logo

I December AD

A hellenizált nevelés kora.

Ha kronológiailag akarjuk elhatárolni ezt a harmadik korszakot, akkor azt mondhatjuk, hogy kezdődik Kr. e. 146-tól, és lezárul a Nyugatrómai Birodalom bukásával Kr. u. 476-ban. Magában foglalja tehát a köztársaság utolsó századát és a császárkor öt századát. E hosszú idő alatt Róma politikailag és szellemileg is kétségkívül nagy változásoknak volt színtere, mégis a nevelés rendje nagy általánosságban ugyanazon hellenizált keretek közt mozgott, amelyeknek kezdetei még az átmeneti korszakba nyúlnak vissza, s amelyek most teljesen kialakultak és megszilárdultak. Róma ebben a korszakban kapcsolódik bele a világhellenizmusba, úgy azonban, hogy most a vezetést és a kezdeményezést teljesen magához ragadja.
Ezt a korszakot azért számítjuk a Kr. e. 146. évtől, mert a több mint egy évszázados élet-halál küzdelem Karthágó és Róma között eldőlt ebben az évben, és ugyancsak a görög [területeket] és Kis-Ázsiát a római birodalomhoz csatolták. Az akkor még barbár észak kivételével tehát Róma valóban a világ ura, és már belső küzdelmei (Gracchusok) sem gátolják hellenizálódásának folyamatában.

A litterátusok (ettől kezdve grammatikusok) elszaporodnak Rómában. Javarészt görögök, de pl. Antonius Gnipho, Julius Caesar tanítója gall eredetű volt. Rabszolgaként kezdte, majd olyan híres iskolát nyitott, hogy Cicero még negyven éves korában is látogatta előadásait. A Horatius által halhatatlanná tett Orbilius Pupillus semita. Előbb írnok, majd a katonaságnál tubicen [trombitás] és lovas, ötven éves korában pedig mint grammatikus lépett fel, és kb. 100 éves koráig tanított.
A Cicero korabeli híres grammatikus Lucius Crassitius Tarentumból származott. Pályája elején kulisszatologató, később egyik legkeresettebb grammatikus volt, aki végül is egy püthagoreus-sztoikus szerzetben (a sextiusokéban) kötött ki. Valamilyen lukratív [jövedelmező, hasznot hajtó] foglalkozás tehát az iskolamesterség a rómaiaknál sem volt. A grammatikusok általában szerény díjazásért tanítottak (a tandíj átlag 8 as volt havonta, ami megfelel 8 forintnak).

A köztársaság vége felé és a császárkor kezdetén a nyelvi és irodalmi tanulmány főleg pedig a görögöké mindinkább divatjelleget ölt. Ebből érthetjük meg a túlzott görögösködésnek gúnyos megjelölését valószínűleg azok részéről, akik a hagyományos életforma vesztét később is fájlalták.
A grammatikai tanítás szempontjait már a kialakulás tárgyalásakor említettük. Nyelvtan, költői olvasmány tárgyi magyarázatokkal és fogalmazástanítás, amiben egyszersmind a retorika elemeit is tanították.
A nyelvtant az alexandriai Dionüsziosz Thrax görög grammatikájából tanították. Ennek nyelvtani kategóriáit vették át és fordították latinra a római grammatikusok, akiktől azután ezek ránk származtak át.

A költői olvasmány tárgyi magyarázata négy feladatot ölelt fel, amiben bizonyos módszereknek körvonalai állapíthatók meg. Az első lépés volt a szövegnek értelmes, szép, kellőképpen hangsúlyozott elolvasása. Ez volt a lectio. Ezt követte a szöveg értelmezése alaktani és mondattani, stilisztikai és metrikai, továbbá mitológiai, történeti, földrajzi és műfaji szempontból. Ezt hívták enarrationak.
Miután az olvasmányt ily módon alakilag és tárgyilag feldolgozták, következett ennek kritikai méltatása, tehát, hogy gondolat és kifejezés teljesen fedik-e egymást. Ez volt az emendatio. Végül összefüggő előadásban méltatta a tárgyalt művet, illetőleg annak részletét. Ennek iudicium volt a neve.

A stílusgyakorlat az olvasott művekre támaszkodott. A tanulóknak először szóban, majd írásban elő kellett adniuk az olvasott rész tartalmát. Ezek után a költői szöveget prózai szórendben fejezték ki, majd a költő szavait más szavakkal helyettesíteniük úgy, hogy azért az értelem ne változzon, végül szabad parafrázist [saját szavakkal elmondás] kellett adniuk. Tehát valóban átgondolt módszeres fokozatossággal tanítottak (francia középiskolákban máig ezt az eljárást követik).
A görög írók közül most is kiváltképpen Homéroszt olvasták; a rómaiak közül pedig a hagyományos Livius Andronicus-féle Odüsszeia-for dításon kívül a császárság korában amikor a római irodalom is már klasszikus alkotásokkal dicsekedhetett Vergilius Aeneisét, továbbá Ho ratiust. De a költőkön kívül olvastak történetírókat is.

A grammatikai iskolák fegyelmezése általában igen kemény volt (virgácsolás). A tanítás korán reggel kezdődött, s hat órát tartott, közben volt azonban reggeliző szünet, a prandium. Az iskolai év Minerva istennő tavaszi főünnepe után, március 24-én kezdődött. A nyári hónapokban (július 15-október 15.) volt a nagy szünidő. De egyébként is akadt szünnap bőven; nemcsak az ünnepek, hanem ezen kívül a minden kilencednapi vásár napjai is (nundinae).

A rómaiaknál, miként a görögöknél is az elemi fokú és a grammatikai képzésből alakult ki a retorikai iskolázás, s vált el utóbb tőle. S látni fogjuk, hogy itt is a retorika tanulmánya vezetett át idő folytán a filozófiára. A fejlődésnek ezt az irányát természetesen már a görög minta határozta meg.
A görögös szellemű retorikai képzésnek sokkal több ellenzője akadt, mint a grammatikai iskolázásnak. Még korszakunk elején is, Kr. e. 92-ben újabb szenátushatározat tiltja el az akkor már latin rétorokat a tanítástól. Később, amikor a retorikai képzés szervezettebb formát öltött, Domitianus császár is kiűzi a rétorokat Rómából. Mindez azonban mit sem használt. A retorikai iskolák gyökeret vertek, s általában Cicero korától kezdve a római ember sem tekintette magát művelt embernek, ha a grammatikai iskola elvégzése után ami általában a toga virilis felvételével esett egybe valamilyen retorikai iskolát nem látogatott. Tudjuk, hogy Athénban is az ephébia körül volt a retorikai tanulmány ideje.
A retorikai iskolák a fogalmazástanításából fejlődve ki, logikai és jogi képzést is nyújtottak. Feladatuk tehát az volt, hogy a grammatikai iskolában szerzett műveltséget kibővítsék és elmélyítsék. Azt, hogy ezáltal a gyakorlati élettel kapcsolatot létesítettek volna, mégsem lehet állítani. Valójában ezek a retorikai iskolák merőben irodalmi-formális képzést adtak, amely tulajdonképpen távol állt a fórum gyakorlatától, s minél előbbre haladunk a korban, annál inkább érvényesül ez az elméleti célzatuk.

Vegyük szemügyre a retorikai iskolázás módját. Mint ahogyan a grammatikai iskola középpontjában a költői olvasmány volt, úgy a retorikai iskolában a prózai olvasmány, kiváltképpen a szónoki mű, és annak elmélete. Itt is az alaki és tárgyi magyarázatokra terjedt ki a tanulmány. Hozzáfűzték azután a fogalmazásokat, a vitatkozásokat és a deklamációkat. Főleg az utóbbiak játszottak nagy szerepet a retorika tanulmányában. Ezek a deklamációk fiktív jogesetekre vonatkozó szónoki gyakorlatok voltak, s főként a császári korban, amikor a szabadság elhanyatlásával igen kevés alkalma nyílt a római polgárnak arra, hogy szabadon és komolyan gyakorolja szónoki képességeit, ezek a deklamációk közkedveltségnek örvendtek, s rendszerint nagy hallgatóközönséget vonzottak. E deklamációk menete az volt, hogy a tanár megadta a témát, s megmagyarázta a helyzetet, a körülményeket. Erre a tanuló megszerkesztette a szónoklatot, s felolvasta, a tanár mondatról mondatra haladva kijavította. Ezután a tanuló megtanulta szónoklatát, s azt kellő hangsúlyossággal előadta.

Kétféle fajtáját ismerjük a deklamációknak: voltak az úgynevezett suasoriák, vagyis történeti helyzetekbe beleképzelt eseményekről szerkesztett gyakorlatok (itt a képzelt személy elhatározását kellett igazolni), és a controversiák, amelyek képzelt jogesetekre vonatkoztak. Ez előbbiekkel inkább a kezdőket, az utóbbiakkal a haladottabbakat foglalkoztatták. De mindkét esetben a témák kalandosak, és körmönfontak voltak, lehetőleg olyanok, hogy drámai és patetikus fordulatokra bőséges alkalmat nyújtsanak. Különösen kedvelt téma volt a türannosz-gyilkosság védelme.

A császárság korabeli római polgárnak úgy látszik ártatlan öröme telt benne, hogy ilyen szónoki gyakorlatokban szavaljon a türannoszok ellen, amikor a valóságban ahogy ezt Tacitustól tudjuk a legaljasabb meghunyászkodás, csúszás-mászás uralkodott. A szónoklásnak ez a játékos, úgyszólván sportszerű üzelme mindenesetre már messze eltávolodást jelent a szónoknak, mint vir bonusnak Cato-féle eszményi felfogásától. Ennek ellenére a szabadságelveknek az a pusztán képleges ápolása is most már gyanúsnak tűnt fel, és üldöztetésnek volt kitéve; Caligula, Claudius és Nero császárok nem egyszer ilyen okok miatt küldték száműzetésbe a rétorokat.

Természetesen ilyen retorikai iskolák nemcsak Rómában keletkeztek, hanem a grammatikai iskolához hasonlóan egész Itáliának, de az egész birodalomnak minden számottevőbb városában is. Így: Észak Itáliában Mediolanumban [Miláno], Pataviumban (Padova), Veronában; Galliában Massiliában (Marseille), Burdigalában (Bordeaux) és Augustodunumban (Autun); Hispániában Corduba, Osca [Huesca] és Calagurrisban [Calahorra]; Afrikában Karthágó, Utica, Madaura voltak a főbb művelődési központok, ahol a grammatikai tanulmányok mellett a retorikai is virágzott. De ez az iskolaszerű művelődés terjed el északon Britanniában és Germániában is, Pannóniában már Augustus [uralkodó: K. e. 27-K. u. 14] idejében megtanulták a birodalom nyelvét, ami szintén csak iskolázás útján volt lehetséges, úgyhogy teljesen érthető a Kr. u. I. sz. végén Iuvenalis mondása, hogy az emberek a messze Thuléban is ré tort keresnek.
Hogy ugyanekkor a birodalom keleti felében is folyt a retorika művelése, arra szinte nem is kell külön emlékeztetni: Hellászban, Kis-Ázsiában, Egyiptomban, általában a már korábban hellenizált világban a művelődés árja megszakítatlanul folyt tovább. Itt legfeljebb a retorika és a filozófia küzdelméről volt szó.

Az első rétor, aki Rómában kb. Kr. e. 90-ben latin retorikai iskolát nyitott s ezzel megkezdte a latini rhetores [latin rétorok] sorát L. Plotius Gallus volt, valószínűleg görög eredetű. Később azonban túlnyomólag Gallia és Hispánia adta őket. Az első hispán rétorok között jött Rómába Porcius Latro, aki oly nagy sikereket ért el, hogy az ifjúság valósággal tódult előadásaira (Ovidius is tanítványa és bámulója volt Latronis admirator erat [a bűnöző csodálója volt], mondja Seneca), és nemcsak a szónoklatban, hanem viselkedésében és külsejében is utánozni iparkodott.
Rétor volt Seneca is, akinek az Augustus korabeli retorikai iskolákban használatos suasoriák és controversiák legteljesebb gyűjteményét köszönhetjük (noha ez is töredékesen maradt ránk). Quintilianus (a gall Domitius Afer tanítványa) [szintén] hispán rétor volt.

A rétorok társadalmi és anyagi helyzete általában jobb volt a grammatikusokénál, főleg Vespasianus óta, amikortól állami díjazásban részesültek. Maga a tény nagyon fontos, ezzel indul meg ugyanis az ókorban az állami hatalom nagyobb arányú beavatkozása a művelődés ügyébe, s ez ettől fogva az ókor végéig tart, sőt egyre erősödik. Ennek az államosításnak kétségbevonhatatlan előnye a művelődésnek bizonyos egységesítése volt. Ez tulajdonképpen csak Hadrianus alatt következett be, aki nemcsak azzal folytatta Vespasianus kezdeményét, hogy állami javadalmazásban részesítette a tanárokat, hanem maga is iskolákat létesített, így elsősorban az Athenaeumot Rómában, s ezt azután folytatták az Antoninusok provinciabeli iskolák és tanszékek létesítésével, s ennek példájára különböző vidékek municípiumai [önkormányzattal bíró, teljes vagy korlátozott polgárjoggal rendelkező város] is gondoskodtak iskolák fenntartásáról. Ez az egységesítés csupán egyik tagja volt annak a folyamatnak, amely a hellenizálódás megindulásával a szellemi életnek minden ágában feltartóztathatatlanul bekövetkezett.

Ámde voltak kedvezőtlen oldalai is. A tanárok ugyanis most jobb anyagi feltételek közé jutottak, viszont egészen az állami érdekek kiszolgálóivá lettek. Az állami beavatkozás természetszerűleg állami ellenőrzést jelentett, mégpedig nemcsak a tanárok tevékenységére nézve, hanem a tanulókra nézve is. Itt találkozunk az európai kultúrkörben először a vizsgák és bizonyítványok egész rendszerével, ami hovatovább megfosztotta a művelődést a korábbi önzetlen jellegétől. Diocletianus ediktumai [rendelet] a III. században, majd Theodosius császáréi a IV. században jelentik ezt a végkifejlődést.
A grammatikai és retorikai oktatásban kell látnunk a rómaiak középfokú képzését. Így volt ez a görögöknél is, s érthető, hogy ha a rómaiak recipiálták a művelődési tartalmakat, akkor ezekkel egyszersmind átvették az intézményes kereteket is.

Ezzel még nem fejeződött be a művelődés útja, hanem a grammatikai és retorikai képzést filozófiai tanulmánnyal egészítették ki, zárták le. Hasonlóan kapcsolódik egymásba a görögöknél a grammatika, retorika és filozófia tanulmánya. A görög rétorokkal egyidejűleg görög filozófusok is jöttek Rómába hiszen az ez idő tájt eklektizáló Akadémiában éppúgy foglalkoztak már a retorikával is, mint a Peripatoszban vagy a Sztoában - s annak is nyoma van, hogy már a köztársaság utolsó századában a római retorikai iskolákban filozófiát is kezdenek tanítani. Megvolt tehát annak a feltétele és lehetősége, hogy idővel itt is kiváljék a retorikából a filozófia, s ezzel kialakuljanak az önálló filozófiai iskolák.

Ilyen külön filozófiai iskolákkal Rómában mégsem találkozunk. Egyesek szerint azért, mert a római szellem sajátos irányának a filozófia kevéssé felelt meg. Ez azonban csak részben igaz. Az igazi, s legfőbb ok abban rejlik, hogy a rómaiaknál éppen a retorika és a filozófia válaszútján egy olyan egyéniség lépett fel, aki az egész további fejlődésnek s mindjárt joggal hozzátehetjük, az egész nyugati művelődés fejlődésének döntő irányt adott, mégpedig Cicero. Cicero a retorikát tette egészen filozofikussá. Ebben van bizonnyal római vonás, de nyilvánvaló, hogy magának a görög filozófiának a korbeli helyzete is tükröződik benne.
Ha a római fejlődés a göröggel együtt futott volna, bizonnyal a platóni vagy az arisztotelészi filozófia talált volna talajra Itáliában is. De Cicero mint az epigonok kortársa nem térhetett vissza a tiszta Platánhoz, vagy Arisztotelészhez, hanem csak iskolájuk továbbfejlődésében tekinthette már őket. Így vált retorikájában filozofikussá, filozófiájában pedig eklektikussá, mivel ez idő tájt az Akadémia iránya is ez volt. Saját nyilatkozata szerint, amit az ékesszólás terén alkotott, azt nem a rétorok iskoláiban, hanem az Akadémiában tanulta.205 Mindezek alapján joggal mondhatjuk, hogy a cicerói retorika: ez az igazi római filozófia.
Rómában nem különültek el a filozófiai iskolák, hanem a filozófia stúdiuma a legszorosabb összefüggésben folyt a retorikáéval. Meg kell értenünk, hogy ez éppen másféle filozófia, mint amilyet a görögség kifejlesztett, habár természetszerűleg ez is a görög szellem hatásának világos nyomait viselte magán.
A görög filozófia kultusza Rómában egyéni kezdeményből fakadt, filozófiai iskolák ellenben jellemző módon nem alakultak ki. Aki érdeklődött a filozófia iránt és tehette, [görög földre] ment tanulmányútra, s itt valamelyik filozófiai iskolát látogatva ismeretes, hogy ekkor már mind a négy iskola virágzott ezzel műveltségét elmélyíteni iparkodott. Tudjuk, hogy Cicero is fél évet töltött Athénban Kr. e. 79/78 telén, amikor az Akadémia akkori szkolarkhoszát, Aszkalóni Antiokhoszt hallgatta, majd pedig Rodoszban a sztoikus Poszeidóniosz tanítványa volt. De Athénban tanult Brutus és Caesar, Horatius és Ovidius is.

Áttekintve ily módon a hellenizált római iskolázás tényleges rendjét még rá kell mutatnunk arra, hogy a római művelődés rendszeres menetéből hiányzik a gümnasztika, amely a görög nevelés rendjében oly kiváló szerepet játszott. Ezt azzal szokták magyarázni, hogy a római embernek nem volt érzéke a testi kultúra esztétikai vonatkozásai iránt, egészséges erkölcsi érzékével pedig idegenkedett a görög palaisztrákban és gümnaszionokban szokásos meztelenségtől. Ez a megokolás csak részben állja meg a helyét, mert hiszen testgyakorlatokkal a rómaiaknál is találkozunk.
Egy harcias nép fiainál a testi kiválóság is szükségképpen hozzátartozott a virtushoz, s láttuk, hogy már az ősi nevelés korszakában is rendszerint maga az apa tanította fiát a testgyakorlás különböző nemeire és fegyverforgatásra. Így tette maga Cato is. De később is a Iuvenalis-féle szólam: „mens sana in corpore sano” [ép testben ép lélek] arra vall, hogy a rómaiak tudatában voltak a testgyakorlás fontosságának.
A sajátos római fürdőélet (balneum, balaneion) ahogy ez Sulla és Augustus közt kifejlődött sok hasonlóságot mutat azzal az élettel, amely a görög gümnaszionokban folyt, habár hiányzott . belőle a versengés szelleme. Miként a görög gümnaszionok a szofisztikától kezdve az irodalmi és filozófiai művelődés színhelyévé váltak, így ezekben a római fürdőkben is irodalmi viták folytak, és a költők itt mutatták be verseiket.
„... ha szónok vagyok — ha ugyan az vagyok —, vagy ha egyáltalán vagyok valami, azt nem a rétorok iskoláinak, hanem az Academia sétányainak köszönhetem ...” Fordította: Kárpáty Csilla.

Mindez azonban játék, testgyakorlás, irodalmi vitázás a nevelés rendszeres keretén kívül folyt, s éppen ebben különbözik a római nevelés a görögtől. Hogy a gümnasztika nem vált a római nevelés szerves részévé, annak legfőbb okát épp abban kell látnunk, hogy amikor a hellenizálódás folyamata megindult Rómában, a görög nevelés rendje már maga is erősen intellektualizálódott. Ebből érthető, hogy már Cicero haszontalan időtöltésnek tekinti a gümnasztikát, az ephébiát pedig elítéli.
Később ez az intellektualizmus mindegyre fokozódott: Seneca éppenséggel károsnak tekinti a szellemre a test túlságos foglalkoztatását. „Tanult emberhez nem illő, balga foglalkozás mondja egy helyütt amikor karjainkat gyakoroljuk, nyakunkat szélesítjük, és mellünket erősítjük, ha még oly jól sikerült is a hízlalás és még olyan vastagon duzzadtak izmaid, a hízott marha erejét és súlyát sohasem fogod megközelíteni.”

Ismeretes, hogy a sztoicizmus hatása alatt kezdte a gümnasztika elveszteni korábbi jelentőségét: a test és minden java sztoikus felfogás szerint közömbös dolog, adiaphoron. A régi szép egyensúly, amely a görög paideiát jellemezte, ekkor már felbomlott, s Róma nevelési rendjét nem a klasszikus, hanem épp a hellenisztikus kori kultúra határozza meg. Ebben kell látnunk az okát annak is, hogy a zene nem szerepel a művelődés tartalmában. E tekintetben is a római ember amuzikális vonására szoktak hivatkozni.

A régi időkre ez talán helytálló, de a későbbi időkre, főleg a császárság korára semmi estre. Hiszen tudjuk, hogy akkor nagyszabású zenei élet folyt Rómában, amelyet főleg a zenészcsászárok (Nero és Domitianus) mindenképpen előmozdítottak: szólista hangversenyeket rendeztek lanttal, dudával (Nero, mind dudás!), s 100 tagú „fúvószenekart”, 1000 tagú kórusokat léptettek fel. Nehéz is elképzelni, hogy egy déli nép (amely mégis csak őse a világ első muzsikusnemzetének, az olasznak) egészen botfülű, egészen amuszész lett volna. S ha a császárság korában ilyen tömegeszközökkel dolgoztak is, ez sem vall már eredetileg durva ízlésre, itt sem szabad elfelejtenünk, hogy a hellenisztikus korról van szó, amikor mindenben a grandiózus, de széteső formák érvényesültek.
Ámde a nevelésben még sincs szó zenéről. Miért? Mert a görög paideiában is ez idő tájt már a zene gyakorlati tanulmánya háttérbe szorult az elméleti jellegű grammatikai-retorikai tanulmány mellett. A zenével is ekkor már inkább elméletileg matematikai-püthagoreusi alapon foglalkoztak. Platón felfogása a zenéről nem múlt el hatástalanul. Ennek kell tehát tulajdonítanunk, hogy a zene gyakorlati művelése a római nevelésben nem vert gyökeret.

A másik szembetűnő különbsége a római nevelésnek görög mintájával szemben, hogy úgyszólván teljesen hiányzik belőle a természettudományi elem, tehát az, amit a görögség a püthagoreusok óta tamathémata nevezett, amit Platón tett művelődési tervének szerves részévé, s ami azután a Kr. e. III. század elejétől kezdve az enciklopédikus tanulmányokban kapott helyet. Igaz ugyan, hogy Róma hellenizálódása idején ezeket az enciklikus tanulmányokat nem művelték általánosan, mégis feltűnő, hogy a római ember többnyire egészen érdektelenül áll a kultúrának ezzel az ágával szemben.
A természettel való elméleti foglalkozás egészen hiányzik, egy Seneca vagy Plinius ritka kivételszámba megy. Tudjuk, hogy a görög gondolkodás éppen természetspekulációval indul, s ez a vonás végig jellemzi az egész görög filozófiát. A római gondolkodásból ellenben jóformán teljesen hiányzik a kutatás szelleme. Látni ezt abban is, hogy a Sztoából amelynek szintén volt természetmagyarázata csupán az etikai tant recipiálta, és a nevelés rendjébe sem vette fel az idevonatkozó ismereteket.

Összefoglalva ... a mondottakat: a római nevelés rendjének gerince a grammatikai és retorikai oktatás volt, amely az ezt megelőző elemi ismeretek elsajátítására épült, s csak kivételesen tágult ki filozófiai és tudományos stúdiummal. A grammatikai és retorikai tanulmányt ellenben tervszerűbben dolgozták ki, mint a görögök valósággal kánonát állapítottak meg -, és ezzel a kettőt élesebben is tagolták.
A római szervező készség tehát itt, az iskolázás terén is megnyilvánult. Ezzel vetette meg az alapját a későbbi, a szó szoros értelmében vett iskolás skolasztikus művelődésnek. A középkori kolostori iskola ezeken az alapokon épült, és rajta át jutott el a görög műveltség tartalma hozzánk.


Forrás: Az Európai ókor neveléstörténete. Részletek Prohászka Lajos egyetemi előadásából. Szerkesztette, a jegyzeteket kiegészítette: Orosz Gábor