logo

VII December AD

Platón.

A Kr.e. 428/427-től 348/347-ig élt filozófus életének és esetleges működésének első hatvan évéről szinte semmi biztos információval nem rendelkezünk. Szókratész tanítványa volt, s a politikai életben aktívan részt vevő jómódú családban nevelkedett, ahol a periklészi demokrácia erényeit és árnyoldalait, annak intézményeit - így a tömegesedő iskoláztatás kezdeteit - egyaránt közelről láthatta, s értelmezhette. Híres iskolájának, az Akadémiának alapítási idejét is csak kikövetkeztetni tudjuk, s tesszük azt valamikor negyvenéves kora tájára.
Az Akadémia megalapítása önmagában is egyfajta pedagógiai hitvallás volt. Platón a filozófiát mint a közösség érdekébe állítandó, tehát a szó eredeti és tágabb értelmében politikai célú tevékenységet értelmezte. A politikust ugyanakkor a rövidlátástól és a személyes, pillanatnyi érdekektől a lehető legmesszebb álló, a tiszta, logikus gondolkodás alapján álló értelmiségiként fogta fel. Az Akadémia tananyaga és az onnan kikerülő tanítványok egyaránt a matematika (a gondolkodás legtisztább logikája) és a politikaelmélet dominanciáját képviselték.
Az Akadémia hallgatói a kor legjelesebb matematikusai vagy legmegbízhatóbb hivatalviselői lettek. Platón hatvanéves korában azzal töri meg saját magáról való hallgatását, hogy korábbi rajongója, a fiatal szicíliai egyeduralkodó türannosz sógora - egyúttal a hatalomra kerülő első ember uralmának kezdetén a hatalom tényleges gyakorlója - az ifjú hiányos nevelésének pótlására meghívja a filozófust. Platón ekkoriban kezd bele leveleinek írásába. Bár a szicíliai kaland nem tart sokáig, a szerzőnek lehetősége lesz egy újabb államforma perspektíváit is közelről tanulmányozni - egyúttal egy uralkodó nevelésének a pedagógiatörténetben oly sokszor megjelenő szituációjában kristályosítani a nevelésről alkotott nézeteit.

Platón életműve az antikvitás egyik - mind eredeti terjedelmét és horizontját, mind fennmaradását tekintve - legteljesebb irodalmi-filozófiai anyaga. A nevelés kérdéséről legtöbbet értekező két műve, az Állam, illetve a Törvények alighanem alkotói életművének két egymástól távoli pontján, előbbi az Akadémia alapításának idején, utóbbi halála előtti utolsó éveiben született. Mindkét mű - mint Platón írásai általában - dialógus formában íródott, előbbi, mely egyúttal talán éppen ennek köszönheti nagyobb népszerűségét és ismertségét, valamivel könnyebb olvasmányként, drámaibb hangulatban, irodalmibb stílussal.
Platón tíz könyvből álló utópisztikus államelmélete szinte valamennyi aspektusában figyelembe veszi az ideális állam megalkotásának és működtetésének nevelési feltételeit.
A jó állam alapját képező igazságosság elméleti megközelítésében éppúgy, mint az ideális állampolgár, a társadalom csoportjai, a család jelentőségének kifejtésekor, a filozófusok képzésével kapcsolatban, illetve általában a bölcsesség és a művészetek kapcsán. Helyet kap a műben más államformák kritikája is - sokszor utalva azok nevelési vonatkozásaira is.

Miközben Platón az állam működésének egyik legnagyobb veszélyét látja a nevelési hagyományok reformjaiban - a hagyomány- és törvény-, vagyis szabálytisztelő játékokon nevelkedő kisgyermek válik megfelelő polgárrá - , a nevelés elsőként az archaikus értékek tagadásaként jelenik meg a műben: amikor az igazságosság korábbi eszményét mutatja be Platón, kritikával illeti az arisztokratikus hagyománynak azt a vonását, hogy az igazságosságot mint az egyéni, hírnevet növelő erényi fogta fel, s ezt várták el az apák fiaiktól. Az egykori nevelés „tananyagát”, Homérosz olvasását is szinte azonnal bírálja.
Érdekes ugyanakkor, hogy az utóbbi vonás egy olyan társadalmi réteg nevelésekor kerül elő. mely az élelemtermelő földművesek és az államot vezető filozófusok közti harmadik csoporté, az úgynevezett öröké, akik ugyanakkor az archaikusnak vélt, legalábbis Spárta esetében tudomásunk szerint archaikus elemeket őrző, a korabeli athéni és mai nevelési-társadalmi eszményeinktől is távol álló katonai kasztot alkottak. Esetükben a hagyományos, a régi görög világban megszokott, testi-múzsái duális nevelésnél nem tud jobbat javasolni - jóllehet az utóbbi nyilvánvalóan irodalmi, s már nem zenei nevelést jelent. A két nevelési aspektus közül - szerinte a meglévő gyakorlatot is követve mind időben, mind jelentőségben az irodalmi nevelést helyezi az első sorba.

Homérosz és a többi hagyományos olvasmány kétféle szempontból nem látszik számára alkalmasnak a nevelésre. Az egyik - meglepő módon - az említett történetek, „mesék” fiktív volta. Platónnál konkrétabban fogalmazva: az, hogy hamisan állítanak, hazugok. Ezért hiába állítólagos „szépségük”, erkölcsileg alkalmatlanok a célra. A másik őrökre veszélyes vonásuk, hogy a halálfélelmet keltik fel a gyermekekben, ami éppoly idegen a céltól, mint az, hogy a költészet a fájdalom és az öröm túlzott kitöréseit mutatja be, s gerjeszti. Ugyanígy káros, ha a hősök negatív tulajdonságokkal rendelkeznek, kapzsik vagy nagyra vágyóak - ami, lássuk be, a homéroszi hősöktől valóban nem áll távol.
Ha a tananyagul szolgáló irodalmi mű be is mutat negatív személyiségeket, azokat még stilisztikai szempontból is megfelelő távolságtartással kell kezelnie, nehogy a művészi „utánzás” (pl. a hős beszéltetése, alakjába helyezkedő gondolatmenetek leírása stb.) a nevelt őr-jelöltet is negatív minták felé ösztönözze. A zene és a ritmus a szöveg kísérőjeként jelenik meg a nevelési eszményben, s a szerző a fentiekhez hasonló cenzúrának vetné alá azokat.
Alighanem a Spártában is kialakuló funkcionális megközelítésben: dallamok és ritmusok közül az felel meg a célnak, amely az érzelmek, a sokszínűség helyett a harcra, tettre, fegyelemre ösztönöz. Még a hangszerválasztásra is igaz mindez: a nagy hangteljedelmű fuvola helyett a preferált kíséret a lanté. A megfelelően válogatott dallamot és ritmust azonban már nyugodtan, és a szövegnél, legalábbis az olvasott szövegnél is előbb és hatékonyabban használhatjuk a nevelésben - hisz nem szükségesek hatásukhoz a betűk ismerete, vagy bármely más intellektuális előfeltétel.

A zenei neveléshez hasonlóan a testi nevelés sem egyszerűen természeténél fogva illeszkedik az őrök képzésébe. Itt is kerülendő minden a célszerűség és egyszerűség keretein túllépő testgyakorlat (vesd össze a görög atlétikai hagyománnyal!). A vélt vagy valós spártai eszmények közül az eddigieknél markánsabbak is megjelennek az őrök rétegének platóni eszményében: így például a nők és férfiak egyenlő nevelése (melynek platóni alapelve, hogy a két nem minőségi, csupán mennyiségi, terhelhetőségi különbségeket mutat), a nők és a gyermeknemzés közössége, a „derék” szülőktől származó kisdedek kiválasztása és a silányabbnak ígérkező csecsemők kitétele stb.
A cél azonban korántsem a spártai, tisztán militáris, szellem nélküli ember előállítása. A testedzés és a múzsái nevelés végeredménye éppoly távol kell, hogy maradjon a vadságtól és durvaságtól, mint az elpuhultságtól és a szelídségtől. Az ideális középút a tisztességes és bátor személy.

Az állam vezetését ugyanakkor Platón a filozófusokra bízná, akik az igazság egyedüli ismerői, s ezáltal alkalmasak a feladatra. Nyilvánvaló, hogy nevelésük sarkalatos kérdés, s nyilvánvaló, hogy az az őrökétől el kell, hogy teljen. Míg az előbbiek számára ösztönző és természetes közeg a közösség, addig a filozófus számára ugyanez a legveszélyesebb megrontó közeg.
A társadalom kisebb-nagyobb, őt körülvevő csoportjainak értékítéletei könnyen befolyásolják nemcsak egy-egy konkrét esetben, hanem arra is, hogy saját józan megfontolásával szemben általában is a tömeg hatásának engedelmeskedjen. Platón szerint ezt a tömegigényt elégítették ki a már korábban működő szofista tanítók is, akik a megélhetés kedvéért az adott közösség konszenzusos értékeit adták tovább a tiszta igazság helyett. Az utóbbi, a jó „ideája” a filozófusvezetők tanításának központi témája és célja.

A cél elérésének stratégiája, vagyis a nevelés, azok véleményével szemben, akik szerint az az eredetileg üres lélek ismeretekkel való megtöltését jelentené, Platón elképzelése szerint az a folyamat, melynek során a tapasztalatokkal, élményekkel teli lelket a megfelelő irányba fordítjuk. A filozófusok esetében az a tudomány, tantárgy, amelynek megismerése alkalmas erre a feladatra, nem lehet a testedzés, hiszen az a múló és romlandó test világára koncentrál. Ugyanígy az anyagi világ hétköznapiságába süllyednek a mesterségbeli tudáselemek, a zene pedig mindennek ellentétpárjaként szintén csak felemás módon lenne alkalmazható. Mindezen tudás, s egyben minden más ismeret alapjaként, s így alkalmas eszközként, mint várhatjuk, Platón a matematikát nevezi meg - pontosabban a jelen dialógusban a számtan, a mértan, a „szilárd testek tudománya” és a csillagászat négyesére bontva azt.
Ezekhez kapcsolódhat még az összhangzattan, mely messze nem azonos a görög világban székében ismert és Platónnál is megjelenő zenei oktatással; itt a mértan és a zene elméleti kapcsolatára gondolhatunk inkább. Ha mindezen tárgyak segítségével megközelítettük a világ absztrakt összefüggéseit és törvényszerűségeit, ez vezethet minket arra, hogy ezeket az ismereteket és tapasztalatokat összegezve felhasználjuk, általuk jutva el a dialektika oktatásához, s megismeréséhez. Lévén a dialektika a helyes megismerés módja, ezzel el is érkeztünk a léleknek a helyes és jó irányába fordításának pillanatához.
Az így nevelt férfiakat azután az állam vezetésére kell bírni akár a kényszerítés eszközeivel is, s így olyan állam jön létre, amely a szó elvont értelmében „arisztokratikus” - az összetett szó eredeti értelmében a Jobbak” irányítják. Ezáltal az egész társadalmi értékrend nevelés-központú, ahol a nevelés ideális formában a vagyoni, születési kiváltságokat éppúgy kiváltja, mint ahogy világosan ellentmond a demokrácia „természetes” egyenlőségigényének is.

Platón Törvények című dialógusát ugyancsak egy ideális állam leírása határozza meg, ám az idős mesternek mind állameszménye, mind gondolkodása jóval merevebbé válik a korábbinál (magát a művet halála miatt már nem is maga rendezte végső formájába). Ahogy az állam irányítását a szellemi lényként kimagasló filozófusok helyett az isteni rend leképezéseként megjelenő törvényekre bízná, úgy múlik el hite a nevelés - mint imént beláttuk, korábban kiemelkedőnek tartott - jelentőségében is. Mindez azonban nem jelenti sem azt, hogy a helytelen nevelés is megengedhető volna az ideális közösségben, s azt sem, hogy Platón ne térne ki ebben a művében is a helyes nevelés meghatározására.
Az új definíció szerint a nevelés lényege a gyermek helyes vezetése afelé a cél felé, melyet későbbi, felnőttkori tevékenysége jelent. E cél elérése felé a hétköznapi gondolkodás szerint játékos és komoly módon, de direkt formában kell terelni őt: földművesesdit, ácsosdit játszva velük, majd az ezekhez a pályákhoz tartozó konkrét területeken komolyabb kiképzésben részesíteni őket. Amikor azonban a Jól nevelt” emberről beszélünk, a helyes vezetésnek nem e hétköznapi (Platón szerint alantas) szempontjaira, de még csak nem is a hétköznapok szintjén absztraktabb nevelési célokra („a vagyonszerzésre, testi erőre vagy egyéb - belátás és igazságosság nélküli - készségre és ügyességre”) gondolunk.
Nem „Jól nevelt” ember ugyanis lehet az is, akit valamely mesterségre vagy a puszta életrevalóságra ugyanakkor remekül kiképeztek. Az igazi jó nevelés „amely vágyat és szerelmet olt belénk rá, hogy tökéletes polgárokká legyünk, akik parancsolni és engedelmeskedni tudnak az igazságosság szellemében ” (644.a, Ford.: Kövendi Dénes).

Talán érezzük, a meghatározás látszólag nem sokkal absztraktabb, mint az Állam esetében - valójában azonban nem a nevelést határozza meg, hanem annak célját. A módszerek pedig ugyanígy elszakadni látszanak a konkrét pedagógiai javaslatoktól. A Törvények Platánja szerint a nevelés helyes módja a gyönyör és a fájdalom helyes arányú és mértékű megjelenése a gyermek életének első pillanatától. Nem helyes egyetlen olyan alkotmány vagy törvény sem tehát, mely akár az egyiktől, akár a másiktól tiltja polgárait: ebben az esetben ugyanis nem tanul meg a gyermek, majd a kialakuló felnőtt maga bánni ezekkel az elemekkel.
Az arány helyes megtartása persze az emberi élet folyamán számtalanszor megbicsaklik - ezekre az alkalmakra ad azonban gyógyírt az istenek oltalma, akikkel azokon az alkalmakon találkozhat a halandó, amikor Apollón vagy éppen Dionüszosz tiszteletére rendeznek ünnepeket, zenével, drámajátékokkal, kartáncokkal. Az e tevékenységekben való jártasság tehát (melyet a szerző fiatalabb korában a nevelés lényegétől távol helyezett el) most újra jelentőséget nyer, immár nem egyszerűen a „zenei műveltség” fontossága okán, hanem a transzcendens világgal való kapcsolatunk részeként.
Hasonlóan szivárog vissza Platón nevelési eszményébe a testi képzés magától értetődősége is. Ne felejtsük ugyanakkor el. hogy ezeket a képzési formákat korábban is csak a filozófusok nevelése terén tette félre, itt tehát sokkal inkább egy lehetséges ideálról való lemondásnak vagy az attól való eltérésnek lehetünk tanúi, mintsem a nevelési eszmények általános megváltozásának.

Ugyanennek a filozófus-nevelésből való alászállásnak az eredménye az is. hogy Platón a Törvényekben egy teljesen gyakorlatias fejlődés-lélektani és iskoláztatási curriculumot állít össze, megfejelve azt az oktatásirányítás vázlatával is.
A közösségi nevelés két előtérbe kerülő területén, a múzsái nevelésben és a testnevelésben két-két felügyelő kinevezését tartja ideálisnak, egyet-egyet a nevelés-oktatás irányítására, másikakat a versenyek és rendezvények szervezésére. Az egész nevelésügy élén egyetlen további vezető tisztviselő állna, aki a törvények szellemében végzi munkáját: legalább ötvenéves és törvényes gyermekek apja.

Az újszülöttek testi-lelki gondozásának nem csupán szükségességéről, de módjairól is értekezik a szerző. így például a ringatás jelentőségéről, amely különös mozgó egyensúlyi állapotával az első eleme annak a nevelési kalandnak, amely megfelelő harmóniát keres a gyermek elkényeztetése és a vele szembeni túlságos szigor között. Platón szerint e fejlődésben-fejlesztésben kulcsjelentősége van az első három esztendőnek, amikor ..a dajkák, kutatva, hogy mire vágyuk (az apróság), különböző dolgokat nyújtanak neki, s a következőképp próbálják kitalálni: ha valami elhallgattatja, akkor azt hiszik, most eltolódták, mi kell neki.: ha ellenben valaminek a láttára visít és sír, akkor bizony nem találták el. (...)
Nos hát. ha az ember e három év alatt minden eszközt felhasznál rá, hogy a kisdedet a lehető legkevesebb fájdalom, ijedség és szenvedés érje, vajon nem remélhetjük-e, hogy ily módon annak lelkét derültté és nyugodttá tette?" (792. a, Ford.: Kövendi Dénes) - teszi fel Platón a félrevezető szónoki kérdését, melyre az általa is megadott helyes válasz aztán: nem. így nevelhetünk már az első három évben rossz kedélyű, sohasem derült, siránkozó és panasszal teli embert.

Azután hatéves korig még a játék keretei közt látja a nevelés lehetőségeit, ám egyre nagyobb súlyt helyezve a fegyelmezésre is, míg hatéves kortól a nemek szerinti elkülönítést javasolja - már nem pszichológiai alapon, hanem a képzési célok figyelembevételével: a fiúknak ugyanis ekkortól kell a lovaglásra, nyilazásra. dárdavetésre, parittyázásra áttérniük, míg a lányoknak a nekik megfelelő ismeretek megszerzésére. Platón itt azután részletezi az Athénban valójában is létező testi és múzsái nevelés mibenlétét (a birkózás és a kartánc jelentőségét emelve ki).

Az írás és olvasás megtanulására tízéves kortól három további évet szán, majd következhet újabb három év a lantjátékra, mely valójában a költészettel való foglalkozás időszaka. Ezeket egészíthetik ki a számtan-mértan-csillagászat tanulmányozásából a gyakorlati élet szempontjából legszükségesebbek. Itt Platón ifjúkori önmagával polemizál tehát, s kísértésbe is esik, amikor fél mondattal jelzi: szót ejt még olyan kivételes polgárokról, akiknek e tudományokban mélyebben kell megmerítkeznie - a műben azonban végül nem találjuk meg az Állam filozófusait, csupán a törvény őreit, akik kimagasló értékítélettel és lelki erényekkel rendelkeznek ugyan, ám a nevelésen alapuló kiválasztottságukról nem esik többé szó.

Az idős Platón ideáit a transzcendenciába, az istenek felelősségi körébe utalja, tényleges állameszménye és a megfelelő nevelésről alkotott képe pedig a létező államokhoz és alkotmányokhoz kerül közelebb. Ahogy tanítványa Arisztotelész is abból a leegyszerűsített tézisből kezdi felépíteni politikai nézetrendszerét, hogy a létező demokrácia, lehet, nem az ideális államforma, ám a létező legműködőképesebb.


Gloviczki Zoltán

Forrás: Részletek Gloviczki Zoltán – Zsinka László: Nevelés és iskola az antik és középkori Európában című munkájából