logo

VII December AD

Neveléselméleti megközelítések.

Az antikvitásban rendszeres neveléselméleti kutatásról, oktatásról nem beszélhetünk. A számtalan témához hozzászóló bölcs vagy kevésbé bölcs tudóst, művészt, politikust korántsem nevezhetjük mértékadónak. Gondolataik általában esetleges tapasztalatokon, gondolatmeneteken alapultak, hatásuk a gyakorlatra vagy valamiféle kollektív tovább gondolásra nem volt. Két olyan elméleti írót kell mégis kiemelnünk és témánk szempontjából részletesen bemutatnunk, akik e paramétereknek bizonyos értelemben mégis megfelelnek.
Egyikük a Kr.e. 4. századi Athénban működő Platón, akinek a nevelésről, oktatásról alkotott nézetei rendszert alkotnak, s bár a korabeli gyakorlattal és a nevelés későbbi fejlődésével elképzelései nem harmonizálnak - hisz alapvetően éppen azok kritikájaként fogalmazódtak meg -, a témáról alkotott platóni kép mégis meghatározó jelentőségű az európai művelődéstörténet, és ezen belül a neveléselméleti gondolkodás szempontjából is.
Hozzátehetjük, miközben az iskolarendszerről, a tananyagról vallott nézetei elvek maradtak, módszerei és általános pedagógiai megfigyelései saját iskolájában, az Akadémián is alakultak. Platón nézetei mellé állítjuk tanítványának, a filozófusként és hatását tekintve nem jelentéktelenebb, ám a nevelés kérdéseivel kevésbé rendszeresen és kifejtetten foglalkozó Arisztotelésznek a - részben Platánra reflektáló - megállapításait.

Másik csomópontunk a Kr.u. 1. század Rómájában élő és alkotó Marcus Fabius Quintilianus, aki miközben Platónnál lényegesen kevésbé invenciózus gondolkodó és széles látókörű bölcselő - ennélfogva, talán joggal kevésbé ismert nagyság ám gyakorlati történeti és pedagógiai szempontból az előbbinél mégis jóval jelentékenyebb. Quintilianus ugyanis a retorika tényleges oktatójaként, iskolaalapítóként vált híressé. Jelentőségét tükrözi, hogy iskoláját Vespasianus császár nyilvánossá tette, s magát a mestert évi 25000 denarius javadalomban részesítette (átlagos és nem fix bérű pályatársai keresetének mintegy tízszeresében).
Tanítványai közül vezető politikusok, közírók, művészek egész sora került ki, mint például a történetíró és senator Tacitus - s tudhatjuk, hogy iskolájába járni nem csupán előkelő sikk volt, hanem valós képzettséget és minőséget jelentett. Rétorika-elméleti művét, mely messze túlmutat a retorika korábban megfogalmazott általános témáin, s a nevelés szinte minden aspektusát megközelíti, húsz év aktív tanítás után visszavonulva írta meg. Művének és nézetrendszerének tehát számunkra pótolhatatlan jelentősége annak gyakorlati forrása, vagyis a tényleges gyakorlattal - annak legalábbis egy létező iskolájával - való szoros párhuzama, de ugyanígy említésre méltó, hogy műve a későbbi évszázadokra is példátlan szellemi és pedagógiai hatást gyakorolt.


Gloviczki Zoltán

Forrás: Részletek Gloviczki Zoltán – Zsinka László: Nevelés és iskola az antik és középkori Európában című munkájából