logo

XV December AD

Az oktatás és az iskolák

A rómaiak a kisgyermeket a családban nevelték. A legtöbb apa kötelességének tartotta, hogy gyermekét az elemi ismeretekre maga oktassa. A gazdagok gyermekeiket - rendszerint - görög származású rabszolgákkal tanittatták, akik gyakran sem jó tanítók, sem alkalmas nevelők nem voltak, és ezért a kicsinyek néha elég keservesen sajátították el a szükséges alapismereteket.
A három legfontosabb tárgyat, az írást, olvasást és számolást már az ősi időkben meg kellett tanulnia annak, aki a Városban valahogy boldogulni akart. Minthogy a római családok legnagyobb része a gyermeknevelés céljára nem tarthatott külön görög rabszolgát, a fiúkat és a leányokat iskolába küldték.

Az első iskolát (ludus) Rómában az i. e. V. században nyitották meg, később több - meglehetősen kezdetleges - iskola működött mind Rómában, mind a jelentősebb itáliai városokban. A tanítók (ludimagister) rendszerint egyszerű, nemritkán utcára nyíló, földszinti fekvésű helyiségekben (tabernae) működtek, kívülről ponyvát feszítettek eléje, hogy a gyermek figyelmét az utcai forgalom ne zavarja, s a napsütés ellen megvédje őket.
Az iskola berendezése nagyon egyszerű volt, a gyermekek kis padon vagy zsámolyon ültek, asztaluk nem volt, a tanító vagy támla nélküli széken (sella), vagy támlával ellátott karosszékben (cathedra) foglalt helyet.

A tanév március havában kezdődött és feltehető, hogy a nagyon meleg nyári, valamint a leghidegebb téli hónapban adták ki a tanulóknak a hőn várt vakációt. A nebulók már a hajnali órákban az utcán voltak, iskolába menet még megvásárolták a péknél a tízórait, ebédre (prandium) hazabocsátották őket. A tanítás ideje hat óra hosszat tartott, minden vásárnapon (nundinae) pihenőnap volt. Az igen alacsony összegű, elemi iskolai tandíjat (merces) havonta, a hónap közepén, idusán, fizették ki a szülők.

Az iskolai fegyelem szigorú volt, a tanító gyakran folyamodott pálcához, virgácshoz, hogy a gyermekek lankadó buzgalmát serkentse. Az olvasást az ábécé megismertetésével kezdték el, majd a szótagok, szavak, mondatok képzésével folytatták. Az írást viaszbevonatú táblán tanulták, gömbölyű fémpálcika hegyes végével karcolták be a betűket a puha viaszlapra, ha javítani kellett a szövegben, akkor a pálcika másik, lapos végével törölték a felesleges betűt vagy szót. (Ezt a pálcikát stílusnak nevezték, innen származik a magyarban használatos, ma persze más jelentésű stílus szó.)

Ha a tanuló már jobban tudott írni, tollat, tintatartóban tintát és egy papyrus-lapot vitt magával, hogy azon végezze el iskolai feladványát. (A papyrusról a tintát nedves szivaccsal mosták le.)

A számolás elsajátítása, a bonyolult római számjegyek miatt sem volt könnyű, annál is inkább, mert a számjegyeknek nem volt helyértékük. A tanuló a számolást mindkét keze es ujjai segítségével végezte, az ujjak elhelyezése, egymásra tevése révén alkottak számokat, a bal kéz egy- és kétjegyű, a jobb kéz pedig a három- es négyjegyű számokat képviselte. A számolási művelethez még a számolótáblát (abacus) is használták, amelyen különböző sorokban elhelyezett kövecskék (calculi) megfelelő értékű számokat jelentettek, és ezek beállításával végezték el a feladott számtanleckét, innen olvasták le az eredményt.

Ezeket az alapismereteket, tehát a négy számtani műveletet, valamint az írást-olvasást szinte mindenki megtanulta, alig hallunk Rómában analfabétáról, sőt a császárkorban a rómaiaknak feltűnt, hogy az idegen népek közül toborzott császári testőrök között írástudatlanok is akadtak.

De ha a szülők gyermekeiket az alapismeretnél többre akarták taníttatni, akkor tizenkettedik évükben beíratták őket a grammaticusok iskolájába (a középiskolába). Itt a görög és latin költők műveinek beható ismeretére, nyelvtanra, helyesírásra oktatták a tanulókat, persze mindkét nyelven, mert a görög tudás a műveltebb ember számára elengedhetetlen volt!

Ahhoz, hogy a tanuló egy költői művet megértsen, alapos nyelvi, nyelvtani ismeretekre volt szüksége, és ezért a grammatika tanulását alapvető fontosságú tantárgynak tekintették. (A latin nyelv akkor sem volt könnyű, a reánk maradt írásos emlékek néha súlyos helyesírási hibákról, téves ragozásról árulkodnak, dehát mindenki nem járhatott a grammaticusok iskolájába!

A latin nyelv még oly kiváló ismerői, mint Pompeius és Cicero sem tudták eldönteni, hogy miként kell helyesen mondani, ill. írni, ha valaki harmadízben consul: consul tertium vagy consul tertio. Végül is abban állapodtak meg, hogy inkább „consul tert.”-et írnak, s a vitás végződést elhagyják. (Heinrich Heine jegyezte meg tréfálkozva, hogyha a rómaiaknak még a latin nyelvet is meg kellett volna tanulniuk, nem maradt volna elég idejük a világ meghódítására.)

A grammaticusok iskolájában nagy gondot fordítottak a költői művek előadására, a helyes hangsúlyozásra, a görög es latin nyelv szép kiejtésére. Nagyon sok szöveget kívülről tanultak meg a gyermekek, a fontos olvasmányokat könyv nélkül kellett tudni, nemcsak azért, hogy a tanulók emlékezőtehetségét fejlesszék, hanem azért is, mivel könyvekhez nem volt olyan könnyű hozzájutni, viszont a művelt embernek - a megfelelő alkalmakra - görög vagy latin idézettel illett mondanivalóját alátámasztani.

A római gyermekek még a Tizenkéttáblás Törvény szövegét is bebiflázták, hiszen ez volt a római jogtudomány alapja, ezzel sajátították el ama jogi alapismereteket, amelyekre a jogaikra oly büszke rómaiaknak mindig szükségük volt. Azonban más tantárgyakat is előadtak a grammaticusok. A költői művek beható taglalását összekötötték a verstan elemeinek oktatásával (a tanulóknak házi feladatként kisebb költeményeket kellett írniuk). A tanárok tanítványaikat megismertették az irodalomtörténettel, történelemmel, bevezették a filozófiába, sőt bizonyos csillagászati ismereteket is tanítottak.

Mindezekhez a tárgyakhoz a zenei oktatás is hozzátartozott, megtanultak húros, pengetős hangszereken játszani, éneküket maguk kísérték. Persze, a testnevelés is hozzátartozott a római ifjú foglalkoztatásához, a gerely- és diszkoszvetést, a birkózást, ökölvívást, könnyű atlétikát már serdülőkorban megtanulták, és a sportot még felnőtt korban sem hagyták abba.

Ennek, a görögös szellemű oktatási módszernek természetesen ellenzéke is akadt. Cato Censorius a rómaiak gyakorlatias észjárásának megfelelően ellenezte, mert a költészeten volt a hangsúly, ő helyesebbnek tartotta, ha a középfokú iskolában olyan tárgyakat tanítanak, aminek a római polgár majd később hasznát veszi, így a mezőgazdaság, jog, orvoslás, hadtudomány és az ékesszólás ismereteit adják elő.
Az ékesszólás minden közpályára igyekvő római számára elengedhetetlen feltétel volt, a grammaticusok a költészet oktatásával akarták erre a fiatalokat előkészíteni. Ha az ifjú nem elégedett meg a középfokú iskolában szerzett tudással, s szüleinek elég pénze volt ahhoz, hogy tovább taníttassa, akkor a rhetor iskolájába került.

A köztársaság korában a politikai pályafutás egyik alapfeltétele a szónoklattan és a jogtudomány ismerete volt, érthető, hogy akit politikai becsvágy fűtött, az valamely neves rhetornál tanult tovább. Az i. e. II. század végéig Rómában nem volt latin nyelvű rhetori iskola., tehát a tekintélyes családból származó fiatalember valamelyik híres államférfi vagy jogtudós mellé szegődött, nála tanulta meg az ékesszólás mesterségbeli fogásait, a jogtudomány minden csínját-bínját.

Minthogy a görögöket tartották a szónoklattan legkitűnőbb mestereinek, szívesen keresték fel a hellén tanárok római iskoláit, mondjuk főiskoláit, vagy még inkább a görög városok híresakadémiáit látogatták.
De hát ehhez sok pénz kellett, tudjuk hogy Cicero Athénban tanuló, korhelykedő fiának évi 80 - 100 000 sestertiust küldött, ugyanakkor ott tanult a fiatal Horatius is, aki bizonyára jóval kevesebbet költhetett, mint a gazdag és előkelő családok sarjai.

Athénen kívül jó hírnévnek örvendett még Rhodos, Mytiléné, Ephesos, Pergamon, Smyrna és Alexandria főskolája” is, valamennyit szívesen látogatták az ifjú rómaiak, ha abban éppen valamilyen neves tanár adta elő a szónoklattant és a bölcseletet. Azonban nem minden becsvágyó ifjú utazhatott görög főiskolákra, nem minden rómainak állott módjában, hogy valamilyen nagyhírű görög rhetor római tanintézetbe beiratkozzék, még kevésbé, hogy valamilyen nagyhírű senator mellé szegődjék, és így készüljön fel a politikai pályafutásra, így sajátítsa el az ehhez szükséges legfelsőbb fokú ismereteket.

Az i. e. II. század végén, a Gracchusok tevékenysége következtében meginduló demokratikus mozgalom, majd Marius sikerei folytán fellépő igény kielégítésére, Rómában több latin nyelű rhetori iskola létesült, ahol a tudásra vágyó, kisebb vagyonú plebeius ivadék megtanulhatta mindeme tudományokat.
Az előkelő körök, a kisszámú nobilitas tagjai féltékenyen, bizalmatlanul szemlélték, mint csúszik ki kezükből a műveltség és tanultság kiváltsága, és velük egyenlő tudású, sőt náluk tehetségesebb plebeiusok lépnek a politikai küzdőtérre, ahol a vezetést könnyen magukhoz ragadhatják. Ezért i. e. 92-ben a censorok betiltották a Rómában működő latinul oktató rhetor-iskolákat, de ez a tilalom nem sokáig állott fenn, C. Iulius Caesar átlátta ennek a sérelmes intézkedésnek a tarthatatlanságát, és ismét engedélyezte a latin nyelvű felsőfokú oktatást.

A principatus korában a rhetori oktatás létjogosultsága voltaképpen megszűnt mert az összegyűlt tömeg jelenlétében, a bírák előtt körmönfont jogi érvekkel, ékesszólással, remekbeszabott beszédekkel hiába akart valaki népszerűségre szert tenni, hogy ebből magának politikai tőkét kovácsolhasson. A császári uralom véget vetett minden alulról vagy kívülről jövő politikai kezdeményezésnek, igyekezetnek, és csak a császári kabinet elgondolásai, valamint a császárnak kedves, számára megbízható férfiak érvényesülhettek.
Ennek ellenére a rhetori iskolák tovább is fennállottak, elterjedtek és virágzottak. Ez a felsőfokú oktatási forma megfelelt az uralkodó réteg gondolkodásának amely a kereső foglalkozások jó részét lenézte, és helyette a gyakorlati élettől elszakadt rhetorikát tanulta.

Az oktatás a régi, kitaposott úton haladt tovább, a formák megmerevedtek, megcsontosodtak, a tananyag légüres térben a valóságtól elrugaszkodva alig fejlődhetett. Mondvacsinált, keresett problémákat agyonnyúzott helyzeteket kellett a hagyományos szabályok szerint felépített szónoklattal megvédeni vagy megtámadni, aszerint, milyen feladatot kapott a hallgató tanárától.

Nagyobb gondot fordítottak a nyelvtani, mondattani szabályokra, a hangsúlyozásra, az előírásos taglejtésekre, mint a gyakorlati kérdések megvitatására. Százszor es százszor hangzott el iskolai feladatként az uticai Cato képzelt monológja öngyilkossága előtt, vagy a Cicero gyilkosa ellen tartott vádbeszéd. Megmerevedett, érzésnélküli szónoki képekkel cifrázott, idézetekkel bőven megtűzdelt, élettelen beszédek elkészítésével, betanulásával gyötörték az ifjúságot, de a mindennapi élet számára vajmi keveset adtak útravalónak.

Aki a rhetori iskola elvégzése után ügyvédként óhajtott érvényesülni, valamilyen jogtudós, neves jogász mellett dolgozott és nála sajátította el a császárkor elején már eléggé elterjedt jogi kézikönyvek segítségével a jogtudományt. Azonban a műszaki tudományokat, természettudományokat, általában a gyakorlati ismereteket a római fiatalok nem tanulták. Minek is? Az efféle tudás a termelő munka, a mindennapi életben adódó feladatok ellátásához volt szükséges, s ezekkel főleg idegenek, de leginkább rabszolgák foglalkoztak, éppen ezért ismeretüket a római uralkodó réteg a maga számára feleslegesnek tekintette. Csupán azok a nincstelen szabad polgárok, akik valamilyen mesterségből tartották el magukat és családjukat, sajátították el az iparuk űzéséhez szükséges gyakorlati tudást, ehhez azonban igazán nem kellett grammaticai vagy rhetori iskolát látogatni.

Ámbár Róma lakosságának zöme nem tudott vagy nem is akart magasabb rendűnek vélt elméleti ismereteket megtanulni, a nép műveltségi színvonala mégsem állott alacsony fokon. Miközben a zsengekorú római még tanulmányait folytatta vagy már apja műhelyében segédkezett, felserdült és a gyermekből ifjú lett.
A fiatalember kis házi ünnepség keretében levetette a bíborszegélyes gyermeki togát (toga praetexta) es felöltötte a szabad férfihoz illő fehér togát (toga virilis).

Az előkelő fiatalembert családja, rokonsága, a cliensek és barátok serege kisérte a Forumra, hogy az új római polgárt a nyilvánosságnak bemutassák, aki majdan ezen a téren családja hagyományaként folytatja a politizálást, a köztársaság ügyeinek intézését.
A szegény családok lemondtak a nagyobb ünnepségek rendezéséről, csupán a vallási előírások betartásával avatták a gyermeket ifjúvá, adták reá a fehér togát, hogy azt majd népgyűléseken, ünnepélyes alkalmakon viselje. (Különben hétköznap megfelelt neki a sötétszínű tunica, a tunica pulla, amelyben apja műhelyében dolgozott.)
A régi időkben a felserdült ifjú tizenhat - tizenhét éves korában bevonult a katonasághoz es rendszerint tíz esztendeig szolgált. Az idők folyamán, a zsoldos hadsereg megteremtésével ez a kötelezettség egyre inkább a háttérbe szorult, a kényelmetlen katonai szolgálat alól minél többen igyekeztek kibújni.

Sokkal kevesebb gondot fordítottak Rómában a nők nevelésére. A leányok nagy része, miután - akár otthon, akár a litterator iskolájában - az elemi ismereteket elsajátította, nem tanult tovább, hanem családi körben, a háztartásban készült elő későbbi életére.
Az előkelő családok leányai persze megtanultak görögül, tudtak énekelni és táncolni, zenéltek, költeményeket olvastak, azonban a római nők zöme otthon dolgozott, hiszen a hagyományoknak megtelelően, ez így is illett.


Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963