logo

XXVII Novembris AD

A játék.

A gyermekjátékoknak, s általában a játékoknak nem csupán formái, szerepe és jelentősége volt azonos a maival, de az arról alkotott elméleti kép is megszületett az antik görögség körében. Platón Törvények című művében messzemenő jelentőséget tulajdonít a játékkultúrának (797 A, s máshol is): Azt állítom, hogy az összes államban általános tudatlanság uralkodik azt illetőleg, hogy mennyire döntő fontosságú a játékok kérdése a törvényhozás szempontjából, mert ettől függ: maradandók-e a törvények vagy sem. Mert ha a játékok kérdése úgy van rendezve, hogy az örökkévalóban részesül: vagyis ugyanazon állam fiatalsága ugyanazokat a játékokat mindig ugyanúgy és ugyanazon szabályok szerint játssza, és ugyanazon játékszerekben találja kedvét, ez azt eredményezi, hogy a komoly dolgokra vonatkozó törvények is változatlanul maradnak.
Ha ellenben a játékokat megbolygatják és újításokat hoznak be. és mindig újabb változtatásokkal próbálkoznak, és sohasem ugyanazt kedveli az ifjúság, akkor nem is uralkodhat állandó közmegegyezés abban a kérdésben: mi illendő és mi nem - akár testtartásról, akár ruházatról, akár egyéb felszerelésről van szó hanem az az ifjú részesül közmegbecsülésben, aki mindig valami újat talál ki, és olyasmit hoz be, ami alakban, színben és más effélében eltér a megszokottól (ford.: Kövendi Dénes).

Platón ezúttal hosszabban idézett szövege természetesen jóval többről szól, mint a játék jelentőségéről. Általában a hagyományról, a stabilitásról, a gyerekek neveléséről. Világosan látható belőle a játékszerek valóban létező konzervativizmusa. Korunkban, amikor az eladhatóság és a gyermekek figyelmének lekötése érdekében az újszerűség lett a játékok legfőbb erénye, még mindig erősebb az a természetes szülői magatartás, mely egyfelől a játék nevelő-fejlesztő aspektusát tekinti, másfelől ragaszkodik saját gyermekkorának hagyományaihoz. Látjuk, nem volt ez másként Platón idejében sem, tudva egyébként, hogy
ugyanezek az alapvető antropológiai szintű szempontok érvényesek az ókori Közel-Keletre éppúgy, mint az időben és térben legtávolabbi civilizációkra.

Messzire vezetne, ha a játék kulturális antropológiai szerepét mi is elemezni próbálnánk. Legfőbb, az antikvitásra is érvényes aspektusa a következő. A játék kikapcsolódás, a valós világból való kilépés, de szinte mindig annak elemeiből építkezve, arra reflektálva. Vagy fejtetőre állítva a tényleges valóságot (a játékban fordított vagy más szerepekkel, jelentőséggel bíró elemekben rejlő öröm, felszabadultság), vagy imitálva azt a tényleges felelősségtől mentesen (gyermekek, felnőttek szerepjátékai, stratégiai játékai, sportversenyek). Kikapcsolódás az is - így a táblajátékok, a lakomákon népszerű fejtörők, szellemi játékok esetében - ha a valós tét nélküli szellemi teljesítmény öröme emel ki a hétköznapokból. A játék a szocializáció egyik legfontosabb eszköze: kapcsolat és közösségépítő.

A gyermek és a felnőtt is játszik tehát. A gyermekeknél a játék fenti ágai egyúttal fejlesztést, a felnőtt életre való felkészítést is jelentenek. A csecsemők különböző anyagú csörgőitől és tologatható, babusgatható állatfiguráitól (melyek a felnőttek számára néha üdvös figyelem-elterelők, ugyanakkor a figyelemösszpontosításnak, az érzékszervek és az emóciók fejlesztésének is fontos eszközei) a fiúk katonásdijáig a megfelelő játékfegyverekkel, homokvárépítéssel, párhuzamban a lányok babaszobás, babakonyhás babakollekcióival, melyek Aphrodité Annusnak, a szerelem istennőjének történő felajánlása egyúttal a lányok felnőtté válásának pillanata is volt.
Eltérést mutatnak, persze, a játékok a lakóhely szerint - vidéken élők fűzfasípjaitól és vesszőparipáitól a városi gyerekek bíróságos díjáig természet-nosztalgiáját is kifejező kisállattartásáig (rágcsálók, bogarak, díszmadarak jobb módú gyerekek pónijai) -, vagy éppen évszak szerint is: a mediterrán világban is létező télnek, és főleg magasan fekvő területeknek is megfelelően nem csupán abban, hogy a döntően szabadtéri játékok fedett helyre vonulnak, hanem akár a jégen csúszkálásig vagy a ródlizásig.

Ugyancsak azonos más kultúrák tapasztalataival, hogy a játékokhoz szorosan kötődő versikék, mondókák a néphagyomány legkonzervatívabb rétegébe tartoznak, s ezzel az adott nép legintimebb és legközösebb élmény anyagába. Ez a tény segít bennünket egyébiránt az antik játékkultúra megismerésében is, hiszen már az ókori régiségbúvárok számos hagyományt, nyelvi archaizmust a játékokban és az azokhoz kapcsolódó szövegekben fedeztek fel, s jegyeztek le újra meg újra.
Ahogy azonban sok korszaknak és kultúrának megvoltak a kedvenc játékai, az ókori görög-római civilizáció esetében ki kell emelnünk a kockajáték jelentőségét, mely Európában egészen az újkorig megmarad. A mesterségesen készített dobókockák mellett, pontosabban előtt alapvetően egy természetes „kockát” kell magán a játékszeren értenünk: a birka bokacsontját, mely egyfelől a mai szemlélőt a legkevésbé sem emlékezteti dobókockára, de még viszonylag szabályos mértani idomra, sőt egyáltalán kockaként alkalmazható tárgyra sem, másfelől egy viszonylag nehezen s nem korlátlan számban kinyerhető természetes tárgy.
Talán utóbbinak köszönhető, hogy az antikvitásban még iskolai teljesítmények jutalmaként is gyakori volt az ajándék dobókocka. De egyébként is többre kell gondolnunk, mint a későbbi korok szerencsejátékára (melyet, elsősorban a felnőttek körében a homéroszi eposzoktól Krisztus köntösének kisorsolásáig számtalan kultúrtörténetileg közismert dokumentum rögzít): a célba dobástól a matematikai fejtörőkig a játékok világának szinte bármely területére.


Gloviczki Zoltán

Forrás: Részletek Gloviczki Zoltán – Zsinka László: Nevelés és iskola az antik és középkori Európában című munkájából