logo

I December AD

A hellenizált nevelés korának elmélkedői

A hellenizált nevelés tulajdonképpen a tudatosított nevelést jelenti a római népre nézve. Természetszerűnek kell tartanunk tehát, hogy ekkor a nevelésről való reflexió is bővebben fakadt. Az előző korszakban legfeljebb alkalmi megjegyzésekkel találkozunk, így Catónál, azonkívül egyik-másik költőnél, így például Plautusnál. Most ellenben a nevelésnek kidolgozott elméleteivel kell számolnunk. A görög hatás elsősorban a Platáné e tekintetben is elmaradhatatlan volt.



Cicero, Marcus Tullius [Kr. e. 106-43]

Marcus Tullius Cicero élt Kr. e. 106-43. Bár ő sem írt szorosan vett elméleti pedagógiai művet, mégis őt tekinthetjük a legnagyobb római pedagógiai elmélkedőnek, kiváltképpen a szónokról De oratore 55-ben írt munkája alapján. E mű hatása a római nevelés rendjének kialakulására külsőleg tekintve hasonló a Platánéhoz a görög nevelés körében. Cicero is tudatosította, elmélyítette és kibővítette a hagyományos római művelődési eszményt. Ciceróval is új fordulat állt be a nevelés történetében, akárcsak Platánnal. Hatása ... az utókorra az iskolázás szempontjából valóban csak Platánéval mérhető össze, sőt joggal mondhatjuk, hogy túl is szárnyalja.
Ez a párhuzam Platán és Cicero közt azonban nemcsak külső helyzetük alapján vonható meg. Ebben az esetben sokkal többről van szó: belső, szellemi kapcsolatról. Cicero éppenséggel platonista volt, maga is annak vallotta magát, s bár más hatásokat is megérzett és felfogott, mégis éppen a művelődés eszményének és a művelődés tartalmának megállapításában ez a platonizmusa érvényesült leginkább. (Arisztotelész hatása inkább a tudományos kutatás szervezésében érvényesült, mintsem közvetlenül az iskolázás alakításában.) Cicero legfőbb érdemét abban kell látnunk, hogy ő vitte bele a platonizmust a római művelődésbe, s rajta át jutott ez a platonizmus nyugati művelődésünk érverésébe.

A cicerói pedagógiának platonikus vonásait eddig is ismertük, azonban nem domborítottuk ki eléggé, ezek háttérbe szorultak a tartalmi részletek tárgyalása mögött. Csak újabban hangsúlyozzák erősebben ezt a platonizmust. A mi feladatunk is az lesz tehát, hogy a részleteiben eddig is alaposan feltárt cicerói pedagógiát most kiváltképpen erről az oldalról világítsuk meg.
Evégből három szempontot szeretnénk kiemelni, s a tárgyalást e köré csoportosítani. Legelőbb is azzal kell tisztába jönnünk, hogy miért tekintjük Cicerónak ezt a De oratore című művét amely lényegében a szónoklásnak az elmélete mégis alapvető pedagógiai elméletnek, mégpedig nem is a szónoki szakképzés elméletének, hanem éppenséggel az általános műveltség elméletének. Ez a kérdés vezet majd át a második kérdésünkre, hogy minő szerepe van a cicerói műveltség elméletében a hellenisztikus korban kialakult művelődési kánonnak, az enciklopédikus tanulmányoknak. S ezzel függ össze harmadik kérdésünk: miképpen kell értenünk a sajátos cicerói művelődési eszményt, a humanitást, s hogyan alakult ez ki a görög kalokagathiából.
Ami első kérdésünket illeti, hogy mi avatja a cicerói szónoklás elméletét általános pedagógiává, arra közvetlenül a történeti fejlődés szemléletéből adhatunk választ. Az egész antikvitás az írásban, de főleg a szóban való kifejezés képességében látta a műveltség legfőbb jegyét. (Már Homéroszban megtaláljuk ennek a kritériumnak a hangoztatását.) S ugyanez a felfogás hatja át a római életet ősidőktől fogva. Ebből érthető, hogy a művelődés útja mindkét népnél a retorika felé vezetett.
S láttuk, amikor a nevelés tényleges rendjének kialakulását vázoltuk, hogy ez a fejlődés szükséges és elmaradhatatlan volt. A szónoklás tervszerű (azaz elméleti) tanulmányának a fejlődés bizonyos pontján múlhatatlanul fel kellett váltania az addig merőben gyakorlati módját.

A görögség körében ez a pillanat a szofisztika, főleg pedig Iszokratész fellépésével következett be; a rómaiaknál pedig a hellenizálódás folyamata váltotta ki. De ez nem jelentett merőben szakszerű tanulmányt, hanem inkább az irodalmi képzés betetőzését és elmélyítését. Eszerint a szónok a kiművelt ember: nulla in re rudis, aki semmiféle dologban nem járatlan. Cicerónak tehát csak a közfelfogásba kellett bekapcsolódnia, hogy szónoklási elméletét általános műveltségelméletté tegye.
Tudvalevő, hogy Platán a Gorgiaszban, amikor akörül forog a beszélgetés, hogy mi a szónok feladata, s mi tehát a retorika tárgya, Gorgiasznak, a szofistának azt a meghatározását, hogy a retorika a rábeszélés művészete, azzal cáfolja meg, hogy a szónoknak, mielőtt rá akar beszélni valamire, tudnia kell, hogy mi a jogos és a jogtalan, az igaz és a hazug, mégpedig ezt tudnia kell akkor is, ha vissza akar élni művészetével, ha rá akar szedni valakit. Vagyis a retorika csak akkor lesz több puszta szemfényvesztésnél, ha az igaznak és nem-igaznak tudására, azaz a dialektikára épít.
A szónoknak tehát dialektikával, azaz filozófiával kell foglalkoznia, ha azt akarja, hogy művészete több legyen puszta ékesszólásnál. A retorikához csakis a filozófián keresztül vezet az út. Cicero a merőben formális retorikai tanulmányt helyteleníti, és tárgyi megalapozását sürgeti. Ez a tárgyi-filozófiai szempont . a részletből, a speciális irányból szükségképpen az egész, az általános felé tereli szemléletét.

Teljességgel Platán hatására vall a retorikai képzés menetének megállapítása is. (Hasonló gondolattal már Arisztotelésznél is találkozunk!) Cicero nem tekinti elégségesnek a velünk született hajlamot aminő a megfelelő szervezet, a nyelvi készség (linguae solutio), a jó felfogóképesség és az éles emlékezet. Sőt nem elégszik meg a puszta gyakorlással sem, mivel ez a retorikának csupán tekhné jellegét biztosítaná, ez.
Platán ismeretes felfogása szerint csak felületes, nem igazolható, merő véletlenszerű ismeretre, de nem igazi tudásra vezet. Azért, hogy a retorika igazi tudás legyen, rendszeres tanulmányon kell alapulnia (natura-usus ratio). S mi legyen ez a rendszeres tanulmány? Ismeretes, hogy Platán szerint a dialektika, azaz a filozófia vezet igazi tudásra. Ebből érthető, hogy Cicero is nemcsak az igazság tárgyi követelménye alapján (modern szóval: ismeretelméleti szempontból) látja szükségesnek a retorika filozófiai elmélyítését, hanem magának a retorikának módszeres tanulmánya érdekében is. Csak rendszeres tudományos megalapozottságból származhat igazi ékesszólás.
Csak az válhat szónokká, aki általános műveltséget szerzett. Érthető tehát, ha Cicero a szónoki képzés elméletének keretében az általános műveltség tanfolyamát állapítja meg. Mi legyen azonban ennek az általános műveltségnek az anyaga? Cicerónak erre vonatkozó nézete második kérdésünk tárgya.

Az eddigiekben a platonikus hatásokra két mozzanatban mutattunk rá: a szónoknak tudásra kell építenie, azaz ismernie kell a jót és a rosszat, és dialektikusan kell eljárnia, azaz: az általánosból kell kiindulnia, s innen haladni a részleges, a speciális felé. Logikai (ismeretelméleti) és módszeres mozzanatoknak jelöltük ezeket. Mindkettő a platonizmus alapmeggyőződéséhez tartozik. Mégis inkább a platonizmusnak azokat az elemeit képezik, amelyeket szókratikusnak nevezünk.
Önként felmerülhet a kérdés: vajon abból, ami legjellemzőbb Pla tónra az ideatan semmit sem találunk Ciceróban? Általában eddig ilyen hatásról nemigen beszéltünk. Cicero nem metafizikus a szónak abban az értelmében, hogy végső metafizikai elvek tisztázása érdekelné. Mégis az ideatan hatása két irányban is világos. Nem a tiszta metafizikában, hanem annak két alkalmazási területén, amely Cicerót már közvetlenül érdekli; tudniillik a történetnek és a művelődésnek problémája terén. Cicero az, aki a valóság történeti szemléletének elvét felfedezte azzal, hogy a platóni államban merőben eszmei, időtlen elveit a római világbirodalom tényleges formáira alkalmazta, s akiben egyáltalán az, amit ma históriai érzéknek nevezünk először derengett fel.

A művelődés problémája terén a platóni ideatan hatása két szempontból nyilvánul meg. Az egyik: Cicero a hüposztasziszt amellyel Platón tudvalevőleg az ideákat önálló, objektív valóságként fogja fel magára a tudományos megismerésre alkalmazza. Ezért Platónnál a filozófia lényege szerint magatartás, a lélek szeretetteljes odaadása az ideák világa iránt; Cicerónál ellenben a tudományok összessége, szorosabban az enciklopédikus tudományoké, amelyeknek körét épp maga Platón határozta meg először az Államban, persze csak mint a filozófia előtanulmányát. Kétségtelen, hogy itt a pla tóni elv továbbfejlődéséről van szó, valamint kétségtelennek látszik az is, hogy az ideatan itt bizonyos értelemben szubjektiválódott: a megismerés tartalmaiba helyeződött át.
Még teljesebb ugyanis a fordulat a másik esetben. Ha ugyanis azt, amiről igazi tudásunk lehet, vagyis azt az egyénfeletti objektív elvet, amit Platán éppen ideának nevez, a megismerés tartalmaiban kell keresnünk, akkor ennek egységét és rendezettségét éppen a megismerő emberi személy adja meg. Cicero szerint a tudományok összessége mint filozófia - mégis objektív egységet alkot, csakhogy ez az egység éppen az emberben alakul ki. A tudományoknak ezt az emberben kialakuló egységét nevezi Cicero humanitásnak, és eszményi formáját rajzolja meg az Orátor ban. A platóni idea itt tehát szétfeszült a tudományok rendszerévé; ez a rendszer pedig, mint a műveltség tartalma, mint humánus életforma az emberben öltött mintegy testet.

Foglalkozzunk egyelőre a művelődés tartalmaival. A De Oratore könyvében a szónoki beszéd diszpozíciójáról beszél, s ennek négy követelményét állapítja meg. A retorika elméletének úgymond arra kell bennünket megtanítania, hogy latinosan, világosan, ékesen, s a szóban forgó tárgyhoz illően, neki megfelelően beszéljünk. Az első kettővel nyilván a grammatikai-stilisztikai képzés szükségességére utal. Sokkal nehezebb mondja és a szónoki hatás szempontjából sokkal fontosabb is ornate et apte dicere (ékesen és megfelelően szólni). Erre azonban csak a filozófiailag képzett szónok, orátor képes, és a puszta gyakorlatra támaszkodó rétor nem. Az orátor fölényét a rétor felett az adja, hogy műveltsége egységes: omnibus eis artibus, quae sunt libero dignae [mindazokkal a tudományokkal, amelyek szabad emberhez méltóak]. Ebből két dolog állapítható meg.

Először: a filozófia felöleli az összes tudományokat, tehát enciklopédikus jelleget ölt. Cicero itt az enkükliosz paideia fejlődési sorába kapcsolódik bele, amely már Arisztotelésszel megindul, de eredetét Platán Államában kell keresnünk, ahol a matematikai diszciplínák (aritmetika, geometria, asztronómia és zeneelmélet) a filozófia, azaz a dialektika előtanulmányaként szerepelnek.
Arisztotelész után azután a fejlődés kettős irányban módosult. Egyfelől ugyanis a dialektika mindinkább formális logikai stúdiummá vált, amely beleigazodott az enkükliosz paideia rendszerébe. Másfelől pedig a sztoikusoknak -, de általában a hellenisztikus korabeli filozófiai és retorikai iskoláknak működésében a filozófia és a retorika különállása is hovatovább elmosódott, s a filozófia felölelte a retorikát is, illetve a retorika filozofikussá bővült. S itt vette fel a fonalat Cicero. Ő a retorikai képzést akarta filozófiaivá tenni, épp ezért az ő szemében a filozófia nem valamilyen külön stúdium, hanem azokban a tudományokban érvényesül, amelyek a szónokká való képzést megalapozzák. Ezért mondja Cicero, hogy az összes tudományokat mintegy természetes szálak fűzik egységbe.215 Ezek a szálak éppen filozófiaiak, mert az ész erejével (vis rationis) ismerjük fel őket. Vagyis a retorikai műveltség filozófiai műveltség, ez pedig általános.

Másodszor: itt találkozunk először a szabadelvűség gondolatával. Artes quae sunt libero dignae [A szabad emberhez méltó tudományok] a szinte a közelmúltig oly nagy szerepet játszó artes liberales fogalmát ezzel honosította meg. A kifejezés Platónnál szerepel a Prótagoraszban. Itt annál feltűnőbb, mert Cicero kortársainál ezzel a kifejezéssel nem találkozunk. Varro csak disciplinaet [tudományok] használ, Vitruvius pedig felemás módon encyclios disciplinaet mond. Cicerót a művelődés szempontja késztette e szó alkalmazására. Nagy tette az volt, hogy az eddig az embertől függetlenül értelmezett fogalmat az emberre alkalmazta. Tehát az a műveltség, amely az artes liberalesszel való foglalkozásból születik általános tájékozottság. Az elvi alapok érdekében akarja Cicero ezt a képzést filozófiailag elmélyíteni, ezért tekinti a filozófiát az ismeretek összességének. Nagy jelentőségűvé lett a műveltségnek ez a megfogalmazása az egész nyugati művelődésre. Amit máig általános műveltségnek nevezünk, annak Cicero az atyja. Szembetűnő persze ennek a nevelésnek hiánya is: az esztétikai mozzanat háttérbe szorul benne, e tekintetben tehát nagyon is különbözött a görögtől.

Az általános műveltségnek az a tartalma, amelyet az artes liberales köre felölel, Cicero szerint biztosítéka a humanitásnak. A művelt ember egyenlő a humánus emberrel. Mi ez a humanitás? A szó megfelel a görög philantrópiának és a két fogalom is fedi egymást. Ez a [görög] filantrópia [azonban] nem mély, hanem felületi, civilizatorikus vonás, olyasféle, mint amit ma higiénén, általában a kényelmi berendezkedéseken értünk. Nem erkölcsi spekuláció eredménye, hanem előzményeit inkább az új-attikai komédiában, főleg Menandroszban kell keresnünk.
Ciceránál a humanitás fogalma már nemcsak ebben a filantropikus értelmében szerepel, hanem az irodalmi kiműveltséget is felöleli. A humánus ember nemcsak a civilizálatlan, barbár embernek az ellentéte, annak, aki nem ismeri a városi élet kényelmét és az emberhez méltó társas formákat, hanem az irodalmilag műveletlen emberé is. A római humanitás fogalma ,.. .ahogy Ciceránál kialakult azt a nevelés által szerzett lelki tartalmat fejezi ki, amit a görögök paideiának neveztek. Erre utal egy későbbi író, aki a humanitást a paideiával azonosítja.

Ebből értetjük meg a humanitásnak, mint a paideia örökösének az artes liberalesszel való összefüggését. Az enkükliosz paideia kifejezés eredeti értelmében a társas, azaz humánus érintkezés céljaira szolgált, és még a tárgyszerűség szempontjának időleges felülkerekedésével sem vált soha szakszerűvé, hanem csak arra terjedt ki, ami általános művelő, alapvető, elvszerű. Ebből magyarázhatjuk azt a feltűnő körülményt, hogy a humanitásban, noha a paideia megfelelője, mégis hiányzik az esztétikai vonás.
Az esztétikai mozzanat legfeljebb az irodalmi képzésben érvényesült. Még egy másik különbség is van, s ez a humanitás határozottan személyes jellegében nyilvánul meg. Cicero a személyes szót még nem használja, mégis azáltal, hogy a Platón által az ideáknak tulajdonított jelentéstartalmakat az emberi megismerésben foglalja egységgé, a humanitást annak személyes hordozójában látja. A humanitás egyetemes ugyan, de lényegénél fogva csak az egyénben ölthet testet. A kalokagathia sokkal kevésbé egyéni eszmény, mint a humanitás: ideaszerűbb, absztraktabb a humanitás emberibb, konkrétabb jellegével szemben.

Cicero az első individuális művelődési eszmény kialakítója, ha itt az individuálist nem is mint egyszerit és sajátságosat, hanem csak mint személyeset értelmezzük. A kereszténység egyetemes és mégis individuális művelődési eszménye -, ami hasonlóképpen sajátos kiegyenlítettségű innen származik. A kereszténységhez az út Platóntól egyenesen Cicerón keresztül vezet. Szent Ágostonnál fogjuk látni a cicerói gondolatok feléledését és új formában való jelentkezését, s tudjuk, hogy ő is ugyancsak platonista.
Humánus, vagyis igazi ember az, akiben semmi sem mértéktelen, semmi sem teng túl, hanem egységben és összhangban él. Tudjuk minő nagy jelentősége volt a görögségben a mértéknek, de tudjuk azt is, hogy ez a középmérték (meszotész) egyáltalán nem jelentett valamiféle átlagot, tehát eredetiséghiányt, inkább a heroikus magatartás teljességét. A normalitás nincs adva és nem megőrizni, hanem kiküzdeni kell. Ezért látja Cicero a humanitásban az igazi római politikai erények teljességét: a humánus ember az, akiben a gravitas [méltóság] és a honestas [tekintély] példaszerűen nyilvánul meg. Vagyis a humanitás célja és eredménye alapjában erkölcsi ideál. Így érkezik oda Cicero, ahonnan Platón elindult.
Cicero tehát nem eklektikus, hanem nagy szintetikus, műve nem tákolmány, hanem egységes építmény, amelynek tervét azonban Platónban kereshetjük. Csak ebből érthetjük meg évezredekre kiáradó hatását. Ő adta egész nyugati művelődésünk eszményét, és ő határozta meg annak tartalmát is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ő teremtette meg tulajdonképpen az irodalmi latin nyelvet, és hogy századokra ő szolgált a nyelvi-stilisztikai iskolázás mintaképéül, akkor joggal mondhatjuk, hogy az európai szellem legnagyobb alakítói sorában foglal helyet.

Ciceróval kapcsolatban meg kell emlékezni néhány kisebb jelentőségű íróról is, ezek nem hatottak olyan korszakosan, de tárgyalásuk a kor képéhez tartozik, s mivel mindannyiuk működése főleg az artes liberal feldolgozására terjedt, e tekintetben a későbbi íróknak forrásul szolgáltak, így neveléstörténeti tárgyalásuk nem mellőzhető.



Varro, Marcus Terentius [Kr. e. 116-28]

Az egyik ilyen író Cicero kortársa és barátja: Marcus Terentius Varro. (Kr. e. 116-ban született, és állítólag 90 évig élt.) Két okból kell szólnunk róla. Először is: ő a rómaiak nagy enciklopédistája. S ezt nemcsak széleskörű tudományossága miatt állíthatjuk róla, hanem szó szerint kell értenünk: ő volt ugyanis az, aki kilenc könyvben Disciplinae [Tudományok] címen feldolgozta az enciklikus tudományok anyagát, belesorolva az építészetet és az orvostudományt is. Ez a mű első volt a maga nemében, és a későbbi feldolgozásoknak alapjául és forrásául szolgált. Egyes diszciplínákat külön is feldolgozott, ezekből azonban kevés maradt ránk.
Másodszor: figyelmet érdemel, mint annak a neveléselméleti munkának a szerzője is, amelyet Catóval kapcsolatban már említettünk: Catus de liberis educandis [Cato a gyermekek neveléséről]. Valószínűleg ő is a korabeli nevelés kritikájából indul ki mint a legtöbb elmélkedő legalábbis arra következtethetünk egy töredékéből, amely a régi nevelést dicsőíti. Néhány rész a gyermek ápolásáról szól, további a gyermekkel való bánásmódról: szelíden kell vele bánni [a gyerekkel] mondja -, nem szabad elrettenteni durva bánásmóddal a tanulástól



Vitruvius, Pollio [Kr. e. 1. sz.]

Vitruvius Pollio, Cicero fiatalabb kortársa De architectura [Az építészet] című 10 könyvre terjedő művének első könyvében az építész kiműveléséről értekezik. [Művét Kr. e. 20 körül adta ki.] Figyelemreméltó ebben, hogy ő is akárcsak Cicero az orator számára azt kívánja, hogy az architectus [építész] kellő jártasságra tegyen szert az enciklopédikus tanulmányokban. Azaz szakképzettségének legyen megfelelő alap-, vagyis általános műveltsége, s ő is hangoztatja akárcsak Cicero -, hogy nem szükséges ezekben a részletekbe hatolnia.



Seneca, Lucius Annaeus [Kr. e. 4-Kr. u. 65]

Lucius Annaeus Seneca sztoikus filozófus, Nero nevelője (Kr. e. 4-Kr. u 65). Szinte valamennyi műve át van szőve a nevelésre vonatkozó gondolatokkal, azonban leginkább megismerhetjük pedagógiai felfogását az Epistolae moralesből [Erkölcsi levelek], továbbá dialógusaiból és a De clementia [A nagylelkűségről] című művéből. Eszménye a sztoikus bölcs: szerinte a nevelésnek is arra kell törekednie, hogy életbölcsességre neveljen. Ezért korán kell a velünk született természetet kellő példaadással a helyes erkölcsi irányba terelni.
Később azonban mind kevésbé hitt a nevelés lehetőségében, s mindjobban közeledett a sztoikus felfogáshoz, azt vallva, hogy a hibák legfeljebb enyhíthetők, de soha végképp meg nem szüntethetők, az emberi ostobaság leküzdhetetlen. A tanulásnak is az erény a célja, ezért csak az a tanulmány hasznos, amely az erénnyel van összefüggésben. Ebből a szempontból méltatja az artes liberalest is: ezek szerinte előkészítenek az erényességre, mivel tanulmányozásuk megóv az affektusoktól.

Később a retorikát, grammatikát, dialektikát haszontalan időtöltésnek tekinti, mert az erkölcsiségben való előrehaladást gátolja. A testgyakorlás különböző formáit még inkább elveti, és ezeket csak a legszükségesebbekre korlátozza. Ellenben nagy fontosságot tulajdonít a természet tanulmányának; ezen persze sztoikus fizikát, azaz metafizikát kell értenünk. Maga Seneca Naturales quaestiones [Természettudományi kérdések] című munkájában foglalkozik vele (e könyv az egész középkoron át az akkori fizika tankönyvéül szolgált).
Seneca pedagógiai elvei egy már túlkultúrált és bizonyos értelemben hanyatló kor szellemére vallanak. Bennük a pedagógiai gondolkodásnak egy sajátos típusát pillanthatjuk meg, amely negatíve visszahatást képvisel a túlzott értelmi kultúrával szemben, pozitíve pedig a virtus és iudicum képzését fölébe helyezi az oktatásnak. Az újkorban Montaigne, Locke, Rousseau képviselik ezt a típust: nem véletlen, hogy oly szívesen és sűrűn hivatkoznak Senecára.



Quintilianus, Marcus Fabius [Kr. u. 30?-100?]

Ezzel szemben ismét a didaktikai mozzanat teng túl a szorosabb értelemben vett pedagógiai célzat felett egy másik I. századbeli íróban, Marcus Fabius Quintilianusban (Kr. u. 30?-100?). Az a munkája, amely itt foglalkoztat bennünket, az Institutio oratoria [Szónoki képzés], a szónoki képzésnek legrendszeresebb elmélete a római irodalomban, célkitűzéseiben és szempontjaiban azonban egészen a cicerói hagyományok folytatója.
E munkát kevéssel halála előtt fejezte be Quintilianus, kb. Kr. u. 95-ben, azután, hogy előbb két évtizedig mint a Vespasianus által alapított állami retorikai iskola feje működött, majd pedig Domitianus nővérének unokáit nevelte, amiért megkapta az ornamenta consuláriát [konzuli jelvények], úgyhogy valóban egy tanításban eltelt élet tapasztalatának leszűrődéseként tekinthető.

Az Institutio oratoria [Szónoki képzés] 12 könyvből áll, s címe szerint a szónoki képzés elmélete, mégis nemcsak az általános pedagógia körébe tartozó reflexiókat tartalmaz, hanem a maga egészében is általános munkának tekinthető. Az orátor eszménye miként Cicerónál itt is az általánosan kiművelt, humánus emberé. Tehát a formális képzés célzata itt is összeszövődik a kellő tárgyi képzésével, amelyet a szabadelvű diszciplínákkal való foglalkozással kell megalapozni. Noha ily módon az egész munka általános pedagógiai érdekű, mégis szempontunkból elsősorban az I. és II. könyv fontos, mivel ezekben a szónoki képzést megalapozó műveltség szerzéséről és ennek módszeréről beszél.
Már a legkisebb gyermekkorra kiterjed Quintilianus figyelme. A dajka és a nevelő megválasztásának szempontjából indítja el fejtegetéseit. Arra kell leginkább ügyelni mondja -, hogy a gyermek helyesen sajátítsa el anyanyelvét, és jó kiejtést tanuljon, tehát csak tisztán beszélő személyek legyenek a környezetében.

A tulajdonképpeni tanulás szerinte a 7. életévvel kezdődik. Quintilianus azonban sajnálja azt az időt, amely eddig az időpontig a tanulás számára elvész. Ezért már a legkisebb kortól foglalkoztatni kell a gyermeket (főleg emlékezetüket kell gyakorolni), csakhogy nem rendszeres tanulmányokkal, hanem alkalomszerűen, játékosan. Így például már olvasásra is megtaníthatók elefántcsontból faragott betűkkel.
A 7. életévvel kezdődik azután a rendszeres iskolai tanulmány. Quintilianus itt felveti a kérdést, hogy mi a célszerűbb, az otthoni vagy a nyilvános iskolai nevelés. Az előnyök és hátrányok felsorakoztatása után mégis a nyilvános nevelés mellett dönt, mégpedig szociális okokból. A leendő szónoknak mondja meg kell szoknia a közösségben való életet és szereplést, s épp ezért helyesebb a nyilvános iskola, ahol már korán összemérheti a maga erőit másokéval, ahol üdvös versengés (aemulatio) kél.

Az iskolai munkát Quintilianus a görög nyelv tanításával akarja kezdeni, azután kezdetét veszi az artes liberales köre, amelyet beleilleszt a szónoki képzés menetébe. A grammatika: scientia recte loquendi et scribendi [a helyes beszéd és írás tudománya]. A máig is ismert iskolai anyag szerinte: alak és mondattan, stilisztika, fogalmazástanítás. Példaképnek Homéroszt és Vergiliust ajánlja, mellettük azonban tragikusokat és lírikusokat is, csupán az erotikus részleteket kívánja kihagyni.
A grammatika tanításához kapcsolja azután a retorikáét, amelynek prózaikusok, főleg szónokok olvasására kell támaszkodnia. Cicerát ajánlja. Ennek a grammatikai és retorikai tanulmánynak ki kell szélesednie filozófiaivá. Ez a filozófia Quintilianusnál sem az igazi, mondjuk öncélú filozófia, hanem mint Ciceránál az enciklopédikus tanulmánnyá kiszélesedett filozófia, tehát a matematikai diszciplínák köre, amelyeket a későbbi quadrivium ölelt fel. Quintilianus nyomatékosan hangsúlyozza a sokoldalúság elvét, főleg pszichológiai motívumokból . ezzel valóban nála találkozunk először. Azt véli ugyanis, hogy a gyermek lelkének változatosságra van szüksége, tehát egyszerre többfélével kell foglalkoznia.

A munka II. könyve a tanárról, magatartásáról és a tanítás feltételeiről szól. Quintilianus az első elmélkedő, aki a tanári személyiség kellékeit igyekezett megállapítani, s ebben a tekintetben is mintaképül szolgált későbbi követőinek. Érdekes, amit a növendékek egyéniségének megismeréséről mond. Rendkívül fontosnak tartja azt, hogy a tanár kipuhatolja növendékei sajátos hajlamát, természetét, hogy aztán ehhez alkalmazza a maga nevelő eljárását.
A X. és a XI. könyv is didaktikai szempontból sok fontosat tartalmaz. A X. könyvben tulajdonképp áttekintést ad az egész antik irodalomról és útmutatást a gyermeki utánzási vágy (imitatio) kihasználására, a fordításra, a javításra és a szabad előadásra vonatkozólag. A XI. [könyv] az emlékezetről szól. Ez Quintilianus szerint a legalapvetőbb lelki tulajdonság, erre kell tehát az egész oktatásunkat építeni. Az emlékezet gyakorlásának különböző módjait tárgyalja itt, ez tehát tulajdonképpen az ő módszertana. Minden tanulás alapvető három feltétele a memoria, imitatio és ambitio Quintilianus szerint.

A XII. könyvben Quintilianus mintegy összefoglalja tárgyalásainak eredményeit a szónok eszményében. Csak aki erkölcsös, jellemes ember, az lehet igazi szónok. A műveltség útja az erkölcsiség felé vezet. Ez avatja az Institutio oratoriát a humánus képzés elméletévé, habár csak rendszerbe szedett, részletesebben kidolgozott visszhangja a cicerói elméletnek.
Quintilianusszal a római elmélkedők sorát tulajdonképpen befejezhetnénk. Azok a latin írók, akikkel a II. századtól kezdve találkozunk, pedagógiai kérdésekkel vagy egyáltalán nem foglalkoznak, vagy pedig ha igen, akkor már egy egészen új világszemlélet érvényesül bennük, a kereszténységé. Ez azonban nem jelenti azt, mintha az antik világban a pedagógiai véna elapadt volna. Görögök, vagy görögül író latinok most is kiterjeszkednek az életnek és az egyetemes kultúrának oly fontos kérdésére, aminő a nevelés és művelődés. Ezek közt bizonnyal első helyen kell említeni Plutarkhosz nevét.



Plutarkhosz [Kr. u. 45/46-120]

Plutarkhoszt (kb. 40-120) sokan az antik világ utolsó nagyobb szabású pedagógiai el mélkedőjeként emlegetik ma is, főként a tévesen neki tulajdonított „A gyermekek Pruszai Dián Epiktétosz Marcus Aurelius neveléséről (peri paidón agógés) című munka miatt, amely azonban valószínűleg a környezetéből való. Maga Plutarkhosz Khairóneiában élt, a platóni filozófiának volt leginkább követője, s egész lényével amelynek leginkább a morális ereje és szépsége köt le ma is -, és működésével amely egészen a humanista szellemiség jegyében folyt le -, a legfőbb, legjellemzőbb megtestesítője annak a törekvésnek, amely a görög és a római szellem szinkretizmusán munkálkodott.
Műve a Párhuzamos életrajzok („Bioi parallelloi”) pedagógiai tekintetben nevelő könyv a szó szoros értelmében. A humanisták minden korban lelkesedtek érte, Shakespeare nem egy alakját belőle merítette, Goethe is nagyon kedvelte, Rousseau pedig a Robinson könyvön kívül jóformán csak ezt akarja olvastatni Emiljével.



Pruszai Dión [Dián Khrüszosztomosz Kr. u. 40-112]

Megemlékezhetnénk Diónról is, aki mint attikai rétor az úgynevezett epideiktikus filozófiának (azaz retorikai ízű filozófiának) egyik legjelentékenyebb képviselője. Működése ezzel a filozófia népszerűsítésére terjedt: kivitte a nép közé a filozófiai problémákat, bizonnyal nem a gondolatok előnyére, de mindenesetre mint nyelvész és rétor kifejezésüket megkönnyítette. A künikosz filozófiához szított, Euboikosza is erről tanúskodik: ez lényege szerint egy naturalista regény, benne nevelési tervvel.



Epiktétosz [Kr. u. 60?-120?]

A Sztoa hívei közt is találkozunk nem egy íróval, aki pedagógiai reflexiókat szőtt munkáiba. Itt elsősorban Epiktétoszról kell szólnunk. Működése még a Kr. u. I. sz. első felére esik, s főleg a barátjától feljegyzett beszélgetéseiben sok pedagógiai, kiváltképpen az erkölcsi nevelésre vonatkozó megjegyzés található.



Marcus Aurelius Antoninus [Kr. u.121-180]

Marcus Aurelius Antoninus császárt is említhetnénk, aki önéletrajzában nemcsak nevelésének menetét mondja el, hanem ezen felül is az egész munka tulajdonképpen pedagógiai érdekű, az önnevelésnek valóságos bibliája. Épp ez a körülmény az, hogy e könyv nem irodalmi szándék és becsvágy terméke, pusztán írójának lelki nemességét tükrözi, s biztosít örök irodalmi értéket neki.



Plótinosz [Kr. u. 202-269] és Philosztratosz [Kr. u. 170?-237/238]

Kiterjeszkedhetnénk az újpüthagoreizmus és az új platonizmus körében jelentkező pedagógiai eszmékre is a Kr. u. III. században. Az előbbire nézve Philosztratoszt lehetne említeni, az utóbbira magát Plótinoszt. Sőt Plótinoszról azt is tudjuk, hogy Gallienus császárt megnyerni törekedett annak a tervnek, hogy Campaniában egy Platonopolist alapítson, amelyet a platóni Törvények értelmében kormányoztak volna, s ezért természetesen itt a Törvények nevelési elvei is érvényesültek volna. Mindez azonban merő kuriózum, vagy pedig csak a maga idejében volt fontossága, a nevelés egyetemes alakulására nem hatott ki, s ezért bátran mellőzhetjük.
Ellenben ki kell terjeszkednünk még röviden arra, hogy miképpen alakult a tényleges nevelés rendje a császárság utolsó századaiban akkor, amikor a keresztény kultúra és nevelés is már bontakozni kezdett. Vajon az antik formák megmerevedésével van-e itt dolgunk, vagy pedig találkozunk-e ekkor is új kezdeményekkel?


Forrás: Az Európai ókor neveléstörténete. Részletek Prohászka Lajos egyetemi előadásából. Szerkesztette, a jegyzeteket kiegészítette: Orosz Gábor