logo

XVI October AD

Naptár

A római hagyomány szerint az év kezdetben tíz hónapból állott, erre utal az év utolsó hónapjának, decembernek a neve (decem latinul annyi, mint tíz). A hónapot nem hetekre osztották, hanem három időpontra jelölték meg: a holdsarló első feltűnését az égbolton, a hó első napját Kalendaenak, az első negyed utolsó napját Nonaenak, a holdtöltét, a hónap közepét Idusnak nevezték.

Azonban ezek az időpontok, a Kalendae kivételével nem estek mindig azonos napra, mert március, május, július es október havában a Nonae a hó 7., az Idus pedig 15. napja volt, a többi hónapokban pedig az 5., illetve i3. napja. (Caesart mint ismeretes, március Idusán, tehát március 15-en gyilkolták meg.)
A Kalendae és Idus fizetési esedékességek napjának, határidős napnak számított, a Kalendaet csak a római naptárban ismerték, a görög naptárban nem fordult elő. Ezért Augustus kétes adósságok visszafizetésére, tréfásan gyakran használta az „ad Kalendas Greacas” kifejezést (tehát „a görög Kalendae napján”, vagyis sohanapján) és ez a mondás szállóigévé vált.

Ha azonban a nap nem ezekre a határnapokra esett, akkor körülírással fejezték ki a dátumot, vagyis két határnap között levő időpontot úgy határozták meg, hogy kiszámították, hány nap van még hátra a következő határnapig. Október 18-át így jelölték meg: 15 nappal november Kalendaeje előtt (ante diem XV Kalendas Novembres). A határnapok előtti nap megnevezése egyszerűbben történt, csupán annyit mondtak, hogy - például - február Idusa előtti nap (pridie Idus Februarias).
A tizenkét hónapos év január havával kezdődött, mert az év első hónapját Ianus, a kezdet és vég kétarcú, előre és hátrafelé tekintő istenének szentelték. Január elsején léptek hivatalukba a consulok, és így a hivatalos év egybe esett a naptári évvel. A mai naptárunk hónapjainak elnevezése nagyjából azonos a római hónapok neveivel, csupán a latinos végződés kopott le némelyiknél (Ianuarius, Februarius).

Az ősi naptár Quintilis havát - M. Antonius javaslatára - Iullius Caesar emlékére Iuliusnak, Sextilis hónapot pedig az első princeps tiszteletére Augustusnak nevezték el. (Ha ma ennek a két szép nyári hónapnak a nevét kimondjuk, önkéntelenül is a római birodalom eme két nagy újjászervezőjéről emlékezünk meg. Dicsőségüket más császárok is megirigyelték és megkövetelték, hogy valamelyik hónap az ő nevüket viselje, de minden ilyen irányú igyekezetük kudarcba fulladt és a feledésbe merült.)

A köztársaság korában a ciklikus napévet ismerték. A ciklus négy esztendőből állott, minden év egyenlően 355 napos volt. Hogy a ciklus 1465 napját kihozzák, minden második esztendőben egy 22 napos, minden negyedik esztendőben pedig egy 23 napos szökőhónapot iktattak a naptárba, amelyet mensis intercalarisnak neveztek. Így átlagban 366 1/4 napos évek keletkeztek, ami a csillagászati évvel szemben egy napos eltérést jelentett.

A szökőév megállapítása, közbeiktatása a pontifexek (papok) testületének feladata volt, akik a naptárt csekély tudással, babonás elképzelésekhez, hagyományokhoz ragaszkodva kezelték és a maradi politika érdekének szolgálatába állították. Annyi kavarodást, zűrzavart okoztak, hogy végül már - i. e. 47-ben - a csillagászati évhez viszonyítva három hónapos eltérés mutatkozott.

Gaius Julius Caesar pontifex maximusi minőségében, persze dictatori hatalmára támaszkodva, elhatározta a naptár reformját, hogy minden állami és gazdasági élet megbízható alapját, a stabilitást, ezen a területen is megteremtse. Sosigenés alexandriai matematikus és csillagász számításai alapján, i. e. 46-ban bevezettette az új időszámítást, amelyet róla mindmáig júliusi naptárnak nevezünk. A júliusi naptár éve a régi római naptár beosztásából és a hellenisztikus Egyiptom csillagászati, valamint a földnek a nap körüli forgásának megfigyeléseiből jött létre.

Az új év 365 1/4 napból állott, minden negyedik évben, február hó 23-a után egy szökőnapot kellett a naptárba iktatni. Mielőtt azonban Róma áttért volna az új naptárra, a felgyülemlett napokat valamiképpen fel kellett számolni, és ezért Caesar az i. e. 46. esztendőre egy 445 napos, vagyis 15 hónapos évet állapított meg, ezt a „rendetlenség utolsó évének” (annus confusionis ultimus) nevezték el.

Caesar reformja évszázadokra rendet teremtett (csak 1578-ban vezettette be XIII. Gergely pápa az új, ma is érvényben levő naptárt), mégis intézkedését a maradi körök bizalmatlanul fogadták, s mint minden tevékenységét, ezt is bírálták. Midőn egy alkalommal valaki megjegyezte, hogy holnap jön fel a Lyra csillagzat, Cicero gúnyosan megjegyezte: „Igen, felsőbb parancsra.”

A naptárral összefügg a történelmi időmeghatározás, a kronológia kérdése. A rómaiak az évet a mindenkori consul-pár nevével jelölték, s e két nevet esztendőnként felvésték a Capitoliumon elhelyezett márványtáblára, a Fasti Consularesre. Már csak ezért is nagy dicsőségnek számított a consuli tisztség, mert ezzel valaki a maga vagy családja nevét mindörökre beírta Róma történelmébe, - bármily jelentéktelen volt is működése.

Amennyiben tehát valaki az i. e. 63. évet akarta meghatározni, akkor úgy mondta, hogy M. Tullius Cicero és C. Antonius consulsága alatt (M. Tullio Cicerone et C. Antonio consulibus), ha pedig az i. e. 59. esztendőt említette, úgy C. Iulius Caesar és M. Calpurnius Bibulus consulságának idejére hivatkozott (C. Iulio Caesare et M. Calpurnio Bibulo consulibus).

Így érthetjük meg azt a politikai tréfát, amelyet Caesar hívei a tétlenségre kényszerített Bibulus rovására terjesztettek, midőn ezt az évet Iulius és Caesar consulsága alatti időnek nevezték. Még a boros tartályokra is feljegyezték a szüretelés esztendejének consuljai nevét és ezért mondták elismerően a nemes óborra, hogy ez ám a consuli bor!


Augustus korában az írók, történetírók a római történelem eseményeinek idejét a Város alapításának évétől (ab urbe condita) kezdték el számolni. Az alapítás évét azonban nehéz volt megállapítani, hiszen ezt hiteles adat aligha támasztotta alá, és így többen, különböző időpontokat jelöltek meg, végül is M. Terentius Varro álláspontját fogadtak el, aki a Város alapításának időpontját a mi időszámításunk előtti 753. évben határozta meg.
Mindazonáltal ez az időszámítás nem küszöbölte ki a régi, hagyományos módot, amely a consulok neveit használta az esztendő megnevezésére. Így az aquincumi híres orgona egykorú feliratán az ajándékozás idejét Modestus és Probus consulságának évével, tehát i. sz. 228-cal tüntették fel.

A mi időszámításunkat Dionysius Exiguus, Rómában élő skythiai szerzetes számítása és javaslata alapján, a VI. században hivatalosan elfogadták, és azóta is azt használjuk. Dionysius az időszámítást Jézus Krisztus születésének évétől számította, ami azonban nem nevezhető pontosnak. A szerzetes tévesen állapította meg Krisztus születésének időpontját, mivel az nem a mi időszámításunk kezdeti évében, hanem valószínűleg néhány évvel előbb történt.
Máté evangéliumából világosan kiderül, hogy Herodes király megölette a Betlehemben született, két éven aluli gyermekeket, mert arról értesült, hogy a zsidók eljövendő királya ott született meg. Az viszont történetileg bizonyított, hogy Herodes i. e. 4-ben halt meg. A másik ellentmondó érv pedig az, hogy Lukács evangéliuma szerint a születés azért történt Betlehemben, mert József odament, „hogy összeírassék Máriával, az ő eljegyzett feleségével, aki áldott állapotban volt”.

Ugyanis „eme napokban rendelet méne ki Augustus császártól, hogy írassék össze az egész földkerekség. Ez az első összeírás történt, mikor Cyrinus Syriát kormányozta.” De ez sem pontos megjelölése az időpontnak, mivel Augustus uralkodása alatt háromszor rendelt el összeírást az adótárgyak és adóalanyok felmérése, illetve megállapítása tárgyában (census).

Sulpicius Quirinus, akit Lukács Evangéliuma Kyreniosnak ír, azonban Herodes királysága alatt nem volt helytartó. Hosszúra terjedne ezt a rég vitatott kérdést itt bővebben ismertetni, mivel az erről szólóirodalom, a felvetett érvek és ellenérvek igen nagy számúak, ezen a helyen csupán a pontos kronológiai adatok meghatározásának nehézségére akartunk röviden rámutatni, annál is inkább, mert a mi időszámításunknak kezdő időpontja tekintetében még egy hiba áll fenn:

Krisztus születése előtti év : i. e. 1. év (- 1 év)
Krisztus születésének éve ( 0 év)
Krisztus születése utáni év : i. sz. 1 év (+1 év)

tehát egy esztendő (a 0 év) elsikkadt! Mindeme hiányosságok ellenére a Dionysius Exiguus javasolta időszámítás végleg átment a köztudatba.

A római naptárban többféle ünnepnap létezett, és ezek száma az évszázadok során állandóan gyarapodott.

Az ünnepnap vagy egy bizonyos állandó napra esett, vagy időpontját tetszés szerint állapították meg. Az ünnepek egy részével (dies nefasti) munkaszünet járt együtt, ilyenkor minden állami tevékenység, igazságszolgáltatás, népgyűlés stb., továbbá az oktatás is szünetelt.
Az ünnepek nagy többségéhez „játékok” kapcsolódtak, ezeken a polgárság jó része megjelent, és természetesen nem dolgozott, hiszen ilyen ünnepi játék majdnem egész nap tartott. A munkaszünet a rabszolgákra nem terjedt ki és ha gazdájuk nem engedélyezett nekik szabadnapot, dolgozniuk kellett.

A köztársaság korában évi 65 ünnepnapot ismertek, ezek száma Augustus korában már 88-ra emelkedett. Claudius kissé megnyirbálta az ünnepnapok számát, de utódai ismét új ünnepeket iktattak be a naptárba.
Marcus Aurelius az ünnepek számát 133 napban, a munkanapokét pedig 232-ben rögzítette. Az ünnepek részben vallási eredetűek, részben nagy győzelmek emlékezetére iktatták be őket a naptárba.


Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963