logo

V December AD

A köztársaság kori oktatás

Az ókori Rómában iskolák meglétéről bizonyosan csak a Kr.e 300 utáni időszakból értesülünk. Az iskola megnevezése a ludus, ez a latin szó valóban jelenti a játékot is, de hangsúlyoznunk kell, hogy a modern értelemben vett játékos nevelés fogalmát az ókor embere nem ismerte. Jelent azonban ez a kifejezés küzdő- illetve gyakorlóteret is, ahogyan például a ludus militaris (katonai iskola), ludus saltatorius (tánciskola) jelzős összetételek is mutatják. Ez a jelentés jól illusztrálja az antik embernek azt a vélekedését – amit Platón meg is fogalmaz –, hogy a tanulás kemény munka és edzés, az erők igazi megfeszítése.
A római nevelés és oktatás első korszakának tekinthető időszak a Kr.e 300 és Kr.e. 146 közé eső szakasz. A későbbiek szempontjából alapvető hatások és események jellemzik ezt a periódust, mivel a kezdetek módszerei és eljárásai óhatatlanul tartós hatást gyakorolnak a teljes rendszerre.

Róma mindig is tudott másoktól, sőt, az ellenségeitől is tanulni, így a nevelés kérdésében Görögországot ismeri el „mesterének”Az intenzív g-rög befolyás mellett karthágói, keleti hatások is érvényesülnek, de legerősebb a görög. A korszak végére az egyszerű régi képzés helyett bevezetésre kerülnek a grammatikai és rétorikai studiumok is; természetesen az ősi hagyományok erős gyökerei miatt a hellenizmus hatása fokozatosan érvényesül. Erre a korszakra vonatkozóan a történetíró Suetonius (Kr. u. 2. század) „A grammatikusokról és a szónokokról” című munkájából nyerhetünk információkat.

A következőket írja: „A grammatika egykor nem volt divatos Rómában, nem tartották tiszteletben, a durva és harcias államban nem volt igény a szabad művészetekre. Kezdete is fokozatos volt, ugyanis a legrégebbi tudósok, – akik egyszemélyben költők és félig görögök voltak: Liviusra és Enniusra gondolok, akikről ismeretes, hogy otthon és házon kívül is tanítottak mindkét nyelven – semmi többet nem tettek, mint fordították a görögöket, vagy ha maguk is írtak valamit latinul, azt előzetes olvasmányaik nyomán tették” (I,1, saját fordítás).

Livius Andronicus 272-ben került Rómába, Livius Salinator házába, akinek a gyermekeit nevelte. Tekintettel tehetségére, gazdája felszabadította, ezzel elnyerte a Livius nemzetségnevet is. A művelt Tarentumból érkezett, ahonnan magával hozta az írás, olvasás, grammatika és rétorika ismeretének fontosságát, és mint művelt görög, a művészetek és a színház szeretetét is.

Az iskolában tankönyvként a XII táblás törvény szövegét, Appius Claudius szenteciáit és beszédeit használták (ez utóbbi szintén lelkes harcosa a kultúrának, és ő maga is irodalmár). Feltehetően ezek mellé, vagy helyett akart olvasnivalót adni tanítványainak, ezért fordította le Homéros Odysseiáját latinra, Odusia címmel. A másik említett tudós ugyancsak költő-tanító, Quintus Ennius (239–169), aki Suetonius szerint félig görög (semigraecus). Mindketten kivételes tehetségek, és a kultúra lelkes terjesztői, és egyben irodalmárok is.

Fontos szerepe volt ebben a korszakban a színpadi szerzőknek is (Plautus, Terentius, Naevius), akik görög minták nyomán készült darabjaikkal jelentős mértékben szolgálták a római irodalom megteremtését, és kísérletet tettek a színház megkedveltetésére is. A színház ugyanis az a fórum, ahol egyszerre sok embert lehet megszólítani, tanítani, művelni, és számukra fontos erkölcsi tanulságokat, társadalmi elvárásokat irodalmi formában közölni.

A második pun háború befejezése után jöttek további mesterek és tanítók távolabbi görög területekről, továbbá a szigetekről és Kisázsiából is, amint ezt Suetonius említett munkájának folytatásából megtudjuk. Ezek rövid időn belül alkalmazkodtak a helyi római viszonyokhoz, azonban főként görög irodalmat, grammatikát és rétorikát oktattak.
A neves görög mesterek előkelő római családok gyermekeit tanították, elsősorban ennek köszönhetően vannak információink római működésükről. Ennius korában már több tárgyat is oktattak, de főként nyelvet és irodalmat. Suetonius közlése szerint a grammatikát a mallosi Kratés hozta be Rómába. Ő követként érkezett Rómába, közvetlenül Ennius halála (169) után, és mivel ott eltörte a lábát, kényszerűségből megnyúlt ottani tartózkodása, ezalatt tanított.

Nagyon sok előadást tartott, és „nekünk utánzásra való példát adott” – fogalmaz Suetonius. Az alexandriai valamint a pergamoni módszerek és gondolatok közvetítője, irodalmi szövegek fordítója, méltán tartják őt a római oktatás megalapozójának . A grammatika a görög nyelvhasználat nyomán honosodott meg Rómában, művelőit ugyanis eleinte littaratusoknak nevezték.
Cornelius Nepos, (Kr.e I sz.) Híres férfiakról szóló írásában megkülönbözteti a litteratus embert és a litteratort, mert szerinte az előbbi azokat jelenti, akik képesek valamit pontosan, éles elméjűen és tudományosan elmondani vagy megírni. Különösen a költők magyarázóit kell ezeken érteni, akiket a görögök grammatikusoknak neveznek.

Enniusnak számos tanítványa volt, köztük két kiváló római ifjú, Aemilius Paulus két fia is. Az apa lelkes filhellén, számos görög mestert rendelt gyermekei oktatására. Köztük nemcsak irodalmárok és filozófusok voltak, hanem művészek is (szobrászok, festők), sőt még a testedzésre is gondja volt, vadászatoktatókat, ló- és kutyaidomárokat is hozatott..
Érdekességként megemlíthetjük az öntudatos atyával kapcsolatban, hogy Kr.e. 168-ban, a makedón Perseus legyőzése után az athéni-aktól a leghíresebb filozófust kérte fiai oktatására. Sőt, rendelt egy képet is egy neves görög festőtől a diadalmenete számára. Az athéniak Metrodorost küldték el hozzá, aki mindkét kérésnek megfelelt.

A gondosan megválasztott oktatók mellett ő maga személyesen is figyelt gyermekei oktatására, és ha tehette, saját ismereteit is gyarapította (l. Plutarchos idézett munkáját). Plutarchostól azt is megtudjuk, hogy két idősebb fiát magával vitte Pydnába, és a csata után megengedte nekik, hogy Perseus könyvtárából válogassanak maguknak.
Minden filhellénizmusa ellenére sem tűrte el azonban azt, hogy csupán görög tanulmányokkal foglalkozzanak, hanem nagy gonddal ő maga készítette fel őket a római közéletre, ősi fegyelemre, megismertette velük Róma történelmét, bevezette továbbá az államférfiúi tevékenység és a jogi ismeretek rejtelmeibe. Nem véletlen, hogy az ő házában talált menedéket a túszként Rómába került görög történetíró, Polybios is.

Kr.e. 155-ben újabb híres mester érkezik Athénból, mégpedig a babyloni származású Diogenés, a nyelv és stílus rangos tanítója. Rómába jön továbbá két tudós filozófus, a peripatetikus Critolaus és az akadémikus Carneadés. Plutarchos az idősebb Cato élet-rajzában azt közli, hogy mindkettőt lelkesen fogadták Rómában. Szót kell ejteni a 2. század második felének kapcsán egy nagyon fontos, filhellén, irodalombarát- és szervező csoport, a Scipio-kör működéséről, amelynek aktív szervezője az ifjabb Scipio Aemilianus (a kör tevékenységéről l. Cicero: A szónokról, II,37, 154.; továbbá Astin, 1967; Maróti, Horváth és Castiglione, 1967; Adamik, 1993).

A tárgyalt korszak markáns és hangadó egyénisége a konzervatív beállítottságú, kérlelhetetlenül szigorú erkölcsű Marcus Porcius Cato (234-149). Politikai karrierje mellett nagyon fontos irodalmi munkássága, szónoki tevékenysége is. Az oktatás nevelés vonatkozásában kiemelendő, hogy maga oktatta fiát, sőt, írt is számára egy enciklopédiát (sajnos elveszett), amely négy témakörből (földművelés, orvostudomány haditudomány és a rétorika) összegzi a legfontosabb tudnivalókat. Csak a földművelésről szóló munkája maradt fenn, de írt szónoki beszédeket, Eredetek (Origines) címmel egy történeti munkát, Carmen de moribus (Ének a szokásokról) címen egy erkölcstant, írt továbbá jogi tárgyú művet és kiadott egy szellemes mondásokat tartalmazó gyűjteményt is. Mind-ezekkel korának művelődését, a kultúra fejlődését kívánta szolgálni, annak ellenére, hogy a görög kultúra intenzív római és itáliai terjesztését gátolni igyekezett.

Cato maga maga jól ismerte a görögök kultúráját és nyelvét is, de féltette hazáját az idegen hatásoktól, ugyanis a görögök szabados életfelfogása és gondolkodásmódja, valamint a görög poliszvilág lehanyatlása között egyenes összefüggést tételezett fel. (A görögség gondolkodásmódjáról, nevelési- és életelveiről l. még Garland, 1990.) Történeti művében azokat az eseményeket írta le részletesen, amelyeket az erkölcsi, illetőleg a hazafias nevelés szempontjából fontosnak ítélt.

A rómaiak ugyanis a történetírást instruktív példatárnak tekintették, amely nevelő hatással van az utókorra, és számos követendő mintaképpel szolgál. Ugyancsak tanítás és tanácsadás célzatával készült a mezőgazdaságot tárgyaló munkája, amelyben a gondos, hatékony és jövedelmező gazdálkodásra vonatkozó tanácsokkal szolgál kortársainak. Véleménye szerint a földművelés nemcsak tisztességes, hanem dicséretes foglalkozás is, amit a régiek legnagyobb dicsérete így összegez: „Jó földműves, jó gazda”.
Az említett Scipio-körhöz csatlakozott a rhodosi Panaitios is, aki Scipio házában lakott, és szoros kapcsolatba került vele, valamint barátjával, Laeliusszal is. A neveléstörténet szempontjából feltétlenül említést érdemel a Gracchus testvérek anyja, Cornelia (Scipio Africanus lánya), aki példás családanya volt, gondosan nevelte gyermekeit, kiváló görög mestereket fogadott házába, így a mytilénéi Diophanést, a híres szónok-tanárt, és a cumae-i filozófust, Blossiust.
Kiemelendő Cornelia azért is, mert levelezett fiaival, ami az ő korában kivételes jelenségnek számít – Caesar illetve Cicero levelezése kapcsán kezd meghonosodni Rómában is a kapcsolat-tartásnak ez a módja. A tárgyalt korszakban a hellenizmus igen nagy hatást gyakorolt az oktatásra, nevelésre, irodalomra és a bölcseletre.



Hoffmann Zsuzsa
SZTE BTK, Ókortörténeti Tanszék

Részletek Az antik Római embereszmény realizálódása az oktatás és nevelésben című írásából


Irodalom
Adamik Tamás (1993): Római irodalom az archaikus korban. Seneca Kiadó, Budapest, 1993.
Astin, A.E. (1967): Scipio Aemilianus. Oxford, 1967.
Aurelius Victor (1998): Történelem dióhéjban 14. In: Németh György (szerk.): Ércnél maradandóbb… A gö-rög és római történelem forrásai. Corvina Kiadó, Budapest.
Bonner, S. F. (1977): Education in Ancient Rome. Berkeley, Los Angeles.
M. Porcius Cato: A földművelésről. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966, ford. Kun József.
Cicero, A szónokról (De oratore)
Fináczy Ernő (1906): Az ókori nevelés története. Budapest.
Garland, R. (1990): The Greek Way of Life from Conception to Old Age. London.
Havas László (1998, szerk.): Agatha IV. Egy világbirodalom politikai, erkölcsi és történelmi eszméi I-II. Debrecen.
Horatius összes művei. Corvina Kiadó, Budapest 1961.
Decimus Iunius Iuvenalis szatírái. Budapest, 1964.
Lauffer, S. (1971): Diokletians Preisedikt. Berlin.
Maróti Egon, Horváth István Károly és Castiglione László (1967): A régi Róma aranykora. Budapest.
Nepos, C. (1984): Híres férfiak. Európa Kiadó, Budapest.
Németh György (1998, szerk.): „Ércnél maradandóbb” A görög és római történelem forrásai. Corvina Kiadó, Budapest.
P. Ovidius Naso (1986): Római naptár. Fasti Kiadó, Budapest.
Plutarchos: Párhuzamos életrajzok. Magyar Helikon, Budapest. ford. Máthé Elek.
M. Fabius Quintilianus szónoklattana. Franklin Társulat, Budapest, 1911, ford. Prácser Albert.
Rawson, E. (1985): Intellectual Life in the Late Roman Republic. London.
Seneca prózai művei I-II. Szenzár Kiadó, Budapest. 2002; 2004.
Stobaios: Eclogae.
Suetonius: De grammaticis et rhetoribus. Teubner Lipsiae, 1960.
Szepessy Tibor (1968, szerk.): A régi Róma napjai. Európa Kiadó, Budapest.
Tacitus összes művei I-II. Magyar Helikon, Budapest, 1970, ford. Borzsák István.
Visy József (2004): A klasszikus embereszmény. Szeged.
Winterbottom, M. (1964): Quintilian and the vir bonus. Journal of Roman Studies, 54. 90-97.
Zlinszky János (1998): Ius privatum. Osiris Kiadó, Budapest.