logo

VII December AD

A zenei oktatás Rómában

A zenei oktatás Rómában sohasem kapott olyan szerepet, mint a görögöknél, ahol különleges erkölcsi és esztétikai hatást tulajdonítottak neki, továbbá szorosan összetartozott a költészettel, illetőleg az általános műveltség részét képezte. Habár Terentius Varro a művészetekről értekezve a zenét is említi a disciplinák között, Rómában csupán az oktatás második szintjén, másodlagosként kapott helyet, a konzervatív és praktikus római gondolkodás szerint inkább a nőkhöz illik.
Rómában a zene eredetileg a kultikus cselekmények kísérőjeként szerepelt, temetéseken gyászzeneként, illetőleg mint esküvői nászdal vagy gúnyolódó strófa. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy amikor Róma közelebbi kapcsolatba került a görögséggel, akkorra már ott is megváltozott a zene eredeti szerepe, a hellenisztikus korban már nincs meg a zenei képzésnek a korábbi, sajátosan kitüntetett szerepe. Rómában megbélyegzéssel (infamia) járt, ha szabad polgár színpadi mesterségre adta magát, vagyis színész lett; hasonlóképpen szégyenletes dolognak minősült, ha egy polgár nyilvánosság előtt énekelt vagy táncolt. Gellius ennek kapcsán egy érdekességet mesél el Tiberius Gracchusról. Amikor mint szónok a nép előtt beszélt, mögötte elrejtőzve egy fuvolás állt, ami – Cicero szerint – arra szolgált, hogy hangját erősítse, vagy mérsékelje, illetőleg heves indulatait fékezze, avagy lelkesítse, ha éppenséggel lankadna.

A Kr. e. 2. században Scipio Aemilianus – aki lelkesen támogatta a görög kultúra római meghonosítását – kemény bírálattal illette a zeneés tánciskolák divatját. A különbséget a görög és római szemlélet között jól illusztrálja Cornelius Nepos (Kr. e. 1. század) véleménye: „Tudjuk például, hogy a mi hagyományaink szerint a zene idegen egy előkelő személy jellemétől, a táncot pedig egyenesen hibául róják fel; a görögök viszont mindezt kedves és dicséretre méltó dolognak tartják.”

Aki érdeklődött a zenei képzés iránt, annak külön tanárhoz kellett fordulnia, aki általában görög volt, s ez költséggel járt, ennek ellenére nem állítható, hogy ez a képzési terület mellőzött lett volna. Cicero – felismerve fontosságát, vagy a görögök példája nyomán – az alapfokú oktatás (puerilis doctrina) szerves részének tartotta. Olykor vallási ünnepeken is szerepeltek az ifjak énekkel és hangszerrel, sokan otthon sajátították el a zenei képzést, hasonlóképpen a táncot is. Horatius, Columella és Seneca szerint a zeneiskolák általánosan elterjedt intézmények voltak.

Hosszú ideig élt például a Cicerók házában egy vak tanító, aki a sztoikus filozófia mestere, továbbá képzett zenész is volt, és vonós hangszereken játszott. Még különlegesebb a mester esetében az, hogy – vaksága ellenére – több tárgyat is tanított. A geometrialeckéket úgy oktatta, hogy tanítványainak szóban elmagyarázta, majd azoknak – a magyarázat nyomán – meg kellett rajzolniuk a kérdéses ábrát. Ciceroelmondja, hogy gyermekkorában tőle kezdett tanulni, és szintén ez a mester oktatta később P. Crassust, a triumvir fiát is.
A zenéhez a rómaiaknál – ellentétben a görögökkel – nem a költészet társul, hanem gyakrabban a tánc. A táncról a konzervatív római felfogás meglehetősen negatívan vélekedett, elsősorban annak az erkölcsökre veszélyes hatása miatt. Jól illusztrálja ezt a fenntartást a következő, a Kr. u. 5. században élt Macrobiustól származó részlet:

„Ha már a régi időket hánytorgatod fel nekünk, mondd csak, Horus: emlékezeted szerint kinek a lakomáján láttál mostanában táncosnőt vagy táncost? Bezzeg akkortájt a legjobb körökben is versengve tanultak táncolni. Mert lám, hogy azon a koron kezdjem, amely még a legjobb erkölcsű volt, a két pun háború között szabad emberek – még hogy szabad emberek: senatorok! – gyermekei jártak tánciskolába, s ott csattogtatóval felszerelve tanultak táncolni. Nem is említem, hogy a matrónák sem tartották illetlennek a táncot, hiszen a legderekabbjaik is igyekeztek megtanulni, csak nem vitték túlzásba, nem törekedtek művészi tökélyre. Hogyan is mondja Sallustius: »…citerázni és táncolni ékesebben tudott, mint ahogyan tisztességes nőhöz illik.«

Tehát ő nem azért rója meg Semproniát, mert tudott táncolni, hanem azért, mert mesterien értett hozzá… Csakhogy előkelő családok fiai, s amit szégyen kimondani, hajadon lányai is csatlakoztak a tánc buzgó művelőihez! Tanú rá Scipio Africanus Aemilianus, aki Tiberius Gracchus bírósági törvénytervezete elleni beszédében a következőket mondja:
»Illetlen haszontalanságokat tanulnak: kis mitugrászokkal együtt hárfával és lanttal a kezükben mennek a színészek iskolájába, s ott énekelni tanulnak, amit őseink szabad emberhez méltatlannak ítéltek. Mennek, mondom, a tánciskolába, a mitugrászok közé, szabad születésű hajadonok és ifjak! Mikor ezt valaki elmesélte nekem, nem akartam elhinni, hogy előkelő emberek ilyesmire taníttatják gyermekeiket. De amikor elvezettek a tánciskolába, becsület istenemre, több mint ötven fiút és hajadont láttam ebben az iskolában, s közöttük – ami államunkra nézve különösen szomorú – egy serdületlen fiúcskát, egy éppen hivatalra pályázó polgár tizenkét év körüli fiát, aki csattogtatókkal felszerelve egy olyan táncot táncolt, amit holmi pimasz rabszolgakölöknek sem illenék eljárnia!«”

A császárkorban már nem lehetett meggátolni a zene divatját, olykor már a császárok is művelték: Caligula, Nero, Titus, Hadrianus, Commodus. Az előkelők utánozták az uralkodókat, valóságos zenekarokat szerveztek, és ezek szórakoztatták a vendégeket. A hírhedt Trimalchio lakomáján minden zeneszóra történt, ilyenkor gyakran egzotikus táncosnők ritmikus mozdulatokkal kísérték a zene ritmusát. Keresettek voltak a különleges számokat előadó „művészek”, keresték a „sztárokat”, ezzel együtt a szabad művészetek sorában a zenei tanulmányok színvonala hanyatlott.
A klasszikus görög ókor alapvető hangszerei a lyra és az aulos voltak. Augustus korában Horatius már szembeállítja a hajdani panaszos hangú aulost (tibia) a saját korában divatos tubával, ami úgy harsog, mint a trombita. A koncertkithara őse a lant volt; kedvelték az orgonát, amely hatalmas méretével és hangjával jól illett az amphitheatrumok méreteihez. Az orgona később nagyon elterjedt, víz hozta mozgásba, Cassiodorus toronyhoz hasonlította. A zene tehát szórakoztatásra szolgált, olykor ízléstelen, érzéki tánccal kísérve, amit a keresztény szerzők joggal kárhoztattak.

A Kr. u. 4–5. században több egyházatya megtiltotta a templomokban a szertartások alatt az éneket és a hangszerek használatát. A tiltás nem sokat segített, Ambrosianus a 4. század végén megalkotta a nevét viselő egyházi zenét, ami részben a kor világi zenéjéből eredt. Hasonlóképpen a testgyakorlás Rómában a testi erő biztosítását, a kiváló katona képzését célozta, ellentétben a görögök szépséget, arányosságot és harmóniát célzó szempontjaival.
Az ilyen gyakorlatok közül kedvelték a futást, ugrást, úszást, lovaglást, a különböző fegyveres játékokat, valamint a labdázást. Ezeknek a gyakorlatoknak a helyszíne – illusztrálva elsődleges funkciójukat – a Mars-mező volt, illetőleg a fürdőkhöz is társultak testedzésre alkalmas helyiségek.


Forrás:
Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés
http://mek.oszk.hu/08400/08431