logo

V December AD

A római szellem

Ha a görögség felől közeledünk a római szellem felé, sajátos ellentétük már a tájban, amelyben laktak, megnyilvánul. Ha a görögről joggal mondhatjuk, hogy a szellem alakította a tájat, akkor a római népnél ez valamiképpen megfordítva áll. Itáliának földrajzilag egységes alkata, de ugyanakkor feltűnően rossz parti tagozódottsága már eleve kizárta azt a partikularizmust, amely az archipelagus [szigetvilági] görögséget jellemezte. Általában természeti egysége ellenére is Itália az ellentétek országa. Tájrajza, éghajlata és néprajza egyaránt e mellett tanúskodik az ősidőktől kezdve mindmáig. Róma története is tudvalevőleg népfaji keveredéssel kezdődik.
A két hatalom a görög és a föníciaiakkal társult etruszk a Kr. e. VI. században került összeütközésbe egymással, ami kb. egy századdal később az etruszkok visszaszorításával végződött. Ezt hasznosította a maga számára Róma. Hogy eközben hogyan alakult ki a kis latin-szabin törzsekből a római nép, az a világtörténetnek kétségkívül egyik legérdekesebb folyamata. Erre természetesen itt nem térhetünk ki, csak megjegyezzük, hogy ebben a kérdésben ma már sokkal tisztábban látunk, mint korábban.

Kétségtelen azonban, hogy a római nép keverék faj volt. A keveredés éppenséggel a latinitás egyik legjellemzőbb vonásának tekinthető. Bizonnyal más népek is erősen keveredtek a történet folyamán: a tisztafajúság merő elméleti fikció. A görögök nem annyira kevertvérűek, s ha mégis keveredtek, ez nem annyira princípium, mint éppen a rómaiaknál, hanem pusztán az együttélésből ered. S ezt az elvet látjuk érvényesülni azóta is mindenütt, ahol a latin szellem él. Elsősorban a római egyházban.
Az a gondolat, hogy nem a vérségi vagy népi származás, hanem a szellem és az érzület dönti el az egyetemes egyházhoz tartozást, lényegében a latin hagyomány diadala, hiszen tudvalévő, hogy kezdetben a zsidó-keresztényekben megvolt az elzárkózási hajlam. De az újkori latin népeknél is máig feltalálhatjuk ezt az elvet, hiszen ismeretes, hogy pl. a franciák büszkesége az, ha idegeneket a maguk nyelvi és érzületi kohójában a francia nemzet tagjaivá tudnak olvasztani. S ahol a latinitás mélyebben gyökeret vert feltalálhatjuk az elvet is, így pl. nálunk a Szent István-i elv, - hogy gyönge az egynyelvű és egyfajú nép lényegében a hamisítatlan latinitás talajáról fakadt. Ezzel szemben ott, ahol az asszimilációt meggátolni igyekeznek ez mindig egyszersmind a latin szellemtől való elfordulást jelenti.

Róma ősi népe kicsiny volt és céltudatosan hatalomra tört, ezért volt szükség a keveredésre. A népi keveredés elvvé tétele célszerűségi meggondolásról tanúskodik. A latin néptörzs felismerte, hogy az ellentétek csak erejét és hatalmát növelik, ha össze tudja őket fogni és közös cél szolgálatába állítani.
Már Tacitus ennek a körülménynek tulajdonítja Róma nagyságát. Dicsőítve emlegeti, hogy Róma nem követte más népek példáját; a legyőzötteket nem igázta le, nem hajtotta rabszolgaságba, hanem magához ölelte és polgártársaivá tette. De ugyanúgy egységesíteni tudta a földrajzi és faji ellentéteket. Hogy ez nem volt könnyű, szinte kínálkozó feladat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a későbbi története folyamán Itália hosszú évszázadokra szét volt tagolva. De Róma megérezte azt, hogy naggyá ezen a földön egy nép csak céltudatos politikai akarat, csak szervezett összefogás által lesz.

Joggal azt mondhatni tehát, hogy itt a környező táj diktálta a szellemet, mert valósággal kényszerített az egységesítésre, amely nélkül a római nép nem tudta volna kifejteni önmagát. S ez a fokozatos egységesítés éppen a római remekmű, amely felér a görög irodalom, művészet és filozófia alkotásaival.
A Palatiumon letelepült durva latin néptörzs idővel megteremti Latiumot, és így a déli görög és [az] etruszk kultúra közé beékelve nemhogy elveszne, sőt ezeket is belefoglalja egységesítő akaratába, s tovább terjeszkedik a Földközi-tenger túlsó partjára. S amikor bekövetkezik a nagy fordulat, s maga is meghódol a görög szellemnek, folytatja az egységesítést szellemi téren a politikai intézményekben és a közigazgatásban, a jogban és a társadalmi szervezetben, az irodalomban és a művelődésben, s végül a vallásban. Róma ezzel egyetemessé vált politikai és szellemi értelemben egyaránt, Róma communisszá, ahogy a Kr. u. I. század végétől a híres jogászok nevezték.

A görög szellemnek valóban sikerült mindenben a legnagyobbat létrehoznia, csak egyet nem sikerült soha elérnie -, bármennyire is áhítozott utána pl. egy Platón vagy Arisztotelész, és bármennyire is igyekezett megvalósítani Nagy Sándor az egységet, aminek éppen a szervezett állam a kifejezése. Ezt teremtette meg éppen Róma, és ezen államon keresztül sikerült egységessé formálnia a szellemi életet is. Ezzel rakta le az alapját Róma annak, amit ma nyugati (vagy európai) kultúrának nevezünk.

A római szellemnek ez a sajátos szervező ereje nemcsak államalkotásban nyilvánul meg, hanem nevelésének rendjében is élénken tükröződik. De sem az a tény, hogy nevelés és állami célgondolat szorosan összefügg, sem pedig az államnak valamiféle beleavatkozása a nevelés rendjébe nem csupán római sajátosság.
Az államiság elve a római nevelésben inkább már magában a nevelésnek eszményében fejeződik ki. A görögség nevelési eszménye, a kalokagathia az erkölcsi mozzanattal együtt az esztétikait is hangsúlyozza. Ez azt jelentette, hogy itt az állami életen belül is az egyéniségnek szabad tere nyílt, hogy önmagát kifejthesse. Esztétikailag kiművelődni csak az egyéni erők érvényesítésével lehet. A római nevelés rendjében erről szó sincs, s jellemző módon nemcsak a római történet korai századaiban, hanem később is a hellenizálódás után az esztétikai mozzanat úgyszólván teljesen hiányzik.
A római művelődési eszmény csupán csak erkölcsi jellegű, s a vir bonus kifejezés egymagában meghatározza. Emellett az erkölcs egészen célszerűségi, sőt hasznossági jellegű, a görög sem volt különb. A jellemző dolog azonban itt is az, hogy a görögségben a filozófia (Szókratésztől kezdve) önzetlenebb erkölcsi felfogásra törekedett, a rómaiaknál ellenben később az erkölcsi reflexió korszakában is megőrizték ezt az utilitárius, vagy inkább szociál eudaimonisztikus vonást.

Ámde mindez a római nevelést csak általánosságban jellemzi. Több mint egy évszázad külső és belső sorsfordulatainak hatása alatt a nevelés rendje is változáson megy keresztül. Ezért itt is, mint a görög nevelés korában több korszakot különböztetünk meg. A legfontosabb mozzanat a római művelődés fejlődésében a hellenizálódás ténye, amely két részre tagolja történetét.
Ámde a görög befolyás kezdetei egészen pontosan nem határozhatók meg. Ezért az ősi nevelés korszaka mellett még egy átmenti korszakot szoktunk megkülönböztetni, amely kb. a pun háborúktól a görög [területek] meghódításáig terjed (Kr. e. 300-146), amikor is a római szellem közvetlenül vagy közvetett úton már érintkezésbe kerül a görög világgal.
Végül görög [területek] meghódításától egészen a Nyugatrómai Birodalom bukásáig (Kr. e. 146-Kr. u. 476) terjed a római művelődés harmadik korszaka. Ez Róma tulajdonképpeni hellenizálódásának korszaka, amikor az egész római nevelés görögös irányt vesz, s ezzel maga is beletagozódik a hellenizmusba, úgy azonban, hogy ettől kezdve ő szabja meg ennek irányát és ritmusát.


Forrás: Az Európai ókor neveléstörténete. Részletek Prohászka Lajos egyetemi előadásából. Szerkesztette, a jegyzeteket kiegészítette: Orosz Gábor