logo

XV December AD

Róma ősi vallása és a személytelen istenek

Azok között a kritériumok között, amelyek az egyes vallási rendszerek, az egyes népek vallási képzetei és szertartásai közt alapvetően egyező társadalmi-ideológiai kiinduló pontjuktól eltekintve bizonyos, nemegyszer lényegbe-vágó különbségek megállapítását teszik lehetővé, egyik legkézzelfoghatóbb az, amelyet a görögség és a rómaiak „vallásossága” tekintetében vehetünk észre. Már az is jellemző, hogy a görögöknek nincs is olyan szavuk, amely a mai értelemben vett vallás fogalmának megfelelne, hiszen ez voltaképpen csak az egyes embernek az „isteni világgal” szembeni tiszteletét jelenti, s inkább költői absztrakció, mintsem közkeletű kifejezés. A rómaiaknál azonban ősi eredetű és mindvégig közkeletű kifejezésként él a „vallás” fogalmának megjelölésére a religio, mely számos modern nyelvben ma is ebben a jelentésben él tovább.
Felesleges volna annak a sokat vitatott kérdésnek ismertetése, hogy vajon a szó eredetét egy feltételezett religere (állandóan figyelemmel kísérni, megismételni) tőből, vagy a religare (gúzsba kötni, állandó jelleggel kötelezni) igéből lehet-e megnyugtatóbban magyarázni, vagy éppen mindkettőben van némi igazság. Annál is inkább, mert a szó e két, egyrészt Ciceróra, másrészt Lucretiusra visszavezethető etimológiai magyarázata már a religio minden előfordulásában hosszú első magánhangzója miatt is sántít.
Sokkal fontosabb az, hogy míg a vallás két egymástól egyébként elválaszthatatlan megnyilvánulása, a mítosz és kultusz közül a görögöknél az előbbi is fontos szerepet játszik, addig a rómaiaknál csaknem kizárólagosan az utóbbival találkozunk mind a kisebb-nagyobb közösségek (az államot is beleértve), mind pedig az egyén életében, mint jelentős társadalmi-ideológiai tényezővel. S ennek a régi megállapításnak igazságát akkor is el kell ismernünk, ha azóta tudjuk immár, hogy a vallásos misztériumok milyen jelentős szerepet játszottak a korai (sőt a klasszikus) görögség életében. A római vallás a maga sajátos, egyéni jellegét viszont megőrizte még Augustus „aranykorában” is, így korábbi fejlődési korszakainak ismertetése nélkül aligha érthetjük meg Augustus korának vallásos ideológiáját és a vallással kapcsolatos új kulturális törekvéseit.

Az egészen korán antropomorffá váló görög istenképzetekkel szemben az itáliai népek istenelképzelése sokáig megőrzi személytelen jellegét. Jól mutatja ezt az „istenség” ősi itáliai kifejezésére szolgáló numen szó, mely tulajdonképpen a „bólintani” (nuere) ige főnevesült formája, s valójában azt a természet-feletti erőt fejezi ki, melytől a földön történő dolgok, így az emberi cselekedetek kimenetele végső soron függ, s amely mindvégig használatos kifejezés marad a római kultúra történetében, még ha jelentése az idők folyamán módosul is. Ez az „istenelképzelés” voltaképpen azzal az ismert „bűvös erőfogalommal mutat rokonságot.
Az elképzelés lényege ha bonyolult változataitól eltekintünk az, hogy valamiféle természetfeletti erő megnyilvánulását (tehát embertől független erőét) kell látnunk a történések és emberi cselekedetek sorozatában. A numen tehát nem az istenség, s nem is valamiféle képszerűen elképzelt istenek természetfölötti hatalmának összefoglaló kifejezésére szolgál, hanem maga a személytelen erő, mely jelentkezésével elősegítheti, távolmaradásával megakadályozhatja bármely emberi szándék valóra válását. így aztán annyi numen képzelhető el, ahány emberi cselekvésre szükség adódik.
Az idősebb Cato csupán a favágáshoz több ilyen természetfölötti (isteni) erő jelenlétét tartja szükségesnek. Ha tehát itt egyáltalában beszélhetünk istenekről, akkor is csak legfeljebb egy kiváló német vallástörténész szavával élve „Augenblicksgötter”-ről, azaz „pillanatnyi létű istenekről” lehet szó, akiknek léte csupán „szempillantásnyi” beavatkozásukban, erejük megnyilatkozásában átmenetileg valósul meg újra meg újra.

Ennek a fázisnak a további fejlődés során még Augustus „aranykorában” is számos nyoma marad, őrződik meg szívósan évszázadokon át, elsősorban az egyén, illetve család mindennapi életében. A ház, a család és a birtok istenei még Augustus korában is afféle személytelen istenek, ha alakjuk állandó jelleget öltött is az azóta eltelt idő során. Ilyen csaknem teljesen személytelen istenek a Penates, akiknek nevét az „élelem” szóból magyarázzák, s akik így a római család jólétének biztosítói, a ház „védőszellemei”, sőt, nemegyszer magát a családi otthont kifejező szimbólumok.
Ugyanez vonatkozik a velük közvetlen rokonságban álló Laresre, akik úgy látszik inkább a család jólétét biztosító birtok képviselői, termékenységének biztosítói voltak, amire következtetni enged többek között az is, hogy oltáraik általában a birtok szélén álltak. S ha már a birtoknál tartunk, hadd említsük meg ugyanitt a Palest is, aki (vagy akik?) az erdők-mezők termékenységének, elsősorban azonban a nyájak szaporodásának ősrégi istennője (istenei vagy istennői?) volt. Az ő személytelensége olyannyira megrögződött a vallásos hagyományban, hogy a hozzá imádkozó óvatosabbak általában azt is hozzátették megszólításához: „akár hímnemű, akár pedig nő vagy!”
De az elmondottaknál is jellemzőbb Genius istenként való tisztelete, akiről még Horatius is azt mondja, hogy memor brevis aevi, szó szerinti fordításban: „rövid életkorunk figyelemmel kísérője”, vagy „aki gazdája rövid életünknek”. Genius nem egy van, hanem annyi, ahány ember él, s nem is halhatatlan életű, mint a görög istenek, mert léte azoknak az embereknek (férfiaknak!) életéhez van kötve, akiknek születésekor maguk is létrejönnek. Már maga a szó töve, a gén(születni) tő is erre mutat. Lényegében tehát Genius istensége mögött egy ősi hiedelem őrződik még Augustus idejében is. Eszerint a férfi bizonyos természetfölötti erő birtokosává válik születése pillanatában, mely férfiasságának a nemzésben s a harcban, a gazdaságban s a hivatali előmenetelben egyaránt biztosítéka, ugyanúgy, ahogy a női termékenység-asszonyiság természetfeletti erejének biztosítéka Iuno, aki egyes feltételezések szerint Genius őseredeti istenpárja.

A valaha azonos funkciójú és természetű „istenség” sorsa az idők folyamán mindenesetre eltérő módon alakul. Genius megmarad a magán-kultusz egyik bár kedvelt, születésnapokon és termékenységünnepeken egyaránt áldozattal tisztelt istenének, állami elismerésben kifejeződő magasabb rangot sohasem ér el; Iunóval viszont, mint ZeusJuppiter feleségével találkozunk az ún. capitoliumi (állami) istenháromságban.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora