logo

I December AD

Quintilianus és az ifjabb Plinius

Vespasianus császárnak nagyon fontos érdeme az oktatás és kultúra vonatkozásában, hogy egyfajta rétorika tanszék megszervezésével ő hozta létre Rómában az első „egyetemet”, amely ebben a formában a Földközi-tenger medencéjében is első volt. Az athéni Akadémia és az alexandriai Museion a mai fogalmak szerint inkább kutatóintézetnek minősíthetők, és csak mellékesen oktatási intézmények. Az ókorban a felsőoktatási intézmények megjelölésére az universitas elnevezést még nem használták, viszont a cathedra és a professor szavakat igen. Vespasianus évi rendes fizetést biztosított a kinevezett professzoroknak, közülük az első Quintilianus volt.

Nyugaton a felsőoktatási intézmények hagyományának folyamatossága a kora középkor idején megtört, azonban az egyetemek későbbi újjáéledésében Vespasianus kezdeményezésének is szerepe volt. Meg kell említenünk ugyanezen uralkodó érdemei között, hogy gondja volt az alacsonyabb szintű oktatásra és gyógyításra is. Ékesen igazolja ezt a törekvését egy császári rendelet, amelynek értelmében az orvosok és a tanárok hivatásuk jelentős társadalmi hasznosságára való tekintettel mentességet kaptak mindennemű adó és szolgáltatás alól. Sőt, a rendelet büntetést helyezett kilátásba mindazok ellen, akik az említett hivatások gyakorlóit bármivel gyötörnék. Az edictum szövege egy márványtáblára vésve, kb. fél évszázaddal ezelőtt Pergamonban került elő. Vespasianus körültekintését és a jelzett hivatások iránt mutatott megbecsülését a modern kor is megirigyelhetné.

Ebben a helyzetben folytatta oktatói tevékenységét Quintilianus, aki – akárcsak Seneca, Lucanus és Martialis – Hispaniából került Rómába. Maga nem említi hispaniai származását, viszont Ausonius Calagurris növendékének mondja. Az ő adatát Hieronymus is megerősíti. Apja szintén rétor volt, erre Quintilianus maga is utal, egyben tanulsággal is szolgál:
„De miért tiltaná meg a szemérem, hogy saját családunkból is hozzunk példát? Apám ellen, aki kijelentette, hogy mindhalálig kitart kiküldetésében, majd alig néhány nap után dolgavégezetlenül visszatért, ezt mondta: Nem azt kívánom, hogy belehalj küldetésedbe, hanem azt, hogy kitarts benne” (9, 3, 73).

Grammatikai és rétorikai tanulmányait Rómában végezte, mesterei Remmius Palaemon és Domitius Afer voltak. Ez utóbbit munkájában is említi:

„Különben elég volna Domitius Afer e tárgyról szóló két könyve. Ifjú koromban rajongva hallgattam őt, az öreg mestert, úgyhogy nemcsak olvastam könyveit, hanem tőle magától is hallottam”. Rajongó tisztelettel övezte mesterét, kiemelve szellemességét, tréfás szelídéségét és finom intelligenciáját:
„E tekintetben Domitius Afer volt csodálatra méltóan finom, kinek beszédeiben nem kevés ilyen elbeszélést találunk, sőt az effajta szellemes mondásait több könyvben ki is adták”.

Negatív értelemben is példaként szolgál az említett kedves mester, hiszen vele kapcsolatban arra is figyelmeztet a tanítvány, hogy a szónoknak tudnia kell, mikor esedékes a visszavonulás:

„Így magam is láttam, hogy Domitius Afer, aki messze a legkiválóbb volt a szónokok között, akiket megismerhettem, késő öregségében napról-napra veszített valamit abból a tekintélyből, amelyet korábban megszerzett, mert azt, aki egykor kétségkívül a forum királya volt, amikor vénségére szónokolt, egyesek – ami méltatlannak tűnik számomra – kinevették, mások pedig pirultak helyette. Alkalmat is szolgáltatott erre a mondásra: »inkább akar kidőlni, mint kiállni a sorból.« Pedig hát szónoklatai nem voltak annyira rosszak, csak gyengébbek”.

Quintilianus – úgy tűnik – fénykorában és öregen is hallgathatta Domitius Afert. A jeles rétor mindvégig ragaszkodott a kifejezetten magas színvonalú, igényes szónokképzéshez. Tanácsa szerint a tanároknak személyes tekintélyükkel és feddhetetlenségükkel kellene megvédeni az ifjúságot a rossz hatásoktól; a fegyelem mellett a következetes szigor lehet eredményes az erkölcsök védelme érdekében. Ehhez – a neves rétor szerint – sok fegyelmezés, kevés büntetés és nagyon sok érdemi beszélgetés szükséges, a hallgatók felé fokozottan kerülendő a túlzott bizalmaskodás, továbbá mindenfajta érzelemkitörés, heves indulatok és a harag.
A mester az oktatás során világos instrukciókkal irányítsa tanítványait, legyen türelmes és empatikus, a követelmények mindenkor álljanak szinkronban az oktatott ismeretekkel. Quintilianus előtt elterjedtek olyan híresztelések is, hogy kifogásolható bizonyos tanárok felkészültsége vagy jelleme, ami aláásta az iskolák iránti bizalmat is, ezért tartotta szükségesnek a mester a család és az iskola szerepének a megvitatását is.

A tanárok felé Quintilianus elvárásai – teljességgel helyeselhető módon – maximálisak, továbbá az a véleménye, hogy az ilyen tanárok esetében nincs az a pénz, ami sok lenne tiszteletdíjként. Állást foglal továbbá abban a kérdésben is, hogy vajon az otthoni vagy az iskolai, az egyéni vagy csoportos oktatás előnyösebb és hatékonyabb-e. Számos érvet hoz fel pro és kontra, mindezek ellenére a nyilvános iskolai oktatás mellett voksol. Fontos továbbá a szülők és a tanárok közötti közvetlen és jó kapcsolat a tanítványok eredményes fejlődése szempontjából.
Quintilianus ha választania kellett volna a tudományos színvonal és az erkölcsösség között, az utóbbit tartotta fontosabbnak. Quintilianus 20 évig – Kr. u. 70-90-ig – oktatta a rétorikát Rómában, tanítványai közé tartozott a korabeli Róma szellemi elitje, köztük az ifjabb Plinius, Tacitus, Martialis és Iuvenalis. Martialis epigrammájában így említi:

„Quintilianus, a víg ifjúság nagy nevelője, Rómának fénye, Quintilianus, atyám,
hogy sietek jól élni, szegényen minden időben, nézd már el nekem ezt! Senki sem él eleget.”
(Ford. Adamik Tamás.)

Iuvenalis több helyen is említi mesterét, bár akadnak kutatók, akik vitatják, hogy valóban Quintilianus tanítványa lett volna. Hangvétele olykor kritikus, úgy látja, hogy a mester kilóg a sorból, ő az a szerencsés, aki sorstól mindent megkapott.

„Íly költségben két sestertius épp elegendő Quintilianusnak, sőt sok! Mert nincs az apának olcsóbb, mint a saját fia. – „Hát sok birtoka honnan Quintilianusnak?” Ne kutass hát ritka kivételt sorsunkban! Ki szerencsés, az szép, éles eszű is, mert a szerencsés bölcs, nemes és patrícius-ősű, és elefántcsont-holdat hord feketés saruszíján. Nagy szónok, ki szerencsés, célba talált beszéde,s dallamosan szól, még ha rekedt is. Mert az a lényeg, hogy míly csillag alatt kezdtél nyöszörögni először, oly vörösen, mint édesanyád megszült a világra. Mert Fortuna ha úgy dönt, consullá lesz a rhétor, s rhétorsorba kerül, ha szeszélye akarja, a consul.”
(Szatírák 7, 186–198, ford. Muraközy Gyula.)

A költő nagy szerepet tulajdonít Quintilianus esetében a szerencsének: mindent – vagyont és hivatali tisztséget – megkapott, tény viszont az, hogy szónoki és oktatói tevékenysége jelentős vagyonhoz juttatta. Azonban a gazdagság nem kárpótolhatta személyes tragédiája miatt, ugyanis felesége korai halála után mindkét fiát is elvesztette. Erről maga így ír:
„Ámde míg éjt nappallá téve ezen igyekeztem, és halandóságom tudatában félelemtől rettegve fáradoztam, a sors oly hirtelen sújtott le rám, hogy munkám gyümölcse mindenkit inkább illet majd, mint jómagamat. Hiszent azt, akivel a legnagyobb terveim voltak, s akibe öregkorom egyedüli reményét helyzte, az árvaság ismételt sebétől sújtva elveszítettem.”
(Előszó a 6. könyvhöz 2).

Az ifjabb Plinius – teljes nevén Caius Plinius Caecilius Secundus (Kr. u. 61/62– 113) – grammatikai tanulmányait szülővárosában, Comóban végezte, rétorikai studiumait pedig Rómában, Quintilianusnál és Nicetes Sacerdosnál. Neveltetésében fontos, sőt meghatározó szerepet játszott tudós nagybátyja – gyámja, majd örökbefogadója –, a Vezúv kitörésekor, 79-ben elhunyt idősebb Plinius. Örökbefogadása után kezdték ifjabb Pliniusnak nevezni, hogy megkülönböztessék nagybátyjától. Ránk maradt tőle egy levélgyűjtemény, valamint egy Traianus császárhoz intézett dicsőítő beszéd.
Több levelében foglalkozik az iskolákkal és a tanárokkal; nézetei e téren hasonlóak Quintilianuséhoz. Korának ifjúságát Plinius is kritikusan szemléli; az általa rajzolt kép akár modern kori is lehetne: „Mert hányan ismerik el, hogy valaki akár évei számánál, akár tekintélyénél fogva fölöttük áll? Ők azonnal bölcsek, azonnal tudnak mindent, senkit nem tisztelnek, senkit nem óhajtanak követni, maguk szolgálnak saját maguk mintaképéül.”
(8, 23, ford. Muraközy Gyula.)

Ebben a helyzetben még fokozottabb a szülők, a pedagógusok, általában a felnőtt társadalom felelőssége. Ezt illusztrálja a következő levél, amelyben Plinius abban segédkezik, hogy szülővárosa, Como iskolát kapjon, amihez számos, ma is érvényes szempontot vesz tekintetbe:
„…az volna a legjobb, ha gyermekeitek itt tanulhatnának. Hol is tartózkodhatnának szívesebben, mint pátriájukban? Hol lehetne erkölcseiket jobban megőrizni, mint szüleik szeme előtt, és kevesebb költséggel, mint otthon? Nagyon kis fáradságba kerülne összeadni a pénzt, és egy tanítót fogadni. Azt az összeget pedig, amit most szállásra, útiköltségre és minden egyébre idegenben kiadtok, mert ott mindenért fizetni kell, a tanítónak adnátok. Én magam, bár gyermektelen vagyok, hajlandó lennék a közösségért, mint gyermekemért vagy szülőmért, egyharmadát vállalni az általatok felajánlott összegnek. Vállalnám az egészet is, ha nem félnék, hogy adományomat rossz célra használják fel. Most sok helyen látok erre példát, ahol a tanító hivatalos fizetést kap. Ezt a visszásságot csak úgy kerülhetjük el, ha a szülők joga lesz, hogy a tanítót kiválasszák, így a hozzájárulás kötelességeivel együttjár a kényszer is, hogy helyesen válasszanak. Mert a máséból könnyen gazdálkodnak, a sajátjára viszont mindenki sokkal jobban ügyel, s akkor nézi meg jól, hogy az én pénzemből valóban megfelelő embert fizetünk-e, ha ehhez ő is hozzájárult. Jussatok hát egy véleményre, beszéljetek össze, buzduljatok fel az én példámon, s nekem forró vágyam, hogy a lehető legtöbbet kelljen felajánlanom. Nem adhatok többet gyerekeiteknek, kevesebbet hazátoknak. Itt neveljék azt, aki itt született, s tartózkodjék szívesen itt. S bárcsak olyan kitűnő tanítókat hoznátok, hogy a szomszéd városokból is úgy sereglenének ide tanulni, mint ahogy most a ti fiaitok mennek máshová.”
(4, 13, ford. Muraközy Gyula.)

Plinius kérésével a rendkívül igényes, tekintélyes Tacitushoz fordul, így biztos lehet a javasolt személy tudományos felkészültségében, illetőleg jellemének feddhetetlenségében. A levélíró figyelemre méltó tapintattal a végső döntést a szülőkre kívánja bízni. Plinius személyes tragédiája, hogy nem volt gyermeke, ezért is fordít különös gondot az ifjúság nevelésének kérdésére, tesz szülővárosában alapítványokat, és hoz létre könyvtárat. A következő részletben meglepő módon összecseng Plinius véleménye Plutarchoséval, nevezetesen a fiatalokkal szembeni engedékenység vonatkozásában:

„Kedves Iuniorom! Valaki korholta a fiát, hogy túl drágán vásárolt lovakat és kutyákat. Mikor az ifjú eltávozott, így szóltam: »Hallod-e, te talán sohasem tettél olyat, amiért az apád lehordhatott volna? Azt mondom, „tettél”? Nem teszel olykor ma is olyasmit, amit fiad, ha hirtelen ő lenne az apád és te az ő fia, éppen ilyen szigorúan felhánytorgathatna? Nincs talán minden embernek valami gyengéje? Nem elnézőbb önmagával szemben az egyik ebben, a másik abban?«
A túlzott szigor példájától indíttatva írtam meg ezt neked kölcsönös barátságunk jegyében: nehogy te is egyszer túl keményen és ridegen bánj fiaddal. Gondold meg, hogy ő még gyermek, és te is voltál az, s ezért úgy viselkedj vele szemben, mint apa, hogy ne feledd: te is ember vagy, s az is, akinek az apja vagy. Minden jót!”
(Levelek 9,12, ford. Maróti Egon).

Ebben a korszakban különösen nagy hatást gyakoroltak a fiatalokra a filozófusok, különösen a sztoikusok. Így említi Seneca a sztoikus Attalost, a szatíraköltő Persius a szintén sztoikus Cornutust. A rendkívül gondos neveltetésben részesült Agricola Massiliában szintén ennek az irányzatnak a hatása alá került, csupán anyjának, Iulia Procillának az éber figyelme fékezte meg. A sztoicizmus hatása főként a filozófus Senecának köszönhetően megjelenik a gondolkodásban és az oktatásban is. Hasonló szellemű írás a Plutarchos neve alatt fennmaradt gyermeknevelésről szóló munka, amely a reneszánsz korban széles körű ismertségre tett szert.

Megér egy rövid kitérőt a sztoikus Seneca (Lucius Annaeus Seneca, Kr. u. 4–65) pedagógiai munkásságának az értékelése is. Mind a szülei, mind ő maga és fivérei kiváló nevelésben részesültek. A szellemi igényességet képviselő hispaniai otthonából Seneca Rómába került, ahol grammatikai, rétorikai és jogi tanulmányokat folytatott. Ezek a stúdiumok azonban nem elégítették ki; meghatározó élménye a sztoikus Sextiusszal való megismerkedése lett. Ennek hatására ő maga is megszállott hívévé vált a filozófiának, amelyet az élet általános irányítójának és rendezőjének tartott.
Sextius iskolájában nem a sztoikus elmélet állt a középpontban, hanem – rokonságban a pythagoreus elvekkel – határozott tanácsokkal kívánt szolgálni a helyes életvezetéshez. Seneca további filozófusokkal is megismerkedett, akik szintén jelentős mértékben hatottak felfogására. A filozófiáról a következőképpen vélekedik:

„ A filozófia nem népszerű mesterség, nem alkalmas a fitogtatásra. Nem a szavakban, hanem a tényekben rejlik. S nem azért alkalmazzák, hogy valamilyen élvezettel agyoncsapják a napot, hogy nyugalommal oszlassák el a csömört: a lelket gyúrja, faragja, az életet szedi rendbe, a tetteket kormányozza, megmutatja, mi a teendő, s mi az elhagyandó, leül a kormányrúdhoz, és a válságok közt hánykolódók útját irányítja. Nélküle senki sem élhet zavartalanul, senki sem élhet biztonságban: számtalan dolog esik meg minden egyes órában, amely tanácsot igényel, s ezt a filozófiától kérjük.”
(Levelek 16, 3, ford. Kurcz Ágnes.)

Mesterei közül maradandó hatást gyakorolt rá filozófiatanára, Attalus, miatta kezdte fokozottan tisztelni az erkölcsi értékeket, elfogadni a szegénységet, lemondani az ínyenc ételekről, különleges borokról, illatszerekről és a fürdőkről. Feltehetően tőle tanulhatta a morálfilozófiai elmélkedés módszereit, mindenesetre mesterének gondolatai többször előkerülnek a levelekben. Sotion nevű tanára szenvedélyes előadásai következtében vegetáriánus lett. Sokat tanult továbbá Papiriustól és Sextiustól is. Első tudományos igényű munkáját – Az egyiptomiak szokásairól és vallásáról címmel – Egyiptomban írta meg, ahol 26 és 31 között tartózkodott. Rómába visszatérve ügyvédként dolgozott, de hivatali tisztséget is vállalt.

Caligula erkölcstelenség vádja miatt száműzette, majd Claudius új felesége, Agrippina segítségével hazatérhetett, aki rábízta az akkor 11 esztendős Nero nevelését. Ifjú tanítványa számára készítette a De clementia (A nagylelkűségről) című királytükröt, amelyben a leendő uralkodó számára ad tanácsokat, figyelmébe ajánlva az uralkodók legfontosabb erényeit és kifejtve a saját politikai alapelveit.
Seneca gazdag irodalmi munkássága mellett a legnagyobb hatást erkölcsi leveleinek gyűjteményével érte el. A 124 darab levelet általános okulásként, mindenki tanítására szánta, lényegében gyakorlati etikát kívánt vele közreadni. Gondolatébresztőként, konkrét eseménnyel indítva a levelet, majd általános erkölcsi tanulságok kifejtésével folytatja, egyszerű, de választékos stílusban fogalmazva meg mondandóját. Leveleinek minden kor emberei számára van mondanivalója. Akadnak tanácsai az olvasmányok hasznos voltára és megválogatására vonatkozóan is:

„…az olvasást egy percre sem hagyom abba. Márpedig szerintem szükséges az olvasás, először azért, hogy ne elégedjem meg pusztán önmagammal, azután azért, hogy ha megismerem mások kutatásait, megítéljem felfedezéseiket, és eltörprengjek azon, amit még fel kell fedezni. Az olvasás táplálja a szellemet, s hogyha belefáradt már a tanulásba, felfrissíti anélkül, hogy midnen tanulásról lemondana” (59. levél).

A méhek gyűjtögető munkájához hasonlítja az olvasást, az ennek során begyűjtött ismeretanyagból (számtalan kóstoló) kell azután a szellem segítségével kialakítani az egységet (egyetlen csemegévé gyúrni), ezzel tehetjük igazán a magunkévá. A lélekben sok ismeret és sok tanítás, a régi korok számos példája legyen benne, és mindez olyan egységet képezzen, mint a kórus vagy a zenekar által produkált csodálatos összhang. Seneca szerint a tanításnak az erényt, nem pedig a hasznosságot kell megcéloznia, beszédünknek összhangban kell állnia tetteinkkel.
Szállóigévé vált híres mondatában bírálatot fogalmaz meg korának iskolái felé: Non vitae sed scholae discimus – miszerint értelmetlen és felesleges ismeretekkel terheli az iskola az ifjúságot. Mennyire modern ez a senecai gondolat, akár ma is elhangozhatna! A mester meglátása szerint szükséges a tananyag okos megválogatása, de közben mindig szemmel tartandó az erényre nevelés. Miközben – tartva a kiszámíthatatlan Nerótól – maga is keresi a helyét és az emberi élet értelmét, annak megtalálásában másoknak is segíteni kíván. A közügyektől távol végzett tevékenységét maga így jellemzi:

„…azért zártam be kapuim, hogy minél több embernek lehessek hasznára. Egy napom sem múlik el munka nélkül. Az éjszaka egy részét is tanulmányaimnak tartom fenn. Nem szánok időt az alvásra, legfeljebb elnyom az álom, de le-lecsukódó, és a virrasztástól fáradt szemeimet akkor is a munkámon tartom. Visszavonultam, nemcsak az emberektől, hanem a dolgoktól is, elsősorban a saját dolgaimtól: az utókor ügyeivel foglalkozom. Nekik írok össze néhány dolgot, amelyek hasznukra lehetnek. Mint bevált gyógyszerek receptjeit, üdvös figyelmeztetéseket foglalok írásba, miután hatásos voltukat saját sebeimen megállapítottam. Az én sebeim, ha nem is gyógyultak meg véglegesen, nem terjednek tovább. A helyes utat mutatom másoknak, amelyet későn, a tévelygésektől fáradtan ismertem meg. Hirdetem: Kerüljétek azt, ami a tömegnek tetszik, és amit a véletlen nyújt. Minden esetleges előnnyel gyanakodva és félénken nézzetek szembe: a vadat és a halat úgy csalják csapdába, hogy valamilyen reménynyel kecsegtetik. Azt hiszitek, hogy azok a dolgok a szerencse ajándékai? Ármány az megrontásunkra. Aki közülünk biztonságban akarja leélni az életét, amennyire csak teheti, kerülje azokat a csapdaszerű ajándékokat, amelyekben abban a tekintetben is a legkeservesebben csalódunk, hogy azt hisszük, hogy nekünk lesz valamink, s csak csapdában maradunk”
(Levelek 8, 1–3, ford. Kurcz Ágnes.)

Tevékenysége, hivatali pályafutása számos kérdést és ellentmondást is felvet, azt azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy a született pedagógus törhetetlen lelkesedésével tanított élete végéig, hol élőszóval, hol pedig írásaival.


Forrás:
Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés
http://mek.oszk.hu/08400/08431