logo

XVII October AD

Vallási élet a római családban

Mindez ugyanakkor nem mond ellent annak, hogy az egyes embereknek, családoknak, falusi közösségeknek stb. változatlanul megvoltak a saját isteneik, vallási szokásaik és ünnepeik Augustus „aranykorában” is. A család számára legfontosabb volt a Penates és Lares, a gazdagság, a jólét biztosítói, s a Genius és Juno tisztelete, akik a család fejének, a család sorsáról teljes joggal intézkedő pater familias-nak és a családanyának, a matrónának életét jelképezték, s egyszersmind biztosították a népi hiedelem szerint, mint arra már más összefüggésben rámutattunk. Az előkelőbbek évente áldozatot mutattak be; de állandó jelleggel hozzájuk fohászkodtak minden olyan esetben, mikor az éléskamra vagy a családi vagyon veszélybe került, s virággal koszorúzva szobrukat, tejet, mézes bort és kalácsot áldoztak nekik. Az állatáldozat e családi kultuszok esetében csak későn terjedt el, akkor sem vált általánossá, s legföljebb kisebb állatok (galambok, baromfiak, kecskék) föláldozására szorítkozott.
Külön hangsúlyozni szeretnénk, hogy e megállapítás nem vonatkozik az állami szertartásokra, amelyekben nagy alkalmakkor a suovetaurilia, azaz bika, disznó és birka egyszerre történő feláldozása, a nagy állatáldozat nem-egyszer központi szerepet játszott. Annál nagyobb ünnepet jelentett az évről évre ismétlődő születésnap megünneplése, vagy az olyan családi események vallásos ceremónia keretében történő megszentelése, mint az ifjak felserdülésének, azaz a bíborszegélyű tóga helyett a fehér férfi toga felöltésének alkalma, amikor a tizenhatodik életévüket betöltötték, s főleg a halottakkal kapcsolatos családi szertartások, amelyek mellett csak futólagos említést érdemelnek az olyan apróbb ünnepek, mint a névadás ünnepsége, vagy az olyan speciális házi kultuszok, amelyek egy-egy állami istenség kivételes tiszteletére korlátozódnak valamilyen különleges okból kifolyólag. Ez utóbbira kedves példa Horatiusé, aki minden év márciusának első napján házi ünnepséget rendezett Liber atya tiszteletére, s fehér kecskét áldozott neki egy fogadalma teljesítéseképpen. Mikor ugyanis egy alkalommal alig tudott megmenekülni egy csaknem rázuhanó fatörzs elől, melyről többször is említést tesz verseiben, ezt a hálaáldozatot ajánlotta fel az isteneknek, ahol éppen a bor istenének szimbolikus jelenléte igen barátságos hangulatot kölcsönözhetett a meghívottaknak.

A halottak kultusza mint mondottuk jelentős helyet foglalt el a római vallásban. Nem kívánunk itt kitérni azokra a nagy állami temetésekre, amelyek az i. e. I. századtól kezdve egyre inkább divatba jönnek, s melyek közt egyik legismertebb Caesar tetemének elégetése, amelynek helyét a Fórum Romanumon ma is láthatjuk, s amelynél Antonius mondta el híres beszédét. Ennek kérdése az állami élet és vallás előzőkben jelzett összefonódásának problematikájához tartozik.
Ugyanígy nem kell külön hangsúlyoznunk azt sem, hogy a szegény néposztályok - rabszolgákról nem is beszélve örülhettek annak, ha egy faládához hasonló koporsóban elásták őket valahol a város szélén, például az Esquilinus domb tövében, amelyről, mint afféle „köztemetőről”, még Horatius is megemlékezik (Sat. I. 8.), noha akkorra már tilalmassá vált az ilyen zugtemetkezés a belterületté nyilvánított helyeken.

Az egyszerű római polgár Augustus korában is ugyanúgy, olyan komolysággal és a régi szokásoknak megfelelően temette, majd évfordulók és újabb temetések alkalmával éppolyan vallási hiedelmek szerint ünnepelte halottait, mint pár évszázaddal azelőtt. A halottakból „ősökké” nemesült hozzátartozók szellemeit pedig éppúgy tisztelte, mint ahogy az ősök maguk is tették. Igazi jelenvalóságukat tulajdonképpen azok a viaszképmások jelentették, amelyek nemcsak örökkévalóságuknak szolgáltak zálogul, de a családi szentélyben egymás mellé állítva a folytonosságot is szimbolizálták.
Ha valaki meghalt a családból, lehetőleg díszes temetési menetben, az „ősök” is felvonultak a képmások szimbolikus jelen-valóságában, amelyeket a halotti saroglya után vittek. Ott voltak a máglyánál, melynél az új „őst” elégették, hogy majd csak egy urnányi hamu maradjon belőle, az is csak azért, hogy legyen hol szelleméhez imádkozni, segítségért fohászkodni. Mert a halottak árnya lehet jó és rossz, s ha valaki a családból mulasztást követ el velük szemben, úgy bosszút állnak az egész családon. Az ős vagy rokon holta után is családtag marad. Ezért aztán haláluk évfordulóját ugyanúgy megünnepelték, mint az élők születése napját, csak éppen a halottaknak kijáró, hagyományos áldozat formájában.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora