logo

X December AD

Ianus, Apollo és Mercurius

Egészen más vonatkozásban érdekes a későbbi főbb istenek közül „élettörténetük” tekintetében egymásnak ellentétpárját képező Ianus és Apollo alakja. Amíg Ianus az egyetlen olyan ősi itáliai istenség a főbb istenek közül, akinek eredeti elképzeléséhez, funkcióihoz, kultuszához nem találtak megfelelőt a görög istenvilágban, addig Apollo az a későbbi főistenek között, akinek számára nem sikerült itáliai gyökereket (még nevet sem!) találni, így változatlanul került át Rómába a maga görög isten voltában, s lett mégis Augustus „aranykorára” az egyik legnagyobb „nemzeti” istenné.
Ianus neve a dies (a nappal, világosság, fény) szóból származik, akárcsak Juppiteré, s mint világosság-démon szerepel a latinoknál Dianus néven női istenpárjával, Dianával egyetemben, majd később úgy látszik a nap és a hold, a két állandó természetes fényforrás isteni képviselőivé válnak. Ebben a minőségben Ianus, mint a nappali világosság kezdetének és végének biztosítója, még világosság-démon korában szert tehetett valamiféle kétarcú elképzelésre, mint aki a reggel felkelő és este lenyugvó nap fényét, erejét egyszerre szimbolizálja.

Úgy látszik, képzetének ebben a fejlődési szakaszában kezdi ebből az eredendő isteni funkciójából kiszorítani a dél-itáliai görögség révén talán már a királyok korában megismert, kezdetben gyógyító, dögvészelhárító istenként tisztelt Apollo, aki, mint Phoibos Apollón, maga is a fény, a világosság képviselője, sőt Hélios mellett napisten is ikerpárjával, a hold szűzi fényességét szimbolizáló Artemis-szal egy képzetkörben. Apollo így aztán mint az Artemisszel azonosított Diana párja válik egyre jelentősebb állami istenné, míg a Ianushoz fűződő képzetek és rituális szertartások köre is tovább bővül, gazdagodik. Egy idő után már Ianus minden kezdet mitikus képviselője lesz, így minden hónap kezdetén, a Kalendaen. Rómában tizenkét oltáron neki mutatnak be áldozatot.
A legnagyobb ünneplésben azonban attól kezdve részesült Ianus, amióta a római naptár első, tehát évkezdő hónapja a korábbi, Mars istenről elnevezett márciussal szemben a nevét is tőle kölcsönző január lett. Ettől kezdve minden év első napján Itália-szerte, de főképp Rómában, pompás ünnepet ültek Ianus tiszteletére, mely voltaképpen a Saturnaliákhoz kapcsolódott, s története során egyre inkább állami jelleget öltött. Augustus korában már az állami tisztviselők és az egész nép közös örömünnepe volt.
Az ünnep napján, természetesen, minden közéleti tevékenység szünetelt, a munka leállt, s a díszbe öltözött város, a templomi oltárok illatszerektől füstölgő tüzének fényétől beragyogva, gyönyörködhetett az „atyáknak és Quirinus népének” ujjongó menetében, amint ünneplő fehér ruhában a Capitoliumra vonultak, hogy az új esztendőben Juppiter kegyes legyen Rómához. Élükön az újonnan megválasztott állami tisztviselők haladtak, „az új vesszőnyalábok és az új bíborszegélyű tógák” ahogy Ovidius leírja (Fa.sti I. 8l.) -, hogy bemutassák az év szerencsés és boldog alakulása érdekében az ünnepi áldozatot, levágva a fehér üszőt, miután Ianusnak már újévi kalácsot tettek oltárára.

Nem kívánunk itt a kétarcú istenség vallási funkcióival, melyek az előzőkből kifolyólag a házak ajtajával és kapukkal, az utcát átívelő boltozatokkal és a közlekedéssel stb. kapcsolatosak, részletesen foglalkozni, amiként a részletektől a többi istenek esetében is eltekintettünk. Csupán két fontosnak látszó mozzanatot szeretnénk még megemlíteni. Az egyik Ianus-Quirinus sajátosan egybefonódó latin-szabin istenségének kultusza, mely a háborúkkal függött össze, s úgy látszik régibb eredetű, mint ameddig adataink visszanyúlnak.
Vergilius Aeneisében (VII. 601. skk) részletesen leírja, s a legősibb időkbe vetíti vissza azt a latiumi szokást, miszerint a hadvezérek, később már a consulok, mielőtt hadba indultak, kinyitották Ianus templomának kettős kapuját és átvezették a templomon a háborúba készülő harcosokat. A templom kapuját azután csak akkor zárták be, ha e béke végérvényesen helyreállt. Erre azonban csupán két alkalommal került sor a római köztársaság története során, s csak háromszor dicsekedhetett vele maga a pax Románál hirdető Augustus is, hogy a régi Fórum tövében a hagyomány szerint Numa Pompilius által épített templom kapuit bezárathatta, bejelentve ezzel az egyetemes béke korszakának elérkeztét.

A másik érdekes aspektusa Ianus vallásos képzetkörének a kereskedelemmel való kapcsolata, ahol egy másik ősi itáliai istenséggel, Mercurius-szal érintkezik. Megint csak a névből kiindulva, az újabb vallástörténeti kutatás egy eredeti Mercus alakot tételez fel, mely a már többször említett erődémon, egy személytelen „természetfölötti” erő megjelölésénél többre aligha szolgálhatott, s mely kapcsolatban állhatott az árucserével, elsősorban a gabonaárusítással, s így azután általában a kereskedelemmel és a pénzgazdálkodással is. Ebben a tekintetben Ianus megtartja és szívósan őrzi régi funkcióját. Nemcsak a pénzérméken szerepel kettős feje, de a kereskedők egyik legforgalmasabb elárusítóhelye, s a pénzváltók állandó tanyája is a Ianus-porticus és környéke maradt; még az örömleányok is ezen a tájon voltak legkönnyebben megvásárolhatók.
A kereskedők tulajdonképpeni védőistene, ennek ellenére, mégis Mercurius lett attól a pillanattól kezdve, amint alakja, az ügyes és már csecsemőkorában fondorlatos csínyekre képes görög Hermésnek tolvajokat és kereskedőket egyaránt védelmező, pártfogoló olymposi alakjával egybeolvadt. S olyannyira egybeolvadt, hogy nemcsak önnön régi isteni jellegzetességét veszítette el, de teljes egészében átvett mindent, amit a görög mítosz Hermésről „tudott”. Így lett ő is Juppiter fia, Apollo fondorlatos öccse, az istenek szárnyas saruval fölszerelt követe, az aranypálcás, aki a halottak árnyait betereli Charon alvilági csónakjába, lett a lant feltalálója és az életfolyam zátonyait kikerülni óhajtó ügyeseknek így Horatiusnak is választott patrónusa, mindaz, amit görög funkcióiból a rómaiak fel tudtak használni a maguk számára.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora