logo

XVI December AD

Az allegorikus istenképzetek

Az eddigiek során érintett istenségek közül az i. e. III. század vége felé már 12 olyan isten áll a római vallás középpontjában, akiket ekkorra ők maguk is, eredeti kultikus lényüket elfeledve vagy még nevüket is változatlanul átvéve, görög-római isteneknek tartanak, anélkül, hogy ez „nemzeti” büszkeségüket sértené. Ezek, abban a sorrendben, ahogy Ennius felsorolja nevüket: Juno, Vesta, Minerva, Ceres, Diana, Venus, Mars, Mercurius, Juppiter, Neptunus, Vulcanus, Apollo. Mellettük, s a régi itáliai és görög istenek mellett, akikről már esett szó, persze még számos isten tisztelete terjed el Augustus „aranykorára”, akiknek puszta felsorolása is teljességgel lehetetlen volna az adott keretben. Mindössze két típusra szeretnők még felhívni a figyelmet.
Az egyik típus a mai olvasót tulajdonképpen az allegóriákra emlékezteti: egyes fogalmak, erkölcsi tulajdonságok stb. megszemélyesítésére kell gondolnunk itt, mint amilyen a Concordia (egyetértés), Pax (béke), Virtus (férfierény), Fides (köteles hűség), Mens (józan gondolkodás), Victoria (győzelem), sőt még olyanok is, mint Tutela (védelem), Pallor (sápadtság, halálfélelem), Morbus (betegség) és még sok más.

Persze korántsem allegóriákról van szó ezeknek az isteneknek esetében. Sokkal inkább arról, hogy a rómaiak hajlamosak a szóban kifejezett fogalmakra még egy későbbi fejlettebb korszakukban is az eredeti, primitív vallási felfogásnak megfelelően valamiféle varázserőt, „természetfeletti” hatóerőt tulajdonítani, így aztán, hogy a személyes istenképzetekkel közelebbről megismerkedtek, szinte kínálkozik ezek megszemélyesítése. Templomot építenek számukra, vallásos tiszteletben részesítik őket ünnepi alkalmakkor, sőt, egyik-másik, mint például a Concordia, a Pax s a Victoria kultusza Augustus idején a princeps intencióinak megfelelően az állami életnek, az államvallásnak is fontos részévé vált.



Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora