logo

VII December AD

Az iskolarendszer szétterülésének korszaka

Ez a Kr. e. 146-tól Kr. u. 476-ig terjedő időszak az iskolarendszer kiszélesedésének korszaka. Az eddig kialakult iskolák megerősödtek, s kiegészültek az újonnan szervezett jogi iskolákkal. Időközben ugyanis megváltozott a képzéssel szemben támasztott társadalmi igény. A hatalmasra duzzadt római birodalom területén kialakult az állami közigazgatási hivatalok széles hálózata. Róma rendelkezéseit, a központi akaratot ezek közvetítették a legtávolabbi provinciákba. A birodalom, a császár érdekeit ebben a kiterjedt rendszerben a köztisztviselők, a hivatalnokok képviselték. Igen sok köztisztviselőre (orátor, görögösen: rétor) volt tehát szükség, akik az általános műveltségen túl jogi ismeretekkel is rendelkeztek. Milyennek képzelték el az ideális köztisztviselőt, orátort?

Rendelkeznie kellett:
a) Nyelvi képzettséggel. (Jól kellett beszélnie latinul és görögül, járatosnak kellett lennie a grammatika, retorika és dialektika tudományában.)
b) „Tudományos” képzettséggel. (Ismernie kellett az aritmetika, geometria, asztronómia és zeneelmélet elemeit.)
c) Szilárd erkölcsi tartással. (Magatartásában érvényesülnie kellett a szó és tett egységének.) A császárkori Róma különböző iskoláiban tehát már rendszerbe foglalt tudományokat tanultak a fiatalok.

Ezek egyik része szóval, szöveggel kapcsolatos. Ilyenek a grammatika (nyelvtan), a retorika (szónoklattan) és a dialektika (logika). Másik részük a számviszonyok különböző megjelenési formáival foglalkozott a filozófiai általánosítás szintjén. Az aritmetika (mennyiségtan), geometria (mértan), az asztronómia (csillagászat) és a zeneelmélet tartozott ide. Ezek alkották a „hét szabad tudományt”, vagy más szóval a „hét szabad művészetet”. (Septem artes liberales - az „ars” tudományt és művészetet egyaránt jelentett.)
Azért „szabad” tudományok ezek, mert a rómaiak felfogása szerint csak szabad emberekhez méltó a velük való foglalkozás.

A császárkori Róma legelőkelőbb és legtehetségesebb ifjai számára mindezek csupán előkészületet jelentettek a filozófia tanulmányozásához. A „hét szabad tudomány” így pedagógiai előkészületté (propedeutika) vált: felkészítette a fiatalok elméjét a filozófiai kérdések megválaszolására. A világ keletkezése, működésének legátfogóbb elvei, a természet, az emberi magatartás és gondolkodás törvényei foglalkoztatták őket, s e problémák vizsgálatát általában görög filozófusok vezetésével végezték.

Egy római ügyvéd - Lucius Apuleius - írta a II. században e tanulmányokról a következőket: „Egy bölcs mondta borozás közben e gyakran idézett szavakat:
Az első serleg bor a szomjúságé, a második a vidámságé, a harmadik az élvezeté, a negyedik az esztelenségé. Nos, ami a Múzsák serlegeit illeti, azokkal éppen fordítva áll a dolog: minél sűrűbben követi egyik a másikat, annál inkább szolgálnak az ész gyarapodására.
Az első serleg - azaz a ludus tanítójáé - az alapokkal látja el a növendéket; a második - vagyis a grammatika tanítójáé - ismeretekkel tölti meg; a harmadik pedig - a retorika tanítójáé - az ékesszólással fegyverzi fel. Ezzel a legtöbben be is fejezik a borozást. Én azonban további serlegeket is ürítgettem Athénban: feneketlen pohárból ittam a filozófia nektáros borát...”

Az oktatási intézmények a császárkorban igen magas szintre fejlődtek. A korabeli írók, költők soraiból úgy tűnik: a nevelés nem minden esetben emelkedett hasonló színvonalra. A császárkor szerzői gyakran a korábbi évszázadokból ragadtak ki követendő példát kortársaik figyelmeztetésére.
Tacitus például így ír: „Az anya gyermekeinek nemcsak komoly gonddal végzett tanulmányaira, hanem pihenő idejére és játékaira is tiszteletre méltó erkölcsi felelősségtudattal ügyelt [...] Bezzeg most a csecsemőt kiadják valami görög nőszemélynek, aki mellé még adnak néhányat a szolgák seregéből, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. A gyermekek friss és befolyásolatlan lelkét rögtön ezek zavaros beszédei itatják át...”
Juvenalis a gyermekeik erkölcsi fejlődésével mit sem törődő szülőknek szánja intő sorait:

„A legnagyobb tisztelet illeti a gyermeket.”
...
„Szent figyelemmel kell a gyermekkort nézned.
Akármily bűnt teszel is, ne feledd a fiacskád évei számát,
s kisfiad álljon eléd, amikor vétkezni szeretnél.”

A császárság ideje alatt megváltozott a görög kultúrához, görög műveltséghez való viszonyulás is. A birodalom korábbi ellenállása megszűnt, és a görög kultúra mindent elsöprő „divatja” hódított. Róma Kr. e. 146-ban meghódította ugyan Görögországot, de a hadak fegyverei által legyőzöttek a kultúra fegyverével vágtak vissza. Ahogyan Horatius írja Caesarhoz intézett Eclogájában:

„Durva legyőzőjén a legázolt Graecia győzött,
szép művészeteket plántálva a pór Latiumba...”

Róma magába szívta, asszimilálta a görög kultúra hatásait és ezek nyomán egy sajátosan római „arcélű” kultúrát teremtett. A görög „kalokagathia” eszménye itt a hasznosság elve alá rendelődik, és a nemzeti elhivatottság eszméje veszi át a vezető szerepet. Olyan kultúrára, olyan művészetre volt Rómának szüksége, amely alkalmas világhatalmi törekvéseinek igazolására, nemzeti kiválóságának bizonyítására.
A római ember gyermekeit „vir bonus”-szá akarta nevelni, olyan „jó ember”-ré, aki rendelkezik a megfelelő általános és szakműveltséggel. Tudását ugyanakkor kizárólag jó ügy érdekében használja fel. Felismerték ugyanis, hogy a műveltség, a képzettség a rossz veszélyeit is fokozhatja: ragyogó szónok a rossz célokat is jó színben tüntetheti fel. A „vir bonus” előtt álló „jó ügy” pedig nem lehet más, mint a birodalom érdekeinek önzetlen szolgálata.

Figyelemre méltó, hogy a római nevelés tényezői közül teljesen hiányzik a zene. A görögök - mint láttuk - rendkívüli gondossággal ügyeltek a zenei nevelésre, erőteljes erkölcsformáló erőt tulajdonítottak neki. A gyakorlatiasabb római gondolkodásmód kizárta ezt a művészetet a tanított tárgyak közül, s csak a lányok házi nevelése számára engedélyezte bizonyos elemeit.
Ugyanígy hiába keressük a gimnasztikát a római iskolák tananyagrendjében. Céljuk nem a görögök szellemének megfelelő esztétikus, arányosan fejlett testalkat kialakítása volt, hanem a jó katona erőteljes fizikumáé.
A testgyakorlás a római fiatalok életéhez szorosan hozzátartozott, külön e célra kialakított épületekben végezték a katonai gyakorlatokat.

Mivel a nők Rómában jelentősebb közéleti szereplésre nem számíthattak, a lányok nevelése nagymértékben különbözött a fiúkétól. Erényes feleségekké, gondos édesanyákká kellett válniuk, s az ehhez szükséges tudást a családi nevelés keretei között sajátították el. A szegényebb polgárok leányai ugyan együtt jártak a „ludus”-ba a fiúkkal, hogy ott sajátítsák el az írás, olvasás, számolás alapjait, de magasabb iskolákba nem kerültek.


A jómódúak lányai otthon édesanyjuktól és házitanítójuktól szereztek irodalmi és zenei műveltséget.
A római nevelés közvetítő szerepe miatt is jelentős: egységes oktatási rendszert honosított meg a birodalom távol eső tájain. Közvetítette a legtávolabbi provinciákba a római és a hellenisztikus kultúrát. Ugyanakkor a jövő is ezekben az iskolákban érlelődött: Itt tanultak az egyre jobban terjedő - s 313-tól kezdve államvallásként elismert - keresztény vallás első ideológusai is.


Forrás:
http://mek.oszk.hu/01800/01893/html/02.htm#Heading20