logo

I December AD

Nevelés a császárkorban.

Augustus principatusának létrejötte nem csupán a Római Birodalom történetében új korszak, hanem jelentős változásokat hoz az oktatás és a nevelés, illetve általában a művelődés vonatkozásában is. A polgárháborúk befejezése, az augustusi békekorszak (Pax Romana), a gazdasági stabilitás új lehetőségeket rejtett magában.

Róma vonzó nagyváros lett, ahová számos tudós, tanár érkezett. Asinius Pollio (Kr. e. 76 – Kr. u. 4) Kr. e. 39-ben létrehozza az első nyilvános könyvtárat, amit még Iulius Caesar kezdeményezett, előzőleg csak magángyűjtemények léteztek. Ugyancsak ő teremtette meg Rómában a nyilvános felolvasások divatját, amelyeken maga a princeps is gyakran jelen volt. A második nyilvános könyvtár alapítója maga a princeps, Augustus. Ennek gyűjteménye két részből (görög és latin) állt. A következő években megsokszorozódott a könyvtárak száma, amelyek művészi szépséggel kivitelezett épületek voltak, a bejárattal szemben Minerva szobrával, keletre néző ablakokkal. A könyvek és tekercsek polcokon helyezkedtek el, továbbá rendelkezésre állt katalógus, és voltak könyvtárosok is.

A Kr. u. 1. század végén, Quintilianus működése alatt vált az oktatás állami feladattá. Fellendült az építkezés – ebből a korból maradt ránk egy építészeti szakmunka (De architectura), szerzője Vitruvius, aki művét a princepsnek ajánlotta. Terjedt a luxus, divatossá váltak a keleti illatszerek, fűszerek, az ékszerek és a selyem. Sok felkapaszkodott újgazdag könyvtár létesítésével, tánctanár felfogadáséval igyekezett leplezni műveletlenségét. Petronius regényének egyik szereplője azzal dicsekszik, hogy soha nem tanult geometriát, irodalmat vagy más efféle vacakot, de ismeri a nagybetűket, meg tudja mondani a súlyát és méreteit, és azt, hogyan kell a pénzzel bánni, amíg társának arra kell rájönnie, hogy apja elvesztegette a pénzét, amikor fiát szónoknak taníttatta.

Az előkelők soraiban, tehát a társadalom vezető rendjeiben (senatorok, lovagok) viszont értéke van a műveltségnek. Augustus programjában a köztársaság visszaállítása mellett meghirdette a régi jó erkölcsök tekintélyének a visszaállítását is. Családjogi törvényei a család stabilizálását, a házasságkötéseket és a gyermekvállalást igyekeztek ösztönözni, továbbá elejét venni a házasságtöréseknek és az erkölcstelen kicsapongásoknak. Előnyben részesítette a három vagy többgyerekes polgárokat (ius trium puerorum), hátrányos jogi megkülönböztetéssel sújtotta a házasságot elutasítókat, az elváltakat és gyermekteleneket. Igaz, a törvényes szabályozás alapvető változást nem hozott.
Augustus rendszerének propagálásában felismerte a kultúra szerepét. Irodalmárokat és művészeket vett pártfogásába C. Cilnius Maecenas (Kr. e. 74-64 – Kr. e. 8) közreműködésével, és mindezzel sikerült fokoznia a művészetek és műveltség társadalmi elismertségét. Maga is – nagybátyjához, Iulius Caesarhoz hasonlóan – kitűnő irodalmi, filozófiai és rétorikai műveltséggel rendelkezett, filozófiatanára Areios volt, rétorikára pedig a pergamoni Apollodóros oktatta. Tudunk ifjúkori irodalmi próbálkozásairól, írt továbbá szónoki beszédeket, és megírta emlékiratait is.

Augustus császár uralkodása idején a tehetős családok már neves – és ennek arányában drága – mesterekhez küldték tanulni gyermekeiket. Ugyancsak ebben az időszakban folytatta tanulmányait Róma későbbi ünnepelt költője, Horatius (Kr. e. 65–8), akinek verseiből hasznos információkat kaphatunk az iskolákról is.
Apja felszabadított rabszolga volt – a költő elismeréssel emlékezik áldozatkészségére –, aki ennek ellenére kitűnő mesterekhez küldte fiát, többek között a „pálcás” Orbiliushoz, akitől görög és római irodalmat tanult. Ezután, Kr. e. 45 körül, Athénba ment filozófiát hallgatni. A testi fenyítés mint büntetés – Horatius közlése szerint – a neves mestereknél is bevett gyakorlat lehetett. Ezt erősíti meg Martialis is, aki szerint szintén keményen bántak a nebulókkal az iskolamesterek:

„Mondd csak, ugyan mi bajod mivelünk, cudar iskolamester, lurkók s lányok előtt gyűlöletes tanitó?
Rőt tarajú kakasok szava meg sem törte a csöndet,
s már te veszett lármát ütve rikoltsz, verekedsz. Üllőkön kalapált fém cseng ily fülsüketítőn,
[…]
lanyhább lárma rivall, ha rajong a nagy amphitheatrum s győztes pajzsviselőt tapsol a népsokaság.
Kérlel a szomszédnép: szundítana egy kicsit éjjel!
Virrasztgatni öröm – virradatig meg üröm. Küldd el a kópékat, nagyszájú, s markodat annyi
ütheti – csak lecsitulj –, mint amiért kerepelsz.”
(Martialis 6, 68–79, ford. Kárpáty Csilla.)

Az ilyen iskolából különösen nagy öröm szabadulni, ha jön a vakáció:

„Tanítómester, kíméld egyszerű nyájad! Sok-sok sörényes úrfi lesz tanítványod,
s ki fényes asztalt tart, kegyébe vesz mindjárt:
nagyobb sereglet nem sereglett sűrűbben körül sosem, se számolót, se gyorsírót. Fehéren izzva tűz Oroszlán csillagkép, szomjas kalászt tikkaszt a július forrón. Szunnyadjon most a szörnyű szkítha szíjostor, mely tépte-marta celaenaei Marsyast; pedagógusok pálcái, vészes vesszői
október-Idusig heverjenek sutban;
eleget tanultunk, hogyha nyáron játszottunk.”
(Martialis 10, 62–73, ford. Kárpáty Csilla.)

Speciális információkkal is szolgál a következő, gyorsírástanításra vonatkozó forrásrészlet, amely bizonyos anyagi vonatkozásokba is betekintést nyújt:

„Pacenhótés, másik nevén Panarés, Oxyrhynchos város egykori ifjúsági felügyelője, barátja, Gemellus útján üdvözletét küldi Apollóniosnak, a gyorsírónak (sémiographos). Beadtam hozzád rabszolgámat (dulos), Chairammónt, hogy megtanulja a gyorsírási jeleket, amelyeket fiad, Dionysios oly jól ismer, az éppen folyó Phamenóth hótól számított két év időtartamra, Antoninus Caesar uralkodásának tizennyolcadik évében, a megegyezésünk szerinti fizetségért, százhúsz ezüstdrachmáért, az ünnepi ajándékokon kívül; ebből már megkaptad az első részletet, negyven drachmát, a másodikat, szintén negyven drachmát, akkor fogod megkapni, amikor a fiú már magtanulta az egész tankönyvet, a harmadik részt, a maradék negyven drachmát, a tanoncidő végén fogod megkapni, amikor a fiú már mindnenféle prózai szöveget le tud írni és el tud olvasni. Ha a megszabott idő lejárta előtt befejezed a felkészítését, nem fogom megvárni a megszabott határidőt, miközben nekem sem szabad idő előtt elhozni a fiút, hanem nálad fog maradni a megszabott határidő lejárta után is annyi napig vagy hónapig, amennyit munka nélkül töltött el. Imperator Caesar Titus Aelius Hadrianus Antoninus Augustus Pius uralkodásának 18. évében, Phamenóth 5-én.”

A szemelvény különlegessége, hogy egy rabszolga taníttatásáról esik szó benne, pontosan értesülünk a tandíj mértékéről, a képzés időtartamáról, a részletfizetés esedékességéről, és ami nem elhanyagolandó szempont, a megrendelő elvárásairól is.

A császárkori szerzők helyenként keményen bírálják az iskolákat, illetőleg a semmittevő ifjúságot. Különösen a régi iskola képviselői kritikusak, így mindkét Seneca, Columella, Quintilianus. Az idősebb Seneca szerint a korabeli ifjak elpuhultak, sima bőrüket ápolják, hajukat bodorítják, nőiesen beszélnek, viselkednek, érzéki táncokat lejtenek, és utánozzák a görög színpad pantomím-színészeit.
Hasonlóan látja korának ifjúságát Columella és Quintilianus is, ez utóbbi szerint léha örömök hajszolására fordítják a tanulásra való időt. Elnézőbb a geográfus Strabón, aki a Mars-mezőn folyó eseményeket – birkózás, lovaglás, labdajátékok, kocsiversenyek – szemlélve dicséri az edzett római fiatalokat. Észre kell vennünk azonban, hogy ezek inkább szabadidős, szórakoztató időtöltések. Horatius ki is mondja, hogy ez a napos campus az a hely, ahol az ifjúság a pedagógus őrző szemeitől távol kedvére időzhet. A költő főképpen a katonai jellegű gyakorlatokat méltányolta, továbbá kedvelte a vadászatot, ami a rómaiaknál népszerű időtöltésnek számított.

Természetesen a vázolt kép, mely nem kifejezetten az iskolákat és nevelést érinti, csupán általánosnak tekinthető, kivételeknek is lenniük kellett. Az Kr. u. 1. század közepén (63-65 körül) született Satyricon egyik szereplője – főként a szónokképzés kapcsán – a következő minősítést adja az iskolákról és az ifjúságról:

„Manapság a dagályos témákkal, s a »bölcs« mondatok kongó zengzetességével legfeljebb azt érik el, hogy amikor a tanítvány a forumra kiáll, úgy érzi, mintha egy másik bolygóra csöppent volna. Ezért mondhatom meggyőződéssel, hogy az ifjoncok az iskolában mérhetetlenül ostobákká válnak, mivel azokról a dolgokról, amelyeknek a gyakorlatban hasznát vennék, nem is hallanak, nem látnak semmit, de bezzeg van részük tengerparton álló, bilincsbe vert kalózokban; rendeletet fogalmazó zsarnokokban, akik arra adnak parancsot a fiúknak, hogy az apjuk torkát elvágják; járványos idők jóslataiban, amelyek három vagy ennél több szűz feláldozását javallják; és van részük mézédes körmondatokban és mindenfajta, szinte mákonnyal és bódító szezámmal behintett szavakban és tettekben. Akik ilyen anyatejen nőnek fel, csak olyan jó ízlésre tesznek szert, amilyen jó illatra azok, akik konyhaszagban élnek. Szíves engedelmetekkel azt kell mondanom, hogy minden idők szónokai közt elsőnek tettétek tönkre az ékesszólást.”

Ha a helyzet nem is ennyire sötét, az elpuhulás veszélye a fiatalok esetében fennállt, ezért ezt megelőzendő, már Augustus ösztönözte a katonaság szempontjából is előnyös fizikai gyakorlatokat és testedzést. Ezek a collegia iuvenum néven ismertté vált szervezetek nagyon népszerűek voltak, maga az intézmény jellegében a görög ephébiához hasonlítható. Ezek az ifjak gyakran szerepeltek ünnepi rendezvényeken, játékokon, így például az Augustus által felújított Lusus Troiae alkalmával is. Természetesen a testedzés mellett szükség volt igényes nevelésre és komoly tanulásra is. Ha ez nem az elvárásoknak megfelelően alakult, annak oka nem pusztán a társadalom, hanem a szülők felelőssége is.
Livius a szülői tekintély hanyatlásáról panaszkodik, ami elsősorban az előkelő családokban érzékelhető. A hagyományos, szigorú köztársaságkori nevelés átadta a helyét a gyermeknevelés engedékeny, elnéző, kényeztető formájának.

Az új divatot Tacitus a szónokokról szóló dialógusában rendkívül elmarasztaló szavakkal minősíti, utalva a szülők és környezet hatására Quintilianus – a szülőkkel ellentétben – súlyos veszélyt lát a gyermekek elkényeztetésében:

„Bárcsak ne mi magunk tennénk tönkre gyermekeink jellemét! Már kisgyermekkorban kényeztetéssel rontjuk el őket: az az engedékeny nevelés, amelyet mi gyengédségnek hívunk, minden testi és lelki erejüket aláássa. Mit nem fog megkívánni nagyobb korában az, aki bíborszőnyegen csúszkált? Az első szavakat sem tudja még tisztán kiejteni, de már megismeri a szakácsot, már osztrigát kér: előbb alakítjuk ki ízlésüket, mint jellemüket. Gyaloghintókban nőnek fel; ha a földre lépnek, mindkétfelől segítő kezekbe kapaszkodnak. Örvendezünk, ha valami illetlenséget mondanak: olyan szavakat, amelyeket még alexandriai kedvenceinktől sem tűrnénk el, tőlük nevetéssel és csókkal fogadunk. Nem csoda: mi tanítottuk, tőlünk hallják! Látják barátnőinket, szeretőinket, minden lakoma trágár nótáktól hangos, s olyan dolgokat néznek végig, amikről beszélni is szégyen. Mindez előbb szokássá, majd természetté válik, megtanulják a szerencsétlenek, mielőtt tudnák, hogy bűn; s mert eleve féktelenek és ingatagok, nem az iskolából hozzák az ilyen rossz tulajdonságokat, hanem ők viszik az iskolába!”
(A szónoklásról 1, 2, 6–8, ford. Korchmáros Valéria.)

Hasonló veszélyekre figyelmeztet Seneca is a gyermeknevelés kapcsán. Különös gondosságot igényel a dajkák és nevelők kiválasztása, mivel ők maradandó hatást gyakorolnak a kisgyermek még kialakulatlan személyiségére, sőt idegen és közönséges beszédükkel kiejtésére és nyelvére is. A császárkorban általánosan elterjedt volt a szülői felelősség áthárítása a nevelőkre. A családon belül az anya helyett rabszolgák ügyeltek rájuk, sokszor azok, akiket semmi másra nem lehetett használni.
A nem vagyonos családok több fegyelemmel és gondossággal nevelték gyerekeiket, és ösztönözték tanulásra, a későbbi megélhetés okán. A fentebb idézett Satyricon című regény Eucliója fiát dicsérve elmondja, hogy az nagyon szorgalmas, már jól ismeri az írótáblát, fest, görögül és latinul is jól tud. Seneca olyan apákat említ, akik már hajnalban felkeltik gyerekeiket, és szigorúan ügyelnek rá, hogy kötelességeiket teljesítsék, amíg az anyák minden nehézségtől óvni akarják őket.

Egyes szülők túlzásokba esnek, és siettetve a gyors karriert, elveszik a gyerekek kedvét a tanulástól – a császárkorban különösen a rétoriskoláktól várták az ifjak gyors sikerét a közéleti pályákon. Ennek a felfokozott igénynek a következményeként háttérbe szorult az alapos és következetes képzés, és csak kevés olyan tanár akadt, aki kitartott az alapos és folyamatos képzés mellett.
A felfokozott tempó azzal is együtt járt, hogy a tanárok már az oktatás középszintjén is összesűrítették a tananyagot (aritmetika, geometria, zene és csillagászat), és megkezdték a szónoki pályára való előkészítést. Ezzel együtt természetesen hanyatlott a szónokképzés hagyományos színvonala, tehát jogosak az erre irányuló kifogások. A divatossá váló szónokiskolai gyakorlatok ennek a súlyos hiányosságnak a pótlására képtelenek voltak, inkább időtöltésként funkcionáltak.

Az idősebb Seneca híradása szerint a szónoklás előadássá vált, egyes tanárok bérelt helyiségekben, tömegesen fogadták az érdeklődőket, ahol előre megadott témákkal, kész beszédelemekkel, vitákkal és bírálatokkal színezett versenyszónoklatokat tartottak. A szülőket vonzotta a népszerű szónokok ismertsége, ezért szívesen vitték a gyerekeiket az efféle mesterekhez. Számos bírósági beszéd a szónokiskolában készült, és hiányoztak belőle az ügyhöz tartozó lényeges, személyes és konkrét elemek, az igényes szakértelem, általában a szónok kellő műveltsége. A szónoklattanárok az igényekhez alkalmazkodva – Petronius szavai szerint – valósággal „vadásztak” a tanítványokra, és a biztos megélhetés érdekében az oktatás színvonalát a tanítványok igényeihez igazították.
Tacitus (Beszélgetés a szónokokról bírálatként azt is felhozza, hogy a hallgatók által felvetett témákat is elfogadták, sőt egyesek nem restellték hízelgéssel is növelni hallgatóik számát. Ezek a hatásvadász, irányított előadások nagyon sokat ártottak a rétorika tekintélyének, de nem jelentették a végét.


Forrás:
Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés
http://mek.oszk.hu/08400/08431