logo

XXVIII Novembris AD

A magasabb műveltség iskolája - a rétorika

Az athéni szofisták működését követő írásbeliség-expanzió figyelmünket az elemi oktatás és az általános iskolarendszer kialakulása felé terelte. Ezzel párhuzamosan azonban a szofista nevelési struktúra betetőzéseként fejlődik tovább egyfajta közép-felső szintű oktatásként a szónoklattani-retorikai képzés.
A neveléstörténet-írást ugyanennek a kornak a tárgyalásakor egyúttal komoly kísértés foghatja el, hogy a szofisták működését követően a legnagyobb filozófusok: Szókratész, Platón, Arisztotelész nézeteit állítsa sorba, mint „a görög nevelés történetét”. Kétségtelen tény, hogy a filozófiatörténet úgynevezett szókratészi fordulata a neveléstörténet - vagy inkább a neveléselmélet - szempontjából is hatalmas jelentőséggel bír.

A Kr.e. 5. század végén működő filozófus gondolatvilága ugyanis az elődök természetfilozófiái és kozmológiai vizsgálódásától és erre vonatkozó érveitől az etikai, politikai, antropológiai kérdések felé fordul. Más szavakkal: a korábbi fílozófusok a természetet vizsgálták, ő - egy olyan történelmi korszakban, amikor az archaikus, bizonyos fokig „természetes” (vérségi, törzsi) alapelemekre épülő társadalmat végleg felváltja a „mesterséges”, konszenzusos szabályok alapján felépülő és működő társadalom lehetősége, ami az egyén és a közösség szerepének, viszonyának, felelősségének számos új problémáját vetette fel - az embert kezdte tanulmányozni.
Ő és követői ezért a legtöbb, ebben a körben szóba jövő témában, így a nevelés jelentőségével kapcsolatban is alapvető kérdésfelvetéseket: problémákat, és lehetséges válaszokat fogalmaztak meg. A tényleges nevelés gyakorlatát és egykorú történetét azonban ezekkel a nézeteikkel vajmi kevéssé befolyásolták. Sokkal inkább tette ezt a szofisták működésének - bár Szókratész tanítvány! körétől sem távol álló - más irányai folytatója, Iszokratész, és utódai.
Azok a szónokok, rétorok. akik a Kr.e. 4. századtól a görög, majd a római műveltséget megalapozó, s azzal folyamatos kölcsönhatásban élő magasabb iskoláztatás elveit, tematikáját, céljait megfogalmazták, s egyúttal gyakorolták is. Bár Szókratész és követői hatása az európai kultúrtörténetre felbecsülhetetlenül értékes, az a szemléleti, művészi, irodalmi valóság, mely az utókor számára a görög-római kultúrát jelenti, sokkal inkább köszönhető a retorikai iskoláknak, melyek egyébként a maguk struktúrájában is meghatározzák az intézményes nevelés kereteit, egészen a kora-újkorig.

Iszokratész életműve önmagában is megvilágítja a már a szofisták működésekor is kirajzolódni látszó alaphelyzetet. Mintegy tíz év magas szintű beszédírói múlttal a háta mögött kezdi tapasztalatait a nevelés, az utódképzés szolgálatába állítani, majd mintegy ötven éven át tanítani. Iskolája Arisztotelész Lükeion-Lycaeumától nem messze alakul ki Athénban, ám az előbbivel szemben nem valamely ezoterikusnak tűnő zárt kör számára, hanem az alapfokú iskolákhoz hasonlóan nyílt szolgáltatásként. Működése, amennyire tudjuk elvileg és anyagilag is komoly megbecsülésben zajlott.
A gazdasági-politikai hatalom közelében mozgó családok gyermekeinek három-négy éves kurzusra szóló tandíjai nem is meglepő, hogy eltartják, hiszen ki másnak lenne égető szüksége szónoki képességekre, mint nekik. De vajon milyen általános társadalmi-intellektuális igényt elégít ki nyilvános iskolájával? - kérdezzük ma, amikor a „szónoklattan” kifejezés talán még idegenebb számunkra, mint maga a „szónoklás”.

Még ha azt mai fogalomkészletünkkel közelítjük is meg, és a kommunikáció-média világába utaljuk: nehezen elképzelhető, hogy jelentheti egy civilizáció általános közép-felsőfokú képzésének keretét. Ha felidézzük a szofisták tananyag-struktúráját, majd feltesszük a kérdést, mi lehetett szükséges ahhoz, hogy (elvonatkoztatva az egyébként ugyanígy példaként felvethető, ám hozzánk túl közeli jelenkortól) egykor valakiből hatásos és sikeres szónok legyen - a válasz: megfelelő műveltség, hogy legyen miről beszélnie, és annak alapjai (a nyelvhelyességtől a logikus gondolkodásig), technikája, hogy megszerzett műveltségét és kialakított gondolatait hogyan kommunikálja (a megfogalmazás legapróbb részleteitől a meggyőzés, a kommunikáció-elmélet legbonyolultabb elemeiig).
Az, hogy ennek a képzésnek az elnevezése és legkézzelfoghatóbb célja, eredménye a jogi-politikai életben boldoguló „szónok" kiképzése, ne tévesszen meg bennünket. A mai kor európai-mintájú társadalmaiban létező értelmiség teljes köre ugyanezt a képzést kapja a középiskolában, azzal a különbséggel, hogy a „műveltségi anyag" növekedésével a kommunikációs hogyan kérdésére, minden pozitív törekvés ellenére egyre kevesebb hangsúly esik.

A mai felsőfokú képzés végeredménye pedig (a műszaki és orvostudományi terület egykor is különálló és ráépülő anyagát kivéve) nagyjából ugyanaz az embertípus és műveltségkompetencia tartalom, mint egykor azoké a „szónokoké”, akik szónoki képzésükön túllépve valamilyen speciális területen szereztek - már a rétorikai képzés, tehát a szűkebb értelemben vett iskoláztatás után - az átlagosnál magasabb minőségű és mennyiségű ismeretet. És ugyanígy ne tévesszen meg minket a szónoklattan szóbeliségre utaló vonása.
Az elnevezés és a képzés fő iránya csupán az alapvetően szóbeliségen alapuló, és a magas szintű kommunikáció területén annak jelentőségét mindvégig meg is őrző görög-római civilizáció sajátosságából fakad, de minden olyan esetben, amikor a szövegalkotás magasabb szinten írásban jelenik meg, legyen szó egy jogi témájú rendeletről, de ugyanígy bármely történetíró munkájáról, vagy akár költői művekről, azokban a retorikában tanított és tanult alapelemek és elvek testesülnek meg. Igen, mindaz, amit ma irodalom órán „költői - kommunikációs - eszközökként” tanulunk, eredendően szinte egytől egyig a szónoklattanban kifejlesztett, és a rétoriskolákban tanított, de minden esetben ott is megjelenő „fogások” a metaphorától az alliterációig és a költői (eredetileg szónoki!) kérdésig.
Csokonai Vitéz Mihály korában még ezért lehetett mindennapos házi feladat a versírás - a hangsúly még a hogyan oktatásán volt. S hogy az akkori kollégiumi diákok közül kinek a házi feladatait olvassuk ma is verseskötetekben, az már éppúgy kivételes tehetség dolga, mint egykor az, kiből lesz szónokként Démoszthenész vagy Cicero.

Az alsóbb iskolák grammatikai képzése a konkrét betűvetést követően a szótan (hangok, szófajok, ragozások) és mondattan (a mai mondattani kategóriáktól eltérően: vonzatok, egyeztetések, szófajok kapcsolódása) alapjait tárgyalta. A rétorikai oktatás bevezető szakasza ezen túl a logikus gondolkodás (és ezen keresztül szövegalkotás) felé tért ki - ez volt a dialektika, másfelől továbbfejlesztette a szövegalkotás nyelvi gyakorlatát, a „szónoki előgyakorlatok” keretében. Utóbbi hol a grammatikusok, hol már a rétorikai képzés feladata volt.
A dialektika csak a kora-középkorban vált tényleges tantárggyá, ám lényeges tudáselemként már Arisztotelész definiálta, s elemei fontos részét képezték a rétorikai képzésnek. A helyes következtetés iskolájaként határozhatjuk meg, gyakorlatiasabb megközelítésben, mint a filozófiai logika rendszere, de absztraktabb módon, mint a szónoklattan és mai utódai, a fogalmazás-tanítás, nyelv- irodalomoktatás ezt szükségesnek tartaná. Tárgya elsősorban két olyan logikai művelet megismerése, alkalmazása és gyakorlása volt, melyek máig meghatározzák köznapi és tudományos gondolkodásunkat.
A deduktív (levezető) következtetés során a diákok evidensnek elfogadott állításokból vezetik le a végső megállapítást, hasonlóan az iskolai matematikai gondolkodás alapelveihez, ahol elfogadott általános szabályszerűségeket és definíciókat alkalmazva következtetjük ki egy adott probléma megoldását. Az induktív (rávezető) következtetés esetében egyes bizonyos vagy bizonyított elemek összességéből vagy összevetéséből következtetünk az általános konklúzióra, csakúgy, mint a természettudományos megfigyelésekből levont törvényszerűségek megfogalmazásakor.

A szónoki előgyakorlatok ugyancsak nem kapcsolódtak külön iskolatípushoz: hol a grammatikai oktatás betetőzését, hol a retorikai oktatás megalapozását jelentették. Legközelebb a mai kor „fogalmazás” óráihoz áll: adott, általában ismert témák szöveges feldolgozását, kész (irodalmi) szövegek tömörítését, átfogalmazását, képzeletbeli kiegészítését gyakoroltatta.

A tényleges általános rétorikai iskola a törvényszéki beszédben és az ahhoz kapcsolódó jogi eljárásrendi ismeretek mellett az eldöntendő kérdésekben releváns tanácsadó beszédek és az úgynevezett bemutató beszédek típusaiban készítette fel a tanulókat a témaválasztás, kompozíció, a stilisztikai eszközök alkalmazása, az előadásmód és az emlékezőtehetség fejlesztésének területein. Utóbbi a rétorikai oktatás módszertani alaposságát is híven tükrözi. A görög alapokat összefoglaló római kézikönyvek a memória fejlesztésének célját éppoly sokrétűen fogalmazzák meg (a megírt beszéd elmondásától a rögtönzésnek ható, ám tanult szöveg alkalmazásának hatásosságáig), mint ahogy annak módszereit.
Figyelmet fordítanak a rendszerességre, a memória fejlesztésének - a modem kognitív pszichológia által is megerősített - lehetőségére, arra is, hogy a memorizálás tárgyát kezdetben értékes irodalmi szövegek és ne a saját fogalmazványok adják, hiszen így az imitatio igénye is érvényesül, fejlődik a gyermek stilisztikai, erkölcsi érzéke. Részletesen elemzik a vizuális típusú és akusztikus típusú memorizálás lehetőségeit, korlátáit, általában a saját kézírású szöveg félhangos ismétlésében kötve össze a kettő erényeit.
Az antik retorika sajátos memorizálási technikája az úgynevezett mnemotechnika, amikor egy jól strukturált kész sémába (térkép, épület elképzelt alaprajza stb.) helyezünk bele szavakat, vázlatpontokra utaló képi jeleket, hogy aztán a korábban rögzített képben vagy képsorozatban, gondolatban haladva menjünk végig az éppen aktuális szöveg elemein is.

Módszertani szempontból egyébként a rétorikai oktatásnak három egymásra épülő rétege az elméleti ismeretek elsajátítása (a görög tekhné és a latin ars szó egyaránt jelentett mesterséget, művészetet, tananyagot, tantárgyat - részben a fogalom összetettségének köszönhető, hogy a modem nyelvek a latin eredetű kifejezést inkább a művészet fogalmaira, a görög változatot inkább a műszaki, mesterségbeli tudás kapcsán alkalmazzák), az „imitatio”, vagyis a másolás, szónokok írott vagy meghallgatott szövegeinek elemzése, feldolgozása, illetve a gyakorlás, szónoki gyakorlatokon való részvétel, ahol a megszerzett ismereteket nem tényleges szónoki szituációban, de a teljes fegyvertár igényével alkalmazzák. Itt kerülhetett sor az előadásmód csiszolására nem csupán az érthető kiejtés vagy a hanghordozás vizsgálatával, de a teljes taglejtés, mimika, gesztikulálás - sőt a testbeszéd és az öltözködés jelentőségének elemzésével és gyakorlásával.



Gloviczki Zoltán

Forrás: Részletek Gloviczki Zoltán – Zsinka László: Nevelés és iskola az antik és középkori Európában című munkájából