logo

I December AD

Tanárok és tanítványok

A tanítók munkája az ókorban sem tartozott az egyszerű feladatok közé, elismertsége is változó volt. Egy Plutarchos neve alatt fennmaradt, a zenéről szóló írás a következő elsmerő szavakkal méltatja a mesterek áldozatos és nagyon fontos munkáját:


„Én pedig azt hiszem, hogy az én ékességem, sőt, nem csupán az enyém, hanem valamennyi társamé is együttesen tanítómnak a tudomány terén való buzgólkodása. Hiszen a hadvezérek akár legkiválóbb haditettei is, mint tudjuk, csak a pillanatnyi veszedelemből biztosítanak szabadulást néhány katonának vagy egyetlen városnak, vagy legfeljebb egy népnek, de jobbakká semmiképpen sem teszik sem a katonákat, sem a polgárokat, de saját népük fiait sem. Ezzel szemben azt tapasztalhatjuk, hogy a műveltség, mely a boldogság lényege és a megfontoltság forrása, nemcsak egy háznak, városnak vagy népnek hasznos, hanem az egész emberi nemzetségnek. Amennyivel tehát nagyobb a műveltségből fakadó haszon minden haditettnél, annyival inkább méltó az említésre az ilyen irányú buzgólkodás.” (A zenéről 1131b, ford. Ritoók Zsigmond.)


A tanár-tanítvány viszonyról is van némi képünk, köszönhetően egyes szerzőknek. Ezek az adatok a római viszonyokról adnak képet, de kimutathatók görög összefüggéseik is. Cicero a saját, illetve fivérének, Quintusnak az övével közel egykorú fiát saját házában együtt neveltette, és nevelőjükről, Tyrannióról, valamint tanulmányi előmenetelükről több levelében is beszél.
Tyrannio felszabadítása után hírnevet szerzett, meggazdagodott, nagy könyvtárat létesített, és műveit is kiadta. Szakértője lett a földrajznak – tanítványa volt Strabón is –, kitűnő ismerője Homérosnak és a görög metrikának, továbbá nagy buzgalommal mélyedt bele Aristotelés és Theophrastos kéziratainak a vizsgálatába, amelyeket Sulla hozott magával Görögországból

Kr. e. 86-ban. Tudunk még néhány kivételes személy neveltetéséről is, így például Cicero barátja és kiadója, T. Pomponius Atticus a családban nevelkedett, elemi ismeretekre maga az apja tanította. Iulius Caesar anyja, Aurelia, illetve Augustus császár anyja, Atia többek között arról a rendkívüli gondosságról is ismertek voltak, amellyel gyermekeik nevelését felügyelték. Maga Augustus lányát és unokáit is úgy nevelte, hogy erkölcsösek legyenek. Tacitus szerint (Iulius Agricola élete 4) Agricolát anyja, Iulia Procilla, maga is rendkívül erkölcsös lévén, fiát is így nevelte. A mindennel és mindenkivel szemben nagyon kritikus – magát tárgyilagosnak beállító – Tacitus a szónokokról szóló dialógusában a régi nevelési elvek mellett teszi le a voksát:

„Mert hajdan a tiszta életű anyától született a fiú nem vásárolt dajka szobájában, hanem anyja keblén és ölében nevelkedett, kinek legfőbb dicsérete az volt, hogy vigyázott a házra, és gondozta gyermekeit. Választottak pedig egy idősebb nőrokont, akinek kipróbált erkölcseire és tapasztalataira a család minden gyermekét rábízhatták; aki előtt sem mondani nem lehetett olyat, ami rút volt, sem tenni, ami nem látszott tisztesnek.
A gyermekeknek nemcsak tanulmányaira és házi foglalatoskodásaira, hanem pihenésére és játékaira is bizonyos szent hivatástudattal és szeméremmel ügyelt. Amint olvashatjuk, így irányította Cornelia a Gracchusok nevelését, így Aurelia Caesarét, így Atia Augustusét, és így nevelte fel mindhárom anya a fő méltóságra hivatott gyermekeket. Ez a fegyelem és szigorúság arra szolgált, hogy a tiszta, érintetlen és bűnöktől még el nem torzított természet mindjárt és teljes igyekezettel ragaszkodjék a tisztes foglalkozásokhoz, és akár a katonáskodáshoz, akár a jogtudományokhoz, akár az ékesszólás tanulmányozásához érzett hajlandóságot, csak azt művelje, azt szívja egészen magába.” (Beszélgetés a szónokokról 28, ford. Borzsák István.)

A történetíró eszménye is a példás rendszeresség és erkölcsi szigor. Párhuzamként érdemes a spártai nevelésre utalni, ugyanis a számos bírálat ellenére Görögország-szerte keresettek voltak a spártai dajkák.
Tacitus azért is idézte a régi, ideálisnak tartott nevelési rendszert, hogy saját korával állítsa párhuzamba, amikor is a fegyelem lazulása, az erkölcsök romlása a nevelésben is tapasztalható, annak minden káros következményével együtt. Szóban forgó dialógusában a történetíró saját korának nevelési elveiről és gyakorlatáról a következő, lehangoló jellemzést adja:

„Bezzeg most az újszülöttet rábízzák valami görög nőszemélyre, aki mellé még a szolgasereg néhány tagját adják, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. Ezek meséivel és tévelygéseivel itatódnak át a zsenge és tapasztalatlan lelkek; és az egész házban senki nem gondolja meg, mit mond vagy tesz a beszélni még nem tudó úrfi előtt. De még a szülők sem tisztességre és szerénységre szoktatják apró gyermekeiket, hanem zabolátlanságra és szájaskodásra, miáltal lassanként beléjük fészkelődik a szemérmetlenség és az, hogy semmibe veszik mind a magukét, mind a másét. Úgy látszik tehát, hogy városunk sajátos és jellemző hibái, a színészimádat, meg a gladiátormérkőzések és lóversenyek iránt érzett szenvedély már szinte az anyaméhben megfogamzanak, és ha ezek foglalják el és szállják meg a lelket, mennyicske hely marad a tisztes művészetek számára? Hányat találsz köztük, aki otthon másról ejt szót? Beszélnek-e másról a fiatalok, ha előadóteremben hallgatjuk őket? De a tanítók is erről társalognak leggyakrabban hallgatóikkal, hisz nem a fegyelem szigorúságával, nem is a képességük próbára tételével toboroznak tanítványokat, hanem megkörnyékező köszöntgetéssel és a hízelgés csábszavaival.
Csak futólag említem, hogy a tanulók elemi ismereteivel ugyancsak vajmi keveset törődnek: sem a szerzők olvasására, sem a hajdankor tanulmányozására, sem a dolgok, személyek vagy korok megismerésére nem fordítanak kellő gondot. Bezzeg felkeresik az úgynevezett rhetorokat!”
(Beszélgetés a szónokokról 29–30, ford. Borzsák István).

Egyes tehetős rómaiak – mint például a híres ínyenc Lucullus – hatalmas vagyonuknak köszönhetően saját magánkönyvtárat hoztak létre, és ezt „nyilvánossá” is tették, amit az érdeklődők – mint egy kicsinyített Hellaszt – szívesen látogattak (Plutarchos: Lucullus 42). A császárkorban valóban megváltoztak a viszonyok, Augustus kevés eredménnyel próbált érvényt szerezni a régi jó erkölcsöknek, ez még a saját családján belül sem sikerült.

A köztársaság 2–1. századaiban a grammatikai és rétorikai képzés az oktatás felsőbb szintjét jelentette (schola), és különböző görög, majd római mesterek iskoláiban, csoportos módon folyt. A képzés tényleges tartalmáról keveset tudunk, mivel nem létezett egységes tananyag, feltehetően a görög iskolák mintáját követték. Ugyanakkor – főként a császárkorban – az iskolák a romanizáció terjesztésének is a fórumai lehettek, azonban néhány kivételtől eltekintve (Dél-Hispánia, Észak-Afrika, Gallia déli része) Róma nem igazán élt ezzel a módszerrel.

Meg kell említenünk a nevelés és szakképzés kapcsán Cicero barátját, a kivételes műveltségű T. Pomponius Atticust. Hasonlóan az idősebb Cato eljárásához, aki Chilo nevű pedagógus rabszolgájával taníttatta a fiatal rabszolgagyerekeket, azok a képzés után jobban használhatók lettek, illetve magasabb áron keltek el; Atticus tekercsek másolására és kötésére tanította meg rabszolgáit (pueri litteratissimi). Ez a tevékenység őt magát is nagyon érdekelte, s lényegében jó alapul szolgált a tehetős római könyvkiadói tevékenységéhez. Köztudottan ő adta ki Cicero munkáit, illetve kölcsönzött neki szakképzett rabszolgát, nevelőnek, könyvtárrendezésre stb. Atticus tevékenysége tehát a csoportos szakképzésre is jó példa.
L. Crassus például népes írnokokból és felolvasókból álló csoportot hozott létre, akiknek a képzését maga felügyelte és részt is vett benne. A színész Q. Roscius – akiről Cicero védőbeszédének köszönhetően tudunk többet – szintén működtetett a Kr. e. 1. században egy színésziskolát, ahová olykor szónokok is ellátogattak, hangjuk képzése és a beszédet kísérő gesztusok formálása céljából.

Számos ilyen művelt rabszolga szabadságát elnyerve maga is iskolát nyitott. Rabszolga volt például Sókratés tanítványa, az élisi Phaidón, aki Sókratésnek és Platónnak is barátja volt. Ez utóbbi róla nevezte el egyik dialógusát. Őt Sókratés egyik tanítványának, a thébai Kebésnek a tanácsára vásárolta meg, majd oktatta filozófiára, és később ő is bölcselő lett. Több, később híressé vált rabszolga születésű bölcselőről is tudunk, ilyen volt Menippus, vagy a peripatetikus Theophrastos rabszolgája, Pompylus, továbbá Perseus, akinek a gazdája a sztoikus Zénón volt, valamint Epikuros Mys nevű szolgája.
Szabadnak született, ám később rabszolgaságra jutott a cinikus filozófus, Diogenés is. Amikor a rabszolgapiacon a korinthosi Xeniadés meg akarta őt venni, megkérdezte tőle, hogy milyen mesterséghez ért, Diogenés így válaszolt: „Tudok parancsolni szabad embereknek.” Erre az megvette, azonnal felszabadította, és rábízta saját gyermekeinek a nevelését a következő utasítással: „Vedd az én szabad gyerekeimet, és parancsolj nekik!”

A kivételesen művelt pedagógusok köztiszteletben álltak, nagyon keresettek és népszerűek voltak, ezért inkább vonzotta őket a több tanítvány, mint a házitanítói szerep. Hallunk különösen ragaszkodó tanítványokról is, ahogyan ezt például saját magáról Gellius elmondja: „Favorinusszal Rómában gyakorta egész napokat voltam együtt, és a nagyon kellemes beszédű mester érdeklődésemet teljesen lekötötte. Bárhová is ment, mintha szavai bilincsbe fogtak volna, követtem, annyira elvarázsolt lenyűgöző beszédmodora.” (Gellius 16, 3, ford. Hoffmann Zsuzsanna.)
Az ilyen alkalmakkor gyakorlati oktatás is folyt, megbeszélték azokat a kérdéseket, amelyek éppen adódtak. Ilyenkor születtek a legmaradandóbb hatású beszélgetések, illetve emberközelbe kerülhettek a tanítványok és a mester. Egy ilyen történet a következő részlet is:

„A szónok Antonius Iulianus, mint máskor is mindig, különösen lenyűgöző előadást tartott. Ezek az iskolai előadások ugyanis szinte mindig hasonlóképpen választékosak, de mégsem egyformák mindennap. Mi, a barátai, minden oldalról körülévéve éppen hazafelé akartuk kísérni, s amikor éppen felfelé a mentünk Cispius dombon, szemünkbe ötlött egy sokemeletes, magas bérház, ami a közelében lévő többi melléképülettel együtt lángokban állt.
Erre így szólt valaki Iulianus kísérői közül:
»Jól jövedelmeznek a városi telkek, de még nagyobb a kockázatuk. Ha lenne rá valami gyógymód, hogy ne égjenek le olyan gyakran a római házak, bizony magam is eladtam volna vidéki birtokomat, és városi házat vettem volna.«” (Gellius 15, 1, ford. Hoffmann Zsuzsanna.)

A mester a folytatásban Claudius Quadrigarius évkönyveiből kiindulva, a konkrét eset kapcsán a faépületek tűz elleni védelmének a módozatairól beszél. De vajon a mesterek válogathattak a tanítványok között? Ezt a kérdést – forrásadatok hiányában – nehéz egyértelműen megválaszolni, de a jó nevű, keresett tanítók feltehetően igen. Az ismert filozófus és nagy hatású gondolkodó, Pythagoras, különleges „felvételi eljárás” során válogatott a jelentkezők között, majd a felvetteket speciális csoportokba sorolta, ahogy Gelliustól megtudjuk:

„Úgy hírlik, hogy Pythagoras, valamint későbbi társai és követői a tanítványok felvételénél és képzésénél az alábbi szigorú rendszert és eljárást alkalmazta. A hozzá képzésre jelentkező ifjakat nyomban megvizsgálta külsőleg (ephysiognómonei). A kifejezés jelentése az emberi természetre és jellemre való következtetés a tekintet, arckifejezés, az egész testalkat és a külső alapján. Ha a vizsgálat értelmében alkalmasnak talált valakit, azt rögtön felvette tanítványai közé, és bizonyos időre hallgatásra kötelezte.

Azonban nem valamennyit egyformán, hanem szellemi képességeinek függvényében más-más időtartamra. Az pedig, aki hallgatott, mások szavait hallgatta, nem volt szabad kérdeznie – ha csupán részben értette meg azokat –, sem pedig kommentálni a hallottakat, viszont legkevesebb két évig mindenkit hallgatásra kötelezett. Ezeknek, akik a hallgatás és figyelés szakaszában voltak, „hallgatók”(akustikoi) volt a nevük.
Miután – valamennyi dolog között a legnehezebbeket – a hallgatást és a figyelést megtanulták, és a hallgatás során értelmük fejődni kezdett, „a beszédtől való tartózkodás” (echemythia) szakaszába léptek, lehetőséget kaptak a közbeszólásra és a kérdezésre, valamint arra, hogy a hallottakat leírják, és véleményt nyilvánítsanak. Ebben az állapotban „tanulók” (mathématikoi) névvel illették őket, azon tudomány után, amelynek a tanulását már elkezdték, ugyanis a régi görögök a geometriát, a gnómonikát, a zenét és más magasabb stúdiumokat mathématának nevezték, ellenben a köznép azokat nevezi 95 mathematicusoknak, akiket a népnév után chaldaeusoknak kellene mondani. Miután ezekben a tudományokban jártasságot szereztek, áttértek a világ dolgainak és a természet alaptörvényeinek a vizsgálatára, és akkor végül „természetkutató” (physikoi) lett a nevük.

Miután mesterem, Taurus ezeket elmondta Pythagorasról, így folytatta: »Mostanában, akik vaktában tudatlanul fordulnak a bölcselőkhöz, nem elég, hogy teljesen terv és cél nélkül jönnek, de a filozófia tanításának a menetét is maguk szabják meg. Egyikük így szól: ’Erre taníts elsőként’; a másik: ’Ezt akarom, amazt pedig nem’, emez Platón Lakomájával (Symposion) akarja kezdeni Alkibiadés vendégsége helyett, amaz pedig Phaedrusszal, Lysias szónoklata helyett. De istenemre, még olyan is akad, aki nem azért olvassa Platónt, hogy életvitelét tökéletesítse, hanem nyelvének és kifejezésmódjának csiszolása miatt, nem azért, hogy szerényebb, hanem hogy sziporkázóbb társalgó legyen.« Így szokott beszélni Taurus, amikor a mostani filozófusokat a régi pythagoreusokkal hasonlította össze.
Nem mellőzhetem azt sem, hogy mindazok, akiket Pythagoras tanítványai táborába felvett, kinek-kinek ami pénze és vagyona volt, közössé tette, és egy olyan elválaszthatatlan társaságot képeztek, mint amilyen az az ősi társulás lehetett, amit a római jog »oszthatatlan örökségnek« (heretum non citum) nevez.”
(Gellius 1, 9, ford. Hoffmann Zsuzsanna.)

A pedagógust – ahogyan az ábrázolások tanúsítják – határozott jellemű, szigorú tekintetű öreg, köpcös, szakállas, néha ellenszenves figuraként jelenítették meg. Az öregeket és általában az idősebbeket mind a görögök, mind a rómaiak tisztelték, véleményüket meghallgatták. A gyereket iskolába kísérő paidagógostól a szülők elvárták, hogy maga is tanuljon – miután meg kellett várnia a gyereket, ez nem is volt nehéz –, hogy az iskolában hallottakat a gyerekkel otthon is át tudja venni, ki tudja kérdezni.
A paidagógos feladata általánosságban inkább a felügyelet volt, mintsem a tanítás, a rómaiak nevükben is megkülönböztették a tanítót (didaskalos) a gyerekfelügyelőtől (praeceptor, magister, custos). Akadtak példák arra is, hogy a tanítóvá lett rabszolga autodidakta módon sajátította el az ismereteket, ez persze összefügghetett azzal is, hogy kombinálta a kísérői és a házitanítói feladatokat.
A tanár-rabszolgák tudása igen széles skálán mozgott, akadnak köztük átlagos képzettségűek és egészen kivételes tudású polihisztorok is. Ez utóbbira példa a Kr. e. 4. században élt cinikus filozófus, akit kalózok adtak el rabszolgának, és miután egy gazdag korinthosi megvette, a fiai nevelője lett; sokoldalúságát az alábbi részlet igazolja:

„Miután befejezték egyéb tanulmányaikat, lovagolni, nyilazni, parittyát hajítani tanította őket. Később, mikor elértek a birkózásra alkalmas gyakorlóhelyhez, nem engedte meg az oktatónak, hogy az atlétika minden ágát gyakoroltassa, csak annyit, amivel jó kondícióban maradhatnak, és megfelelőképpen formálhatják testüket. A fiúk számos költeményt tudtak kívülről, illetve könyv nélkül idéztek történetírók műveiből és Diogenés munkáiból: nevelőjük aktívan gyakoroltatta őket, ezzel is fejlesztve a memóriájukat. Megtanította őket, hogy otthon is fegyelmezettek legyenek, érjék be egyszerű ételekkel és vízzel. A hajukat egyszerűen viselték, amit ő rendszeresen rövidre vágott, könnyű öltözékben, mezítláb jártak, az utcán csendben, figyelmesen mentek. Elvitte őket vadászatra is. A fiúk nagyon tisztelték mesterüket, érdekében szüleiknél is közbenjártak.”
(Diogenés Laertios 6, 30, ford. Hoffmann Zsuzsanna.)

A rómaiak már azt megelőzően is ismerték a paidagógosok tevékenységét, mielőtt
– főként a Kr. e. 2. században – náluk is tömegesen elterjedt volna az alkalmazásuk. Plautus korában már néhány tehetős család maga is alkalmazott ilyeneket, az sem zavarta őket, hogy azok idegenek. Ezek ugyanolyan jól látták el feladatukat Rómában, mint szülőhazájukban, arra is akadnak példák, amikor ők védték meg a gyerekeket. Például a rablókkal és betörőkkel szemben, vagy éppen a Sulla-féle proscriptiók idején. Egy életveszélyben lévő apa, akit rablók támadtak meg, a következő kéréssel fordul a görög pedagógus-rabszolgájához: „Rejtsd el és védd meg a gyerekeket, gondoskodj róla, hogy biztonságban megérjék a férfikort!”

A tanítványok később szeretettel emlékeztek mestereikre, szolgálataikat olykor szabadsággal jutalmazták. Időnként már egészen kicsi korban nevelőre bízták a gyerekeket, a költő Martialis úgy emlékszik nevelőjére, Charidemusra, mint aki bölcsőjét ringatta. Gyakran adtak a dajka mellé egy idősebb rabszolgát, aki segített a gyerek ételének és italának elkészítésében, a császárkorban pedig főként az ellenőrzésében, ezért nutritornak vagy nutrixnak is nevezték. A pedagógus és a nutritor megnevezés néha keveredett, például Tacitus Nero nevelőjét, Anicetust educatornak mondja, Suetonius viszont pedagógusnak.
A görög nevelők népszerűségét magyarázza az a szempont is, hogy a gyerekek viselkedésére, jellemére vonatkozó, ősi, római tradíciók szoros összefüggésben álltak a görög gondolkodók – Platón és Aristotelés – nézeteivel. A helyes viselkedési szabályok – az étkezéstől a társalgáson át a nyilvános megjelenésig – megtanítását és annak gyakoroltatását a nevelők átvállalták a szülőktől, amit az utóbbiak messzemenően el is vártak.

Az iskolán kívül elkísérték a reggeli salutatióra, fürdőbe, színházba, ez utóbbi kapcsán Augustus vezette be azt a gyakorlatot, hogy a színházban külön helyen üljenek az ifjak, a mögöttük lévő sorban pedig a nevelőik. Ez a szigorú ellenőrzés csak azután szűnt meg, amint az ifjú felöltötte a férfi togát, tehát nagykorú lett. A nevelők néha elnézőbben, máskor kemény szigorral végezték feladatukat. A tanítványok később is általános tanácsadóként – ez a filozófusok szokásos minősítése is volt – tisztelték a mestereket. Ilyen módon a filozófia szorosabb kapcsolatba került az oktatással; az idősebb Seneca szerint a filozófusok az emberiség pedagógusai. Tehát a római családban elkezdett és megalapozott nevelést rabszolgák vagy szabadosok folytatták, ilyen módon nekik köszönhető a római nevelés és iskolarendszer megalapozása is.


Forrás:
Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés
http://mek.oszk.hu/08400/08431