logo

VII December AD

Iskolák és iskolamesterek

A római elemei iskola megnevezése ludus; a szó jelentése gyakorlótér, illetve játék. Ez lett az iskola neve, annak ellenére, hogy a testedzésnek a rómaiaknál sohasem volt olyan jelentős szerepe, mint a görögöknél, illetve a játékos tanítás módszerét nem ismerték. Az elemi iskolai tanító a ludi magister. Az iskola későbbi – közismert – megnevezése, a schola a Kr. e. 1. században tűnik fel, ez a forma az eleminél magasabb szintet jelent. Az elemi és középszintű oktatás megkülönböztetése görög hatásra történt. A gyerekek nevelése és oktatása – hasonlóan a görög gyakorlathoz – a korai időkben a családban történt.
Legkorábban a Kr. e. 3. századra tehető az elemi iskolák megjelenése, ahol egy mester – kezdetben görög rabszolga – oktatta a nebulókat elemi ismeretekre, vagyis írásra, olvasásra, számolásra. Az első ilyen mesterek nem közvetlenül Görögországból, hanem a dél-itáliai görög városokból érkeztek. Plutarchosnak az idősebb Catóról írott életrajzából tudjuk, hogy Cato a saját fiát maga tanította, ugyanakkor rabszolgái között akadt tanító, akivel a környék gyerekeit taníttatta.

Pontos forrásadatok hiányában nehéz azonban választ adni arra a kérdésre, hogy mikor is jelentek meg Rómában az iskolák. Általánosan elfogadottnak tekinthető a Kr. e. 3., de legkésőbb a 2. század, amikor már számolni lehet nyilvános elemi iskolák létezésével. A római nevelés egyszerű-családias formája addig tartott, amíg Róma uralma alá nem hajtotta az Appennini-félszigetet, majd folytatta a hódításokat immár Itálián kívül is. Kapcsolatba került számos idegen néppel, ezzel együtt megkezdte – a Vergilius által megfogalmazott küldetésének megfelelően – a világbirodalom szervezését. A terület növekedése és az anyagi gazdagodás jelentős változásokkal is együtt járt. Többek között megkezdődött a nevelésnek is egy új szakasza, amelyről már lényegesen több információval rendelkezünk.

A Kr. e. 264–146-ig terjedő időszak Róma történetében rendkívül fontos és mozgalmas, a kutatás a római „imperializmus” korszakának is szokta nevezni. Róma a világtörténelem egyik legnagyobb bravúrját hajtotta végre, amikor kb. másfél évszázad alatt az egész Mediterráneumot egyesítő világbirodalmat hozott létre. A hajdani kis városállamnak – Florus szellemes megfogalmazása szerint –, mint a világtörténelem útkereszteződésébe állított Herkulesnek, meg kellett birkóznia a mindenfelől rátámadó ellenség szorításával először Itálián belül, majd kívül is.
Az Itáliát egyesítő római hatalom a Kr. e. 264-ben kirobbant Karthágó elleni első háborújával kezdi meg Itálián kívüli hódítások sorát. 146-ban lezárulnak a hellenisztikus utódállamokkal, a Szeleukida és a Makedón Birodalommal folytatott harcok, 133-ban Róma „örökségként” megkapta Pergamont. A hódítások ezután kisebb intenzitással és időszakos szünetekkel még folytatódnak az 1. században, illetőleg a császárkor első századában is.

Ebben az időszakban – intenzív görög hatásra – kialakultak Itáliában is az oktatás intézményei, az iskolák. Az oktatott tárgyak közé – szintén a görögöknek köszönhetően – bekerült a grammatika és a rétorika. Suetonius római történetíró (Kr. u. 2. század) A grammatikusokról és rétorokról szóló írásában a következőképpen emlékezik meg az új hatásokról:

„…Véleményünk szerint a grammatika tudományát először a mallosi Kratés hozta be Rómába. Ő Aristarchos kortársa volt, akit Attalos király a 2. és a 3. pun háború között, éppen Ennius halála után Rómába küldött… aki Rómában sok előadást tartott, követendő példát adva ezzel nekünk… A rétorika – hasonlóan a grammatikához – csak későn honosodott meg nálunk, sőt kissé nehézkesen, köztudott ugyanis, hogy oktatását időnként betiltották.”
(Ford. Hoffmann Zsuzsanna.)

A római iskolát a már említett ludus kifejezéssel jelölték, ami kizárólag az elemi iskolát jelentette. Irodalmi említése először Plautus Mercator című darabjában fordul elő. A görög Plutarchos (Quaestiones Romanae 3) közlése szerint az első nyilvános iskolát Spurius Carvilius nyitotta meg Rómában, Kr. e. 260 körül. Név szerint ismert tanító volt Livius Andronicus, aki Tarentum elfoglalásakor (Kr. e. 272) került római fogságba, majd ott az előkelő Livius Salinatornál működött házitanítóként.
Művelt görögként magával hozta a tudást, a grammatika és rétorika ismeretét, valamint a kultúrára való igényt. Ő volt az első a tanítók sorából, aki Rómában tanítványaival Homérost olvastatott. Ismerte a görög és a latin nyelvet, de gondot okozott számára, hogy milyen szövegen tanítsa olvasni az itáliai nebulókat.

Ami rendelkezésére állhatott, az a XII táblás törvény szövege, továbbá az első római irodalmár, Appius Claudius szentenciái és a Pyrrhos, epeirosi király elleni beszéde. Feltehetően nem elégítette ki ez az anyag, és nem is találta a céljának megfelelőnek, ezért lefordította latinra Homéros Odysseiáját, Odusia címmel. Ez a mű tartalmában színes-mesés, számos itáliai utalással, és így alkalmas volt a betűvetéssel éppen ismerkedő tanítványok életkorához és lelkivilágához.
A művelt görög a tanítványain túl, szélesebb körben is hatni és tanítani akart. Kr. e. 240-ben a római játékokon (Ludi Romani) latin nyelvű átdolgozásban színpadra vitt egy tragédiát és egy komédiát. Elismertségét bizonyítja – mint Liviustól megtudjuk –, hogy 207-ben felkérést kapott egy szakrális himnusz megírására. Tanítói működése mellett jelentős a szerepe az első római lírikusok egyikeként is, fordító, továbbá aktív része volt a görög kultúra itáliai terjesztésében.

Kr. e. 204-ben – röviddel Livius Andronicus halála előtt – Rómába érkezett a szintén irodalmár és tanító, a calabriai (Rudiae) származású Quintus Ennius (Kr. e. 239–169). Népességét illetően szülőföldje meglehetősen sokszínű, őt magát a történetíró Suetonius semigraecusnak (félig görög) mondja. Gellius a következőképpen jellemzi:
„Quintus Ennius azt mondta, hogy három szíve van, mivel görögül, oscul és latinul egyaránt tud beszélni.”

Cornelius Nepos életrajzírótól azt is megtudjuk, hogy az idősebb Cato szardíniai helytartósága lejártával Rómába visszatérve hozta magával Enniust. Tehát az ő érdemének tudhatjuk be, hogy egy művelt, görögül és latinul is oktató irodalmár-tanítóval ajándékozta meg Rómát. Ez a tény annál inkább figyelmet érdemel, mivel a görög kultúra római és itáliai elterjesztésének egyik legmakacsabb ellenzője éppen maga Cato volt.
Hieronymustól arról értesülünk, hogy Ennius Rómában az Aventinuson lakott, szerény anyagi körülmények között élt, tanított, és mellette írt. Q. Nobilior római hadvezér fia segítette a költőt a római polgárjog megszerzésében. A költő Annalesében (377. töredék) említi is azt a tényt: „Rómaivá lettem, voltam bár rudinus.” Élete nagy részét római a tanítóként arisztokraták szolgálatában töltötte.

Művei közül legjelentősebb a csupán töredékekből (628 sor) ismert Annales című eposza, amelyet Vergilius Aeneise előtt iskolai tankönyvként használtak. Formailag „görög” művében Róma történetét akarta megismertetni a római ifjúsággal, kezdve Aeneas Itáliába való megérkezésével, folytatva a város alapításával,eljutva egészen a maga koráig, Kr. e. 169-ig. Ennius írásával utalt a költő Naevius első pun háborúról szóló – történeti tárgyú – munkájára, a pontifexek által vezetett évkönyvekre (Annales), de tudatosította azt a római felfogást is, miszerint a történetírás célja – instruktív példák sorával – nem a hiteles múltábrázolás, hanem az utókor tanítása és nevelése.
A költő a kiváló rómaiak hőstetteinek közreadásával hatni akar az utódokra, erényeik és bölcsességük magasztalásával követendő mintát is szolgáltatva nekik, ugyanakkor megismertetve őket a görög kultúra kincseivel is.

Ennius tartalmilag és formailag igen nagy hatást gyakorolt a későbbi római irodalmárokra (Catullus, Lucretius, Vergilius stb.), de csodálják a próza jeles mesterei (Cicero, Varro stb.) is. Livius Andronicus és Ennius közös jellemzője, hogy mindketten egyszerre irodalmárok és tanítók is, ők kezdték el Rómában azt, ami Alexandriában már virágzott, a tudós költők gyakorlatát, akik mind költészettel, mind az ifjúság oktatásával foglalkoztak.
Suetoniustól úgy tudjuk, hogy nemcsak házitanítóként működtek, hanem azon kívül is tanítottak, esetleg több háznál is oktattak. Ezeknek a mestereknek a munkájáról főként azon családok kapcsán szerezhetünk bővebb információkat, akikkel kapcsolatba kerültek, vagy akiknek a házában tevékenykedtek.
A magántanítóknak csak egy szűk rétege volt képes erre a szintre felemelkedni, többségük csupán tolmácsolta, amit mások megírtak. Livius Andronicus és Ennius azért is kivételes egyéniségek, mivel Itáliából származtak, és sokkal romanizáltabbak voltak, mint kortársaik többsége, főként a Görögország meghódítása után a távoli területekről érkezettek. Az így Rómába került „idegenek” gyorsan alkalmazkodtak, noha görög nyelvet és irodalmat oktattak, olykor a latin nyelvnek is a szakértőivé váltak.

A görögséggel szemben győztes Róma a legyőzöttek kultúrájára kénytelen volt felnézni, elismerni annak páratlan színvonalát, ezt bizonyítja az a tény is, hogy a római hadvezérek a hadjáratokból számos szobrot, festményt hoztak magukkal Rómába, s ezekkel részben a templomokat, részben saját otthonaikat díszítették. A görögök világa és a harcias Róma közötti különbséget jól érzékelteti a következő, Gelliusnál fennmaradt Ennius-töredék (268–273):

„Innen a bölcsesség menekül, mindent csata intéz. Megvetik azt, aki jó szónok, szeretik csak a harcost. Nem finom élccel küzdenek itt, nem a szellemes átkok röpködnek köztük, amikor harctérre kiállnak. Nem kézzel vesznek jogosan, hanem ostoba karddal. Vesznek el értéket, birodalmat: törnek előre.”
(Ford. Adamik Tamás.)

Ennius később híressé vált tanítványai voltak Aemilius Paulus (később örökbeadott) fiai, Fabius Maximus Aemilanus és Scipio Aemilianus. Számukra atyjuk – az egyik leglelkesebb filhellén – a sokoldalú képzettség biztosítása érdekében egész tanári kart hozatott görög földről, köztük nemcsak irodalom-, rétorika és filozófia tanárok voltak, hanem szobrászok és festőművészek, továbbá testneveléstanárok, vadászatoktatók, lóés kutyakiképzők is.
A pydnai csata (Kr. e. 168) után lehetővé tette fiai számára, hogy kedvükre válogathassanak Perseus makedón király könyvtárából. Maga is Athénból kért festőt, aki diadalmenete számára képeket készítsen, így küldték el hozzá Metrodorust. Fiai gondos taníttatása mellett – amelynek keretében mind a görög kultúrával, mind a római hagyományokkal és történelemmel és joggal meg kellett ismerkedniük – maga is szívesen időzött különböző tanulmányokkal.

A harmadik makedón háború után (Kr. e. 168) különösen felélénkült a római oktatás, ugyanis tömegével kerültek a művelt görög hadifoglyok Rómába. Többen közülük előkelő házakban lettek magántanítók, nekik köszönhetően még szélesebb körben vált ismertté a hellén műveltség. Akkor került Rómába a görög történetíró, Polybios (Kr. e. 200–120) is. A legnagyobb népszerűséget a sztoikusok élvezték.
Az érkezettek között volt a szintén sztoikus grammatikus, a mallosi Kratés, továbbá a babiloni Diogenés, a peripatetikus Kritolaos és az akadémikus Karneadés. Gellius munkájában Afraniusnak (Kr. e. 130–94) – a római nemzeti vígjáték megtermtőjének – bölcs tanácsát említi, ami hasznára lehet mindekinek, aki komolyan akar tudományokkal foglalkozni:

„Kitűnően és igen helyesen gondolkodott a költő Afranius a bölcsesség eredetéről és megszerzéséről, amikor azt mondta, hogy a tapasztalat az emlékezet leánya. Ezzel a kitétellel bizonyítja ugyanis, hogy annak, aki az emberi dolgokban bölcs akar lenni, nem csupán könyvekre, a szónoklás és a vitatkozás tudományára van szüksége, hanem járatosnak kell lennie és gyakorolnia kell magát abban is, hogy mindent alaposan megismerjen, kikutasson, minden esetet és eredményt észben tartson, megélt tapasztalatai tudással és okulással szolgáljanak neki. Ne hagyatkozzon pusztán arra, amivel a könyvek és a tanítók üres szavai mintegy színjátékban vagy álomban elkápráztatják. Idevonatkozó verse a Szék című darabjából:

Tapasztalat atyám, emlékezet anyám,
görög nevem sophia, itt sapientia.”
(Gellius13, 8, ford. Hoffmann Zsuzsanna.)

A latin próza és rétorika egyik kiemelkedő képviselője Marcus Porcius Cato (Kr. e. 234–149), hadvezér, politikus, történetíró. Ő az ideális családapa, aki megkímélte saját fiát attól, hogy nevelését egy rabszolga-pedagógusra bízza, ehelyett ő maga oktatta, kezdve a betűvetéstől egészen a közéleti tevékenység megkívánta ismeretekig. Sőt, elméleti útmutatóként – Ad Marcum filium címmel – összeállított fia számára egy enciklopédiát, amelyben négy alapvető fontosságú tárgykör ismereteit rendszerezte, ezek a földművelés, az orvostudomány, a hadtudomány és a rétorika. Sajnos, e munkákból csak töredékeket ismerünk. Ránk maradt viszont Catónak a földművelésről szóló alapos munkája, amit szintén tanítás, útmutatás céljából írt gazdálkodó polgártársai számára. Az a tény, hogy a számos Cato-írás közül ez maradt fenn, egyben igazolása is annak, hogy forgatták, használták.

Szintén tanító-pedagógiai célzattal is készült Cato történeti munkája, az Origines (Kezdetek). Ez az első ismert latin nyelvű történeti mű, amelyben Cato a római történelem kezdeteit kívánta megismertetni; ez összhangban állt a római gondolkodásmóddal, ugyanis rendkívül büszkék voltak múltjukra és városukra.


Forrás:
Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés
http://mek.oszk.hu/08400/08431