járták az erdőket, hegyeket, élvezték a bor istenének varázsát, aki gyakran maga is megjelent híveinek körében. Éjszakai titkos ünnepségein dob, nádsíp, furulya teremtette meg a ritmust a féktelen tánchoz. Hívei állatbőrbe öltözve, a bor mámorában addig folytatták őrjöngő orgiájukat, míg össze nem estek a kimerültségtől. Az eksztázis csúcspontján szétmarcangoltak egy állatot, és megették a nyers húsát, mely által a beavatottak úgy érezték, azonossá váltak magával Dionüszosszal.
A görög vallásban ez a kultusz még nem bontotta meg a városállamok rendjét: a mindennapokból való kiszakadás, az istennel való egyesülés hosszú távon kiegyensúlyo-zottabbá tette a híveket. Rómában azonban már elfojtandó, a város elleni összeesküvés-ként tekintettek az idegen isten kultuszára. Dionüszosz a római vallásba Bacchus néven került át, kultuszához az ún. Bacchanalia-ünnepségek tartoztak.

Polübiosz, a Római Birodalom létrejöttéről a Kr. e. 2. században beszámoló görög történetíró azt jegyzi fel a rómaiakról, hogy az erkölcsök, különösen az ősök erényeinek (mores maiorum) megtartása mindennél fontosabb volt számukra, így a római vallás a Mediterráneum többi vallásához képest meglehetősen szabályozottan működött.
Úgy gondolták, a város jóléte a vallási fegyelmen alapul. Szinte „szerződéses” kapcsolatban álltak isteneikkel: úgy vélték, ha megadják az isteneknek járó tiszteletet, és a megszabott formák szerint a megfelelő időben áldoznak nekik, azok majd támogatják őket a harcokban, elhárítják a bajokat és az élet minden területén segítik híveiket. Ezt fejezte ki a vallási rítusok egyik alapvető formulája, a „do ut des” (Adok, hogy kapjak). Róma növekvő sikerei is ezt bizonyították. A csatákat azért nyerték meg, mert végrehajtották a megfelelő, szabályokhoz igazodó szertartást, áldozatot mutattak be az isteneknek, így azok az ütközetben Róma oldalán álltak.

A szigorúan zárt és gondosan felügyelt társadalom ellenére az új szokások és az új vallások, vagy rituális elemek megjelenése nem ellenkezést, sőt éppenséggel a befogadásra való hajlandóságot váltotta ki a rómaiakból. Az interpretatio Romana, vagyis más népek isteneinek és kultuszainak a római viszonyoknak megfelelő átalakítása a római vallás további fontos eleme volt. Az új isteneket azonban nem a maguk teljességében vették át, csupán azokat a vonásaikat importálták, amelyek megfeleltek a politikai érdekeknek, kielégítették a szükségleteket és beilleszthetők voltak a római hitvilágba. A görög vallással való találkozás tipikusan ilyen volt.

Nagy változást hozott azonban a hellenisztikus világgal való kapcsolatok intenzívebbé válása, mivel, mint láttuk, a Kr. e. 3. századtól kezdve egyre jelentősebbé vált a keleti, vagy a hellenisztikus kultuszok beáramlása Itáliába. Ekkor bontakozott ki legteljesebben a római vallás azon sajátos kettőssége, miszerint a hivatalos állami vallásban az egyes istenek csak korlátozott formában lehettek jelen, míg a magánszférában szabad teret kaptak. Erre jó példa Kübelé, akinek társa, Attisz csak a magánkultuszokban honosodhatott meg. A Bacchanáliák esetében egy jellegzetesen privát, az állam által hivatalosan nem legitimált kultuszról van szó. Az eseményekről két fontos forrásból értesülünk. Az első a Senatus consultum de Bacchanalibus, egy bronztáblán olvasható szenátusi határozat a Bacchanáliák visszaszorítására.

A másik egy történetírói beszámoló: Titus Livius A római nép története a város alapításától című művének XXXIX. könyvében írja le az eseményeket. Livius szerint a kultusz először a Rómától északra fekvő Etruriábában terjedt el egy görög férfi révén, aki titkos éjszakai szertartásokon avatott be nőket és férfiakat is a misztériumokba.
A görög férfi hatalmas tivornyákat rendezett, amelyeken az alkohol hatására megszűnt az erkölcsi kontroll, feloldódtak a gátlások és a szertartások orgiává fajultak. Ezt követték a hamis tanúzások, a hivatalos iratok hamisításai, mérgezések és gyilkosságok, amelyek után elrejtették a holttesteket. Nem nyilvánvaló azonban, hogy ezek az események valóban megtörténtek-e, vagy pedig a szerző szándékosan akarta a kultusz híveit befeketíteni, hogy ezzel a velük szemben eljáró római magistratusok tevékenységét igazolja.
A kultusz aztán Etruriából Rómába is átterjedt, ahol szintén megkezdődtek a szertartások. Livius megemlíti, hogy a Bacchus római papnője, Paculla Annia volt az első, aki a nők mellett férfiakat is bevont a rituálékba, így a hívek közösen látogatták azokat, amely lehetővé tette a „féktelenséget”.

Végül egy Hispala Faecenia szabadosnő tájékoztatta az egyik consult az eseményekről. A szenátus elrendelte, hogy a consulok járjanak el az ügyben és oldják meg a Bacchanaliák problémáját. A szenátusi határozat rendkívül erélyesen lépett fel a Bacchus-hívőkkel szemben. A Bacchus-közösségek létszámát minimálisra csökkentette, maximum öt fő (két férfi és három nő) vehetett részt áldozatbemutatáson. Nem hozhattak létre vallási közösséget, nem tarthattak szertartásokat, nem lehetett közös pénztáruk, csak külön szenátusi engedéllyel, szentélyeiket pedig le kellett rombolniuk. A rendelet megszegőire minden esetben halálbüntetés várt. De mi volt az oka annak, hogy ilyen kegyetlenül fojtottak el egy idegen kultuszt? Miért kellett vallásukban ilyen szigorúan korlátozni a polgárokat?
Livius beszámolója mindenekelőtt azt sugallja, hogy a bacchánsok erkölcsi és szexuális bűnei miatt háborodott fel a politikai elit, mondhatni, féltették az állam tisztaságát. Mindenáron meg akarták akadályozni, hogy az egyre növekvő csoport mindenkit megfertőzzön, és beszennyezze a rómaiak erkölcstisztelő vallását és értékrendjét. Ezt az aggodalmat fokozta a hívők számának látványos gyarapodása is:
„A szervezkedésnek még nincs ereje, viszont rendkívüli mértékben erősödik, mert számuk napról napra nő”. Ráadásul Livius szerint „köztük nem egy előkelő férfi és asszony volt található”.

Maga a kultusz nem volt törvény által elítélendő bűn, a szertartások alatt elkövetett bűncselekmények viszont igen. Azonban a Livius által említett irathamisítás, hamis tanúzás, gyilkosságok valószínűleg csak a történetíró munkáját színesítik, hogy nyomatékosítsák a Bacchanáliák erkölcstelenségét, alátámasztva ezzel is a titkos kultusz elfojtásának jogosságát. Ha valóban követtek volna el ilyen bűnöket a hívők, annak a Senatus Consultumban is lenne nyoma, a határozatban azonban nem található semmiféle utalás a fent említett bűncselekményekre. Annál inkább a titkos fogadalmakra.
A határozat coniuratiónak, azaz összeesküvésnek nevezi a Bacchanáliákat. A római vallásban, és a vallás jelentőségénél fogva a római életben rendkívüli fontossággal bírtak a különféle fogadalmak, ígéretek, eskütételek, amelyek csakúgy, mint a vallásos szertartások, szigorúan szabályozottak voltak.
Bárki tehetett magánjellegű fogadalmat különböző isteneknek, azonban ha a fogadalom túllépte a házi-családi kereteket, az áldozatot és a fogadalmi szertartást csak a hivatalos állami szentélyek papjai végezhették el. Ismét problémává válik tehát a Bacchusnak esküt tevő hívők egyre növekvő száma. A kultusz egy titkos fogadalommal szentesített, államilag nem ellenőrzött „összeesküvéssé” nőtte ki magát, amely a szenátus szemében az állam ellen irányuló fenyegetésként hatott.

A Bacchus-kultusz betiltásában természetesen közrejátszhatott az, hogy a kultusz Dél-Itáliából Rómába került rabszolgák és az elgörögösödött campaniaiak közvetítésével jutott el a rómaiakhoz. Ezek a személyek az alsóbb társadalmi rétegekhez tartoztak, vagyis Rómában is az alacsonyabb társadalmi rétegek, elsősorban a városi plebs körében terjedt el a kultusz. Az általuk létrehozott Bacchus-szentélyeket és közösségeiket a politikai elit a római rend elleni támadásnak vélte. Meglehetősen fontos szerepet játszhatott, és szintén aggodalomra adhatott okot a nők befolyásos szerepe a kultuszban. Ha hiszünk Liviusnak, azonnal szembetűnő, hogy az egyik kulcsfigura – aki feljelentette az összeesküvőket – egy nő volt.

A történetírónak ugyanakkor nem voltak hiteles információi az „összeesküvés” részleteiről: egyrészt, mert sok évvel az általa leírtak után élt, másrészt, mivel az összeesküvések és titkos kultuszok sajátossága éppen az, hogy körülményeit és részleteit csak a beavatottak ismerik. Így valószínű, hogy Hispala története csupán fikció, melynek funkciója az, hogy pótolja a hiányzó részleteket.
A szabadosnő személyénél tehát sokkal fontosabb, hogy a Bacchus-kultuszba beavatottak nagy része nő volt. A római kultúrát erőteljesen áthatotta a nőellenesség, vagy legalábbis a bizalmatlanság velük szemben. Polübiosz azt is feljegyzi például, hogy a férfiak kötelessége volt, hogy minden női rokonukat szájon csókolják találkozáskor, így ellenőrizve azt, hogy nőrokonuk nem fogyasztott-e alkoholt, ugyanis ez tilos volt számukra.
Az öltözködésük is szigorúan szabályozott volt: színes ruhába csak a kurtizánok öltöztek, ez volt az erény hiányának jelképe. Gyakran vádolták őket méregkeveréssel, boszorkánysággal, férfiak elleni merényletekkel, és nem egyszer tömegesen végezték ki őket.

Általánosságban véve a nőket bomlasztó tényezőnek tekintették a római társadalomban, nem véletlen, hogy a politikai hatalomból is ki voltak zárva. érthető tehát, hogy a római nők ilyen szintű önállósodása negatív reakciót váltott ki a Róma rendje felett éberen őrködő szenátus körében. A Senatus Consultum például a nőket az apjuk, illetve férjük kezére adta, hogy azok szabják ki rájuk a büntetést, visszatérve ezzel is a patriarchális rendhez.

Ha a nemek szerepét vizsgáljuk, kiemelkedő fontosságú lehetett egy másik, a férfiakat érintő tényező, mégpedig a katonáskodás. Az, hogy Bacchus hívei húsz éven aluliakat avattak be a kultuszba, hosszú távon óriási problémákat okozhatott volna a rómaiak számára. A férfiak tizenöt-tizenhat éves korukban, ünnepélyes keretek között ölthették fel először a nagykorúságot szimbolizáló toga virilist, mellyel teljes jogú polgárrá váltak.
Általában tizenhét és huszonhét éves kor között katonáskodtak, ezután pályázhatták meg az első politikai tisztséget, a quaestori hivatalt. Beláthatatlan következményekkel járhatott volna az, ha a fiúkat még a katonai szolgálat előtt beavatják a kultuszba. Az erős, jól szervezett hadsereg volt az előfeltétele Róma terjeszkedésének, és a meghódított területek feletti fennhatóság biztosításának, egy ilyen változás viszont valóban alááshatta volna Róma társadalmi és politikai szervezetét, innen nézve tehát érthetőnek tűnik a szenátus reakciója, s indokoltnak a consulok nyomozása, valamint a jogi közbeavatkozás.

A szenátus az állam védelmezőjeként arra törekedett, hogy megakadályozzon és felszámoljon minden „rendbontást”, ami Róma üdvösségét és stabilitását fenyegette. Úgy tűnik azonban, hogy itt nemcsak a bűntett-büntetés, rendbontás-szankció szokásos esetével állunk szemben. A kulturális asszimiláció és Róma önmeghatározása új fázisba érkezett. A római állam Hannibál legyőzésével gyakorlatilag az egyetlen domináns hatalommá vált a térségben, és ezt mindenki számára kétségtelenné kellett tennie.
Ezzel párhuzamosan a szenátus hatalma is erőteljesen megnövekedett a korban. Tagjai közé Róma leggazdagabbjai tartoztak. A népgyűlések erre az időre már formálissá váltak, a magistratusok pedig évente váltották egymást. A papi testületek vezetői is a szenátusból kerültek ki. Mint láttuk, a vallás rendkívül fontos volt az államéletben, a jelentősebb állami aktusok előtt kikérték a papoktól a hol kedvező, hol kedvezőtlen csodajeleket. Ezeket azonban könnyedén lehetett manipulálni – a szenátus akarata szerint.

Ennek köszönhetően a külügyek és pénzügyek intézése mellett a szakrális szférában is óriási befolyásra tett szert. Többé már nem a fő-magistratus mellett működő tanácsadó testület volt, hanem annak ellenőrző, irányító szervezete, az államhatalom legfőbb letéteményese. A Bacchanáliák betiltása jó alkalmat nyújtott ennek az irányító hatalomnak a „tesztelésére” és demonstrálására. A Senatus consultum de Bacchanalibus megmutatta, hogy bármilyen fenyegetés a hagyományos rend és ideológia ellen az irányító elit részéről érkező megtorláshoz vezet. A szenátus rendeletének oka nem az erkölcsi és vallási aggályokban rejlett – a legfőbb mozgató erő a hatalomdemonstráció és Róma ellentmondást nem tűrő fennhatóságának megmutatása volt. Ez természetesen szoros összefüggésben állt azzal a törekvéssel, hogy a hellenizmus közéletre gyakorolt befolyását visszaszorítsák a birodalomban. Az állam őrei mindig is a tradicionális római érdekeket tartották elsődlegesnek, éppen ezért meg akarták akadályozni a keleti kultúra terjedését.

A szenátus eljárása a Bacchus-kultusszal szemben minden szempontból praktikus volt. Nem véglegesen elfojtott, csupán megnyirbált egy olyan kultuszt, amely eredetileg nem felelt meg a római szemléletnek. Tulajdonképpen egy olyan interpretációs jelenségnek is tekinthető, melynek folyamatában az idegen kultuszokat szokás szerint a saját rendszerükhöz igazították. Létrehoztak egy olyan kompromisszumot, amely nem akadályozta meg a római és az új kultuszrendszer közti kölcsönhatást.
Az összejöveteleket továbbra is engedélyezték, de immár a városi praetor és a szenátus által képviselt állam szigorú ellenőrzése alatt. A vágyakat felszabadító magánkultusz fegyelmezett állami rítussá vált. Ugyanakkor ez a korlátozás elég szigorú volt ahhoz, hogy kinyilvánítsa Róma (azon belül a szenátus vezetésének) egész Itáliára, a mindennapi életre és a vallásra egyaránt kiterjedő hatalmát.



Györe Katalin