logo

XXIX Martius AD

A római időszámítás.

A rómaiaknál már a legrégibb időben megvolt az évnek (annus) négy részre (tavasz, nyár, ősz és tél) való fölosztása, csakhogy az ősz kezdetét a Lantcsillagzat (Lyra) letüntéhez kötötték, vagyis, augusztus hó közepe tájára tették.

Az éveket a Kr. u. VI. évszázig jobbára consulaik szerint számították, kiknek nevét a fasti Capitolini jegyzéke őrizte. Például a Kr. e. 63. év helyett ezt mondták: M. Tullio Cicerone et C. Antonio consulibus, vagy röviden Cicerone consule. Azonban Augustus korában már Róma város alapításától (Ab Urbe condita), vagyis M. Terentius Varro szerint (a 6. Olympias 3. évétől, azaz) Kr. e. 753-tól kezdtek számítani. A királyok elűzése után (Kr. e. 509.) természetesen ez az év lett a számítás kiinduló pontja ilyen jelzéssel: post reges exactos. Teszem anno 691. ab Urbe condita vagy post Urbem conditam (= p. U. c.) = anno 447. post reges exactos.

Később ezt az időszámítást is kiszorította keleten a byzanci indictio-számítás, mely hihetőleg adóévet jelentett és 15 ilyen adóév tett ki egy indictiós időközt. Virág Benedek «Szent István» c. tört, szakaszának egyik jegyzetében olvassuk: «Verbőczi (Pars. I. Tit. XI.) Istvánnak megkoronáztatását 1001. esztendőre tette; de Verbőczit visszaverik, kik pl. a szent mártoni diplomának végén olvassák: Anno dominicae incarnationis MI Indictione XV. anno Stephani primi regis Vngrorum secundo». Nyugaton pedig a Dionysius apáttól behozott keresztény időszámítás jött használatba, mely a város alapításától számított 754. év végére tette Krisztus Urunk születését.

A tíz hónapra (Martius, Aprilis, Maius, Junius, Quintilis, Sextilis, September, October, November és December) való felosztást egyenesen Romulusnak tulajdonítják. A régi írók állítása szerint Martius, Maius, Quintilis és October 31, a többi 30, az egész holdév tehát 304 napból állott. Numa vagy Tarquinius Priscus a tíz hónaphoz még kettőt (Januariust és Februariust) csatolt és a hónapok közül Martius, Maius, Quintilis és October 31, Februarius, az év utolsó hónapja 28, a többi 29 napot számlált és így az egész holdesztendő 355 napot tett ki. De idővel ezen lunaris, vagyis a hold járása szerint igazodó évszámításból nagy zavarok lettek, mert lassankint a hónapok egyáltalán nem vágtak össze az évszakokkal.
Hogy tehát a zavarokat megszüntessék és összeegyeztessék a lunaris évet a 365 napból álló solaris, azaz a nap járása szerint szabályozott csillagászati esztendővel, Februarius 23. és 24. napja közé minden második évben egy 22-23 napból álló külön hónapot (mensis intercalaris) szúrtak be (intercalare) és csak ennek a hónapnak lepergése után következett Februarius öt utolsó napja. De így meg kelleténél hosszabb lett az év.

Julius Caesarra várt a nagy feladat, hogy a naptárt gyökeresen reformálja és megteremtse a róla nevezett Julianus-naptárt (Calendarium Julianum), melyet régebben az egész Kelet-Európa elfogadott és a görög meg az orosz egyház ma is használ, de ha á jelek nem csalnak, valószínűleg már nem sokáig. Caesar mint pontifex maximus Sosigenes, híres alexandriai csillagvizsgáló (astronomiis) támogatásával akkép segített a bajon, hogy 46-ban, midőn a római év már 67 nappal maradt el a csillagászati évtől, a Februariusba szúrt rendes 23 napos mensis intercalarison kívül November és December közé két névtelen - 34 és 33 napos - hónapot iktatott, vagyis összesen 90 napot intercalált. Ezen 445 napos év (annus confusionis ultimus) leteltével behozta a 365 napból álló egyiptomi napévet és a tíznapos többletet úgy osztotta el, hogy Martius, Maius, Quintilis (mely utóbbi épen Caesar tiszteletére ettől kezdve Julius lett), Sextilis, October, December és Januarius 31, Februarius 28, a többi hónap pedig 30 napot kapott.

Legnagyobb érdeme Caesámak, hogy behozta a négyéves ciklust, azaz elrendelte, hogy a napévben is minden egyes esztendőben fönmaradt öt óra 48 percet és 48 másodpercet négyévenként egy napnak vegyék és annak fejében Februarius 24-ikét kétszer számítsák. így lett az egyik huszonnegyediké ante diem sextum Calendas Martias, a másik a. d. bis sextum Cal. Martias. Ettől a közbeszúrt naptól kapta a szökőév az annus bissextilis nevét. Azonban a pontifexek félreértették Caesar azon rendelkezését, hogy «quarto quoque anno», vagyis minden negyedik esztendőben legyen az intercalatio és 36 éven keresztül minden harmadik esztendőben szúrtak be egy-egy napot és így kilenc helyett hibásan 12 intercalaris napot iktattak be.

Ezen a bajon aztán Augustus segített olyanformán, hogy 12 éven át nem engedte meg az intercalatiót és így Kr. u. 8-ban már eltűnt a háromnapos többlet és az időszámítás visszazökkent a rendes kerékvágásba. Ezért nevezték el tiszteletére a Sextilist Augustusnak. Mivel azonban a Julianus-naptár szerint még mindig 11 perc és 12 másodperccel hosszabb volt az év, mint a nap járása szerint kellett volna, XIII. Gergely pápa Kr. u. 1582-ben olyanformán javított rajta, hogy az addig mutatkozó tíznapos szaporulatot elhagyta és elrendelte, hogy minden 400 évben három szökőnappal kevesebbet számítsanak. Ez a mi időszámításunk is.

A rómaiak keltezése egészen eltér a mienktől. A rómaiak ugyanis minden hónapban három határnapot jelöltek meg: Calendae, Nonae, Idus és ezekhez viszonyítva állapították meg valaminek keltét, vagyis a dátumot. Calendae a hónap első, Nonae az ötödik, az Idus pedig a tizenharmadik napja volt; de Martius, Maius, Julius és October (az emlékeztető, vagyis memoriale szerint: milmo) hónapokban a Nonae a 7., az Idus meg a 15.-ére esett. A határnapokat egyszerű abl. temporis-szal így szokták mondani: Calendis Januariis, Nonis Februariis, Idibus Martiis stb.

De ha a datum nem a határnapokra esett, akkor

a) Nonae és Idusnál ezt az irányító szabályt követték:
Nonae vagy Idus + 1-D (vagyis datum = keresett nap?)
Eszerint január 3-ik napja, mivel Nonae előtt esett, Nonae Januariae, vagyis 5 + 1-3 = III., szóval a 3-ik nap Januarius Nonae-ja előtt és így mondták: ante diem tertium (ante) Nonas Januarias, rövidítve:

а. d. III. Non. Jan., vagy még rövidebben és abl. temporis-szal: III. (= tertio) Non. Jan.
Vagy pl. július 10-ikét így számították, mivel Idus előtt volt:
Idus Juliae, vagyis 15 + 1-10 = VI., más szóval

б. nap Julius Idusa előtt és ekkép fejezték ki: ante diem VI. Idus Julias = a. d. VI. Id. Jul., vagy még rövidebben: VI. (= sexto) Id. Jul.


b) Ha ellenben a legközelebbi határnap a következő hónap elseje, azaz Calendaeje volt, akkor ehhez a szabályhoz alkalmazkodtak:

M (= mensis, a hónap 31., 30. vagy 29., 28. napja) + 2-D = ? E szerint pl. október 18-ikát így vetették ki:

31 (októberben ennyi nap van!) + 2 -18 = XV., vagyis a 15. nap November elseje (Calendaeje) előtt és így olvasták le: ante diem XV. Calendas Novembres = a. d. XV. Cal. Nov., vagy erősen rövidítve: XV. Cal. Nov.

A határnapok előtti napot pridienek nevezték. Teszem pridie Idus Februarias = febr. 12-én.

A rómaiak kezdetben a nappalt négy részre osztották. A nappali időnek körülbelül első negyedrésze volt a mane (reggel), második negyede ad meridiem (délelőtt), a harmadik de meridie (délután) és a negyedik része suprema (se. tempestas diei = alkonyat). Csak miután Kr. e. 263-ban megismerkedtek a napórával (solarium), azóta kezdték a nappalt 12 részre osztani. De mivel a nappal hosszúsága az évszakok szerint nagyon változott, kénytelenek voltak az egyes órák tartamát majd hosszabbra, majd rövidebbre szabni.

Az éjjelt is 12 részre, vagyis négy vigiliaere osztották. Este 6-9-ig tartott az első, 9-12-ig a második, 12-3-ig a harmadik és 3-6-ig a negyedik vigília. A napszálltától, illetőleg este hat órától számított első három órát népies pontatlansággal príma faxnak nevezték (v. ö. a magyar gyertyagyújtáskor kifejezéssel); rá három órára lett éjfél [media nox; de media nocte = mindjárt éjfél után], ezután következett éjféltől az öreg éjszaka (nox incubia vagy intempesta) egész hajnalbasadtáig (diluculum), vagy kakaskukorékolásig (gallicinium).



Fehér Adorján.

.