logo

XXVII Novembris AD

Kisgyermekkortól a felnőtté válásig

Az ettől eltérő, „hagyományos” görög világban, majd Rómában - és lényegében minden hagyományos társadalomban, az iparosodás korában szükségszerűvé vált óvodáztatás megjelenéséig - az első néhány év édesanyák vagy dajkák szoknyája mellett telt. A kisgyermekkori nevelésben megjelennek a mesék, a felnőttkorra is készítő, ügyességi és szellemi játékok. A mai intézményes kisgyermek nevelés szokásaihoz (a korábbi betlehemezéshez, csoportos locsolkodáshoz stb.) hasonlóan bukkannak fel bizonyos ünnepkörökhöz kapcsolódó énekes kéregetések, házról házra vitt mondóka összeállítások.
A mai iskoláztatásnak megfelelő intézményes neveléskésőbb, alapvetően a család tartalmi, anyagi és formai igényei szerint alakulhatott - igen eltérő módon. Bizonyos, hogy - elsősorban a városi, tehát a hagyományos értékektől és normáktól már akkoriban is távolodó környezetben - ettől kezdve a nevelés szigorúbb és normatívabb terepe az iskola lesz. Akár a testi fenyítésig is - amelyről azonban, már egykor is hasonlóan megoszlottak szülők és elméleti hozzászólók véleményei.
Mind a családban, mind az intézményes nevelés területén létezett a testi fenyítés, de csalóka mind az a megközelítés, amely a modem kor előtti rendszereket félelem-alapú pedagógiaként állítja be. mind az. amely a görög kultúrát idealizálva valami szublimált lelkiszellemi kapcsolatot feltételez nevelő és gyermek között. Annyi bizonyos, hogy az ókori keleti társadalmakhoz képest a nevelés, legalábbis a fogalom szintjén elválik az erőszak alkalmazásától (az Ószövetségi Szentírás görög fordításában, a Septuagintában azért jelent a görög paideia kifejezés egyszerre nevelést és büntetést, mert a megfelelő eredeti héber szó egyszerre jelenti a kettőt...). A görög világban megjelennek a tudatosan ösztönző nevelés módszertani alapelemei: a tanulói versenyek, a jutalmazás rendszere, s Rómában, bármennyit is élcelődtek a kortársak egy -egy brutális tanító viselkedésén, általában még inkább abnormálissá vált a testi fenyítés alkalmazása az iskolákban.

A Kr.e. 3. században élt római komédiaszerző. Plautus a családi és intézményes nevelés kettéválásáról a mai olvasónak sem ismeretlen gondolatokkal így ír: Hajdanán a nép kegyéből már tisztséget kaptak, ám rendületlen szót fogadtak mesterüknek ifjaink. Most az alig hétéves kópét csak kisujjal meglegyintsd: táblácskáját szétveri menten a házitanitó ősz fején. Futsz az apához felpanaszolni; fiúhoz az apa így fecseg: / „jól van, a vérem vagy te: vitézül védekezel ha bántanak!" Szólítják a házitanítót: „hallod-e. gézengúz öreg: / kisujjaddal se bántsd a fiút, mert bátran emelt kezet ellened! ” / elmegy a mester, olajteli gyolcsba csavarva fejét, mint holmi mécs. /(...) Tekintélyt tarthat-e így a tanító, hogyha először öt magát elcsépelik?!
(Ford.: Kárpáty Csilla)

A már a császárkort reprezentáló Quintilianus ugyanerről a problémáról a következő, ma sem tanulságok nélküli helyzetképet adja: Bárcsak ne mi magunk tennénk tönkre gyermekeink jellemét! Már kisgyermekkorban kényeztetéssel rontjuk el őket: az az engedékeny nevelés, melyet mi gyengédségnek hívunk, minden testi és lelki erejüket aláássa. Mit nem fog megkívánni nagyobb korában az, aki bíborszőnyegen csúszkált? Az első szavakat sem tudja még tisztán kiejteni, de már megismeri a szakácsot, már osztrigát kér: előbb alakítjuk ki ízlésüket, mint jellemüket. Gyaloghintóbán nőnek fel; ha földre lépnek, mindkétfelől segítő kezekbe kapaszkodnak. Örvendezünk, ha valami illetlenséget mondanak: olyan szavakat, melyeket még alexandriai kedvenceinktől sem tűrnénk el, tőlük nevetéssel és csókkal fogadunk.
Nem csoda: mi tanítottuk, tőlünk hallják! Látják barátnőinket, szeretőinket, minden lakoma trágár nótáktól hangos, s olyan dolgokat néznek végig, amikről beszélni is szégyen. Mindez előbb szokássá majd természetté válik, megtanulják szerencsétlenek, mielőtt tudnák, hogy bűn; s mert eleve féktelenek és ingatagok, nem az iskolából hozzák az ilyen rossz tulajdonságokat, hanem ők viszik az iskolába!
(Ford.: Kapitánflfy István).

Az apa jogi fennhatósága a gyermek felett a görög világban lazább köteléket jelentett. A gyerekekkel való viszonyt külső törvények is szabályozták, így például a fenyítések sorában még súlyos esetben is a háztól való elűzést, az örökségből való kitagadást engedik. Rómában a família kifejezés az apa, a páter familias teljes körű fennhatósága alatt álló háztartást jelentette, amelynek a feleség éppúgy részét képezte, mint a gyermekek és a rabszolgák. A római apa gyermekeit tartozás kiváltására adósrabszolgának adhatta, s hatalma gyakorlásában nemigen adódott külső korlát.
A görögöknél az apa fennhatósága térben és időben némi változást mutatva a serdülést követő második évtől a nősülés időpontjáig vagy a szabad polgárként történő állami bejegyzésükig tartott, melyre tizennyolc éves korban került sor, s azt két év katonai szolgálat követte. Rómában a gyermekek a születésükkor kapott bullát 14-16 éves korukban, a nagykorúvá válás ünnepén adják majd vissza az isteneknek, amikor március 17-én, Liber isten ünnepén az egykori családi és szent ünnep külsőségeihez hasonlóan avatják nagykorúvá őket. Az eddigi gyermek togát a fiúk egyúttal férfi togára cserélik ekkor. A családiasnak látszó ünnep a Fórumon, Róma hivatali központjában zárult, ahol a rokonok kísérte ifjút a megfelelő állami tisztviselő a teljes jogú római polgárok listájába jegyezte, egyúttal - formálisan - családi szempontból is megadva neki a jogot az önálló döntésre és cselekvésre.



Gloviczki Zoltán

Forrás: Részletek Gloviczki Zoltán – Zsinka László: Nevelés és iskola az antik és középkori Európában című munkájából