logo

VII December AD

Grammatikai iskolák

A római ludusokban kezdetben csak írás-olvasást és számolást tanítottak. Majd – Livius Andronicus kezdeményezésére – egyre inkább teret nyert a grammatika, és megjelentek a grammatikai iskolák. Az ott tanító mestereket litteratusoknak nevezték. A nyelvtani ismeretek és a költői olvasmányok mellett az iskolákban hamarosan feltűntek a stilisztikai-szerkesztéstani ismeretek is. A rétorikai studiumok és gyakorlat iskolai oktatását az erre való igény hívta életre.

A 2. század folyamán a görög rétorok és filozófusok többszöri kiutasítása miatt egyre érzékelhetőbb lett a hiány. A római irodalom kezdeti próbálkozásainak időszakában a költészet mellett igen hangsúlyos szerepet kapott a szónoki művészet is, mint a politikai élet és siker elengedhetetlen velejárója.
A legjelesebb szónokok a legkiemelkedőbb közéleti szereplők voltak. Az iskolákban fokozatosan alakult ki a három szint: elemi, grammatikai és rétorikai ismeretek oktatása. A közéleti érvényesüléshez elengedhetetlen lett a szónoki képzettség megszerzése is. Erre a korábbi forumi gyakorlat már kevésnek bizonyult. A rétorikai képzés római helyzetéről Tacitustól a következőket tudjuk meg:

„Tehát eleink korában a fórumra és az ékesszólásra készülő ifjút már otthon beavatták az elnyerhető ismeretekbe, megtömték tisztes tanulmányokkal, majd apja vagy rokonai elvitték ahhoz a szónokhoz, aki a polgárok között az első helyet foglalta el. Hogy a nyomában legyen, mindig kövesse, minden szavát hallja, akár a törvényszéken, akár a népgyűlésen, annyira megszokta, hogy még szóváltásait is magába szívta, és vitáit is végighallgatta, s hogy úgy mondjam, a csatában tanult meg harcolni. Ez nagy gyakorlatot és jókora állhatatosságot, a lehető legjobb ítélőképességet biztosította mindjárt az ifjaknak, mivel mindenki szeme előtt fáradoztak és a legveszedelmesebb helyzetekben, ahol senki büntetlenül oktalanságot vagy következetlenséget nem szólhatott, mert a bíró visszautasította, és ellenfele fejére olvasta, de még a meghívott jogi szakértők is bosszúsan elhárították… Tehát nem hiányzott a legjobb, legkörültekintőbben megválasztott tanító, aki az ékesszólás igazi arcát, nem a hiú hasonmását mutatta meg… Ilyen tanítók keze alatt az a bizonyos ifjú, akiről beszélünk, szónokok tanítványa, a fórum hallgatója, törvényszékek látogatója, akit mások próbái neveltek és szoktattak, aki mindennapi hallomásból ismeri a törvényeket, akinek nem új a bírák arca, nem szokatlan a népgyűlések gyakori látványa, és aki sokszor kiismerhette a nép ízlését – akár a vádat vállalta, akár a védelmet, egyedül, egymagában is mindjárt helytállt akármilyen ügyben.”
(Beszélgetés a szónokokról 34, ford. Borzsák István.)

Részben a görög hatásra, részben az irántuk megnyilvánuló igény miatt kezdtek kialakulni a római rétoriskolák. Ezeknek a fogadtatása azonban meglehetősen ellentmondásos, ahogyan Tacitus fentebb idézett dialógusából is kitűnik:

„Bezzeg most fiataljainkat elviszik az úgynevezett rhetorok iskoláiba, akik kevéssel Cicero előtt tűntek fel és őseinknek nem tetszettek, amint ez abból is nyilvánvaló, hogy Crassus és Domitius censori parancsára be kellett zárniuk, mint Cicero mondja: »az orcátlanságnak ezt az iskoláját.« De amint már mondtam, elviszik őket az iskolába, amelyekben nem egykönnyen tudnám megmondani, hogy maga a hely, a többi tanuló, vagy a tanulmányok minősége okoz-e több kárt tehetségüknek. Mert az a hely egyáltalán nem parancsol tiszteletet, csak ugyanolyan tudatlanok teszik be oda a lábukat; a tanulótársak sem segítik az előrehaladást, hisz gyermekek gyermekek között és ifjak ifjak között egyforma gondatlansággal beszélnek és hallgatják egymást; a gyakorlatok pedig jórészt nem érik el a céljukat. Mert tudvalevőleg kétféle anyaggal szoktak foglalkozni a rhetor-iskolákban: tanácsadó és vita jellegűvel. Ezek közül a suasoriákat, mintha bizony könnyebbek volnának, és kevesebb körültekintést igényelnének, a gyermekeknek adják ki, a conmtroversiákat pedig a serdültebbeknek osztják… A következő lépés pedig az, hogy a valóságtól elrugaszkodó anyaghoz igazítják az előadást is. Így van az, hogy a zsarnokölők kitüntetéseit, a meggyalázott szüzek bosszúóhajait, a dögvész ellenszereit, anyák vérfertőzéseit, vagy amit csak az iskolában naponta tárgyalnak, a fórumon viszont ritkán vagy soha, ők harsány szavakkal fejtegetik.” (Beszélgetés a szónokokról 35, ford. Borzsák István.)

Tacitus véleménye szerint is a Cicero korát megelőző időszakra datálható a változás. A Kr. e. 146-os évet követően valóban számos lényeges változás következik be az immár birodalommá nőtt Rómában. A területi növekedés, a hadizsákmányként bekerült hatalmas mennyiségű kincs, pénz, rabszolga alapvetően változtatta meg a belső viszonyokat. A hódítások élvezője elsősorban a senatori arisztokrácia és a hadsereg tisztikara volt, ugyancsak ők tudták kihasználni a felduzzadt rabszolgalétszám gazdasági előnyeit, bekapcsolódva a kibontakozó mezőgazdasági árutermelésbe.

Még jelentősebb azonban a szemléletbeli változás, a hagyományos római erkölcsök térvesztése, az elharapódzó korrupció és a luxus feltűnő terjedése. A történetíró Sallustius írásaiban jelentős teret szentelt a megváltozott szemléletnek, keresve annak mélyebb okait. A 130-as évekkel induló polgárháborúkkal – a Gracchus fivérek reformkísérletével – egyre nyilvánvalóbban jelentkeznek a római köztársaság válságtünetei is. Szempontunkból azonban kiemelendő a kultúra és műveltség területén érzékelhető változások sora. Ebben jelentős szerepe volt – a korábban is fontos – görög hatásnak, ami Kr. e. 146 után – Görögország elfoglalásával – már közvetlenül érvényesült.
Vezető római politikusok, mint például Scipio Aemilianus az általa létrehozott filhellén körrel, aktívan közreműködtek a görög műveltség és kultúra itáliai térhódításában. Természetesen Róma a hellén kultúrát nem csupán átvette, hanem alakította is azt, mégpedig a maga sajátos szemléletéhez, az átvételnek ugyanis az a feltétele, hogy az átvevő valamennyire azonosulni tudjon a kölcsönzött értékekkel. Különösen igaz ez a filozófia esetében, amelyet főként Lucretius és Cicero munkássága illusztrál.

A konzervatív szemléletű római senatus kiutasítással tiltakozott a görög filozófusok és rétorok itáliai ténykedése ellen, mivel felfogásukat összeegyeztethetetlennek ítélte a római hagyományokkal (mos maiorum) és az ősi erényekkel (virtutes). Különösen az ifjúság befolyásolásától tartottak, akik köztudottan mindig nyitottak az új hatásokra, és különösen vonzódást éreznek a tiltott dolgok iránt.
Természetesen a tiltások nem állíthatták meg a filhellén rómaiak aktivitását. Több előkelő római görög filozófust fogadott a házába: Polybios Scipio Aemilianus nevelője és barátja lett, a rhodosi Panaitios 140-ben a Scipio-kör tagjaként igen nagy hatást gyakorolt a rómaiakra, a sztoikus Blossius pedig Tiberius Gracchus tanácsadójaként működött.

A Kr. e. 2. századtól Rómában szinte valamennyi filozófiai irányzat jelenléte kimutatható, tehát sokféle felfogással, szemlélettel színezett szellemi pezsgés tapasztalható. Az iskolákat illetően is – nem véletlenül – új korszak kezdődött.


Forrás:
Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés
http://mek.oszk.hu/08400/08431