logo

I December AD

A császárkori iskolák és a kultúrát támogató uralkodók

Augustus principatusának létrejöttével a kultúra vonatkozásában is új korszak kezdődött. Jelentősebb szerepet kaptak tartományi városok, illetőleg egyes ottani iskolák is. Uralkodásától kezdve olyan mértékben fokozódott például a massiliai oktatás népszerűsége, hogy a város Athén riválisa lett. Szintén ismert és keresett volt – főként a jeles szónoktanárok miatt – a galliai Augustodunum, ahová a helyi előkelő ifjak is jártak.
Quintilianus rangsorában a legnevesebb szónokok Domitius Afer és Iulius Africanus, újabban pedig P. Galerius Trachalus, Vibius Crispus és Iulius Secundus voltak. Caligula császár Lugdunumban (Lyon) versenyt is rendezett a görög és latin ékesszólás mesterei számára, ahol megjutalmazta a győzteseket, és kínosan megalázta a veszteseket. Britanniában a helytartó, Iulius Agricola is igyekezett népszerűsíteni a rétorikát, a magasabb szintű műveltség megszerzésére buzdítva az előkelők fiait. A szónoklás és annak oktatása divatossá vált, és nyilván a fokozódó érdeklődésnek is köszönhető a tanárok hivatalos alkalmazásának a terjedése.

Iuvenalis így látja a megváltozott helyezetet:

„Már az egész földé a görög nép s Róma Athénja, Gallia szónokol; és brit ügyvédek tanítója, a távoli Thyle is rhétort kívánna fogadni.”
(15, 110–112, ford. Muraközy Gyula.)

Hispániában már a köztársaság utolsó évszázadában is virágzott a magasabb szintű oktatás, tudjuk például, hogy Q. Sertorius működtetett ott iskolát a helyi törzsi vezetők gyerekei számára. E római iskola jelentőségét és fogadtatását Plutarchos a következőkben összegzi:

„Leginkább a barbárok gyermekeivel való bánásmódja keltette fel rokonszenvüket. A törzsek legelőkelőbb tagjainak gyermekeit egy nagyvárosba, Oscába gyűjtötte össze, és itt görög és római ismereteket oktató tanítók kezére bízta őket. A tanulmányok által nemcsak túszokat nyert bennük, de szóval is arra nevelte őket, hogy ha majd férfiakká serdülnek, polgárjogot és tisztséget ad nekik. Az atyák roppantul örültek, mikor látták, hogy bíborszegélyű tógába öltöztetett gyermekeik szép rendben az iskolába mennek, és oktatásukat is Sertorius fizette.”
(Plutarchos: Sertorius 14, ford. Máthé Elek.)

A feliratok tanúsága szerint számos település alkalmazott hivatalosan tanárokat, akiket a közös pénzalapból fizettek, gyakran kitüntettek, sőt, díszpolgársággal és szobrokkal is elismertek, néha kiváltságokat, például adómentességet is kaptak. Később viszont a birodalom helyzetének a romlása, illetőleg az anyagi nehézségek az oktatásra is kihatottak. A tanárokat a helyi, városi tanács nevezte ki, a városi vezetés döntése alapján.
A kinevezések kapcsán pontosan felmérték a jelentkezők képességeit, jellemét, sőt, tájékozódtak előéletükről is. Az így alkalmazott tanároknak, amíg az elvárásoknak megfeleltek, biztos állásuk és fizetésük volt. A tanárok kitüntetésére korábbi példák is ismertek, így Iulius Caesar a Rómában működő orvosoknak és a bölcselet oktatóinak római polgárjogot adott, Augustus pedig udvari orvosát, Antonius Musát, és vele együtt a többi orvost is felmentette a polgári kötelezettségek alól.
A kiváltságok alkalmazását – tekintettel az arányos közterhekre – természetesen csak korlátozottan lehetett érvényesíteni. A filozófusok és a szónokok tevékenysége nem veszélytelen, időnként kényes témákat érintő nyilvános beszédeikkel felhívták magukra a figyelmet, és könnyen kerülhettek felségértés vádja alá.

Az ifjabb Plinius Traianus császárhoz intézett Panegyricusában kiemeli, hogy az uralkodó értékeli a filozófusokat és a rétorokat, és pártfogolja a magasabb szintű műveltséget. Hadrianus – mint a görög kultúra rajongója – kifejezetten élvezte a grammatikusok, szónokok és filozófusok társaságát, továbbá az Athenaeum létrehozásával jelentősen adózott a kultúrának. Iuvenalis kijelenti, hogy a kultúra fejlődése és kilátásai egyértelműen a császártól függenek:

„Itt egyedül Caesar ma a szellem gyámja, reménye: ő maga vette csupán figyelembe e korban a Múzsák ínségét, amidőn már fényes, hírneves írók
fürdőt béreltek Gabiiban, vagy sütödéket
Rómában…”
(7, 1, ford. Muraközy Gyula.)

A császárkorban a műveltség a társadalom felső rétegei körében általános, akik szeretnek is dicsekedni vele, még Petronius hőse, a felkapaszkodott parvenü, Trimalchio is ezt teszi. Az általános közfelfogás az, hogy csak a művelt ember képes előrejutni, amiért közmegbecsülés övezi.

Rómában, illetőleg a vidéki városokban gyakoriak a felolvasások, filozófusok előadásai, az ifjabb Plinius a bőség zavarára panaszkodik, Apuleius és Aelius Aristeides pedig nem tudnak eleget tenni a számos meghívásnak.
Az irodalmi műveket az erre betanított rabszolgák nagy számban másolják és terjesztik, szinte minden városban van könyvtár, Rómában kettő is, sőt az előkelők is rendelkeznek könyvgyűjteménnyel. A görög klasszikusok az egyiptomi papiruszoknak köszönhetően terjednek, sőt terjed az iskoláztatás is.

A 2. században valamennyi városban található grammatikai és rétorikai iskola, valamint gymnasium is. Az iskolák már nem magánfenntartásúak, hanem a városi tanácsok is részt vállalnak az oktatás finanszírozásában, Rómában Vespasianus uralkodásától kezdve (Kr. u. 69) maga a császár a fenntartó. Híres és látogatott kulturális központok Athén és Alexandria mellett Rhodos, Mytiléné, Apollónia, Massilia és Mediolanum.
Később fontos és ismert lesz Karthágó, Burdigala és Augustodunum. A birodalom központja a tartományokra is jelentős kulturális hatást gyakorol, beleértve a tudatos romanizálás célzatát is, ezzel szemben a keleti területeken erősebben hat a hellenizmus.

Az általános művelődési igény – a természettudományok rovására – elsősorban a humán tudományokra és a rétorikára vonatkozik, központban a görög és római klasszikusokkal. A természettudományos ismeretek háttérbe szorulnak, az érdeklődés csak annyiban terjed ki rájuk, amennyiben az erkölcsök javításához hozzájárulnak.
Még a művelt Lukianos is (2. század vége) feleslegesnek minősíti a természet megismerését célzó kísérleteket. Kevés igazi nagy szellem akad ebben az időszakban, a visszaesés nem csupán az augustusi aranykorhoz viszonyítva feltűnő.

A filozófus Plutarchos és Marcus Aurelius írásaikban a korábbi gondolkodók által felvetett erkölcsi-etikai kérdések gyakorlati megvalósítását boncolgatják. Ellenben kiemelendő, hogy szorgos gyűjtő és rendszerező munka folyik, különösen a jogtudomány, azon belül is főként a magánjog vonatkozásában.
A műveltség és szellemi élet humán és klasszicizáló jellegével összhangban, a 2. században virágkorát éli a csillagjóslás, varázslás és a mágia ezerféle praktikája. Apuleius munkája – A mágiáról – színesen illusztrálja mindezt. Még a neves alexandriai csillagász, Claudius Ptolemaios is hitt benne, hogy az ember sorsát a születésekor látható csillagok határozzák meg, a Föld ugyanis a mindenség középpontja, így a körülötte keringő csillagok információi az emberre is vonatkoznak.

Az ezüstkornak nevezett időszakban bizonyos szkepticizmus és kiábrándultság is tapasztalható. A kor legnagyobb történetírója Tacitus, de a gazdag művelődés és irodalomtörténeti adatai miatt meg kell említenünk Velleius Paterculust, továbbá a görögül író Appianost is. Megjelenik továbbá a hellenizmus korának divatos műfaja, a görög regény, sőt, az újdonságnak római követői is akadnak, Petronius és Apuleius. Különleges színfoltja a kornak a görögül író Lukianos, kíméletlen, szatirikus hangvételű kritikus korrajzaival. A filozófusok közül a már említetteken kívül fontos Epiktétos, Seneca, a költők sorából Lucanus, Persius, Iuvenalis, Martialis.

A császárkor második fele a hanyatlás időszaka, az általános műveltség igénye helyett jelentős teret nyer a szórakozás (cirkusz, kocsiverseny, gladiátorküzdelmek), valamint új tendenciaként megjelenik az életpálya igényeihez alkalmazkodó képzés. Ennek szellemében a római arisztokrácia főként a katonai, illetőleg a jogi képzettséget favorizálja. Különösen a jogi képzés válik „divattá”, a leghíresebb jogi egyetemek a római, valamint a berytosi (Bejrút), ez utóbbi az Antoninus-dinasztia idején (Kr. u. 96–193) jött létre, fénykora a Severusok uralkodási idejére (Kr. u. 193–284) tehető. Ezek az egyetemi fakultások szintén magánkézben működtek, azonban a birodalom közigazgatási igényei, valamint egyes uralkodók felismerései nyomán lépések történtek állami felügyelet alá vonásuk érdekében, ilyen kezdeményezés történt például Nagy Constantinus, majd II. Theodosius részéről.

Nagyon jelentős hatással van továbbá a kor szellemiségére és gondolkodásmódjára a tradicionális vallási képzetek átalakulása, a császárkultusz (a consecratio, a halott császár istenítése) megjelenése, a monoteizmus feltűnése, valamint a misztériumvallások, s köztük a kereszténység elterjedése. Ez utóbbi magával hozza egy új értékés művelődéseszmény megjelenését is.


Forrás:
Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés
http://mek.oszk.hu/08400/08431