logo

XXII Januarius AD

Római tábor .

A cohors táborozási alakja a menetalakzatból következik. A tábor helye 375 méter széles és 5625 méter mélységű volt. Ez a tér az arcvonallal párhuzamos hat 3780 méter széles és 935 méter mély részre volt osztva, melyekben egy-egy szakasz fért meg. Az arcvonal szélességéből egy 375 méternyi közlekedési utat le kell számítanunk. A három manipulus három első centuriája arccal a sánc felé táborozott, a három második számú pedig ellenkező irányban, úgy, hogy hátat fordítottak egymásnak. A légiók cohorsai a rendelkezésre álló tér alakja szerint vagy egymás mellett, vagy egymás mögött több vonalban táboroztak.

A rómaiak kétféle tábort különböztettek meg: a nyárit (castra aestiva) és a télit (castra hiberna); az előbbiekbe, mint harcaik támpontjaiba, naponként visszatértek, reggel felszedték sátorfáikat, hogy este ismét másutt üssék tol. Az utóbbiakban a telet töltötték.
A Caesar idejében táboralakzatról, úgyszólván, semmi bizonyosat sem tudunk, mert Polybios és Hyginus, kiknek leírásaiból a római tábort ismerjük, a római hadsereget más-más időben ismerték. Polybios idejében a gyalogság egysége a manipulus volt és a légiókhoz bizonyos számú lovasság is tartozott.
A Hyginus idejében római hadsereg szervezete jobban hasonlított a Caesar idejebelihez, de e mellett sok segítő és más egyéb csapat is tartozott hozzá. Caesar seregének is voltak segítő csapatai s ezeknek viszonya a légiókhoz körülbelül olyan volt, mint Traianus idejében, azzal a különbséggel, hogy Caesar idejében ezek száma nem volt túlnyomó.

Ebből azt vonhatjuk le, hogy az, a mi Polybios és Hyginus leírásában egyformán van mondva, a Caesari táborra is talál; ott, hol leírásuk különbözik, inkább Hyginusét kell elfogadnunk. Valószínű tehát, hogy a tábor négyzet vagy egyenszög volt, melynek oldalai úgy állottak egymáshoz, mint kettő a háromhoz. Köröskörül sánc volt. Mélységének irányában a tábor három egyenlő részre volt osztva: az előtábor (praetentura), a középső tábor (latera praetorii) és hátsó tábor (retentura), e három táborrész egymástól az arcvonallal párhuzamos utak választották el. Az arcvonal mindig valamelyik rövidebb oldal volt. Az elő és középtábor között a via principalis, a középső és hátulsó között a via quintana húzódott.

A via principalis két végén egy-egy főkapu (porta principális) volt. Lehetséges, hogy a via quintana is kapukhoz vezetett, de ezekről a leírások nem szólnak. Azt a vonalat, a mely az előtábort mélysége irányában két egyenlő részre osztotta, középvonalnak nevezték; ennek végén volt a porta praetoria s ezzel szemben a porta decumana.

A porta és via praetorian át a practoriumlioz jutott az ember, a hol a fővezér és környezetének sátrai állottak; itt volt az oltár és a tribunal is. E mögött a hátsó táborban volt a quaestorium, a porta decumana előtti téren; a táboron kívül a markotányosok és szatócsok sátrai állottak. Az előtáborban a lovasság fele és a lövészek táboroztak, hogy a porta praetorián kilépve, elővéddé alakulhassanak.

romaikor_kep



A középső táborban a sereg cohorsainak ötödé, a törzs, - a legátusokat és tribunusokat kivéve - a lovasság másik fele voltak megszállva; az utóbbiak többnyire az ötös út kapuja felé arccal, hogy fennakadás nélkül rohanhassanak ki.

A hátsó táborban a hadbiztosság s az eddig föl nem sorolt legionarius gyalogság; az ettől bekerített helyen a gyalogos segítő csapatok, a lövészek kivételével.

A táborhelyet rendesen szelíden lejtő dombok oldalában választották, nemcsak azért, mert az ilyen hely száraz, de azért, mert ez a római taktikának leginkább megfelelt. A tábor körül egy 375 méter széles út vezetett. A téli tábor elrendezése a nyáriéhoz hasonlított, csakhogy sátrak helyett kunyhókban (casae stramenticiae) voltak a katonák elhelyezve. A félhold alakú táborok (castra lunata) alatt több ilyen alakú vonalon egymás mellé épített négyszögű tábort kell érteni.

A zárt sáncok (redoute) alakja szintén négyszög volt s ezen alakjuk következtében nevezték őket táborkáknak, „castellae”. A redoute-okat egymáshoz egyenes sáncvonalakkal (bracchia, munitiones) kapcsolták. A zárt sáncoknak szögleteit, épp úgy mint a táboréit, lekerítették azért, hogy a kiálló szögekben kényelmes támadási pontjai ne legyenek az ellenségnek.
A kapukat traverse-szel oltalmazták. A római sánc mellvédből és árokból „fossa” állott. Háromféle árkot különböztettek meg: a hegyes árkot „fossa fastiga” pún árkot „fossa punica” és a meredek oldalú árkot, „fossa directis lateribus”.

Minden nagyobb útvonal napi menetekre (itiner) volt osztva; 2-3 napi menet után egy pihenőnap következett. A napi menet táborból indult ki s táborban végződött, miért is a meneteket tábor szerint olvasták.
Vegetius azt ajánlja, hogy az újoncokat úgy gyakorolják be, hogy Öt római nyári óra1 alatt közönséges lépésben (militari grade) 40,000 lépést, gyors lépésben (pleno grade) 48,000 lépést legyenek képesek haladni. E szerint tehát percenként 100-120 lépésnyi utat tettek meg. Természetes, hogy nagyobb menetek alkalmával ily gyorsan nem mehettek, mert nagyobb csapatoknál az indulás s a táborba szállás is sok időbe kerül.

romaikor_kep



Olyan kivételes meneteket, mint a Caesaré, mikor négy légióval Gergoviából Litavicus ellen ment, nem lehet normálisnak tekinteni; ez alkalommal Ötvenezer lépésnyi menet után akadt az ellenségre s csapatainak csak három órai pihenést engedve, Gergoviába visszatért; 30 óra alatt 10 mérföldet = 75 km. bejárni, közben verekedni csakis rendkívüli csapatok képesek akkor, mikor vonatjuk nincs s a fegyveren kívül minden más szere-léket elhagynak. Rendes körülmények között napkeltekor indultak útnak, ha azonban az ellenséget meg akarták lepni, éjfélkor, vagyis harmadik őrváltáskor „tertia vigilia“.

Előre való menetnél a seregnek három főrészét különböztették meg: az elővédet (primum agmen) a derékhadat „gros“ (exercitus, omnes copiae, agmen legionum) és a hátvédet (agmen novissimum, agmen extremum). Az elővédnek három lényeges föladata van: az ellenséggel a harcot fölvenni azért, hogy a derékhadnak ideje legyen fejlődni, a térszínt szemügyre venni, kikutatni (loci naturam perspicere, iter cognoscere), e célból az elővéd föloszlott lovas előcsapatra és több lovas oldalcsapatra (explorat ores), ezeket törzskari tisztek és guidek (speculatores) kisérték; és végre a táborhely kikeresése és berendezése. A hátvédnek előmenetelnél csak rendőri föladata van.

A derékhad háromfélekép menetelhetett: egyszerű oszlopban megosztott málhával, egyszerű oszlopban egyesített málhával és harcalakzatban (acie instructa). Egyszerű oszlopban megosztott málhával csak akkor meneteltek, mikor az ellenséggel való találkozástól nem kelletett tartani; a légiók ilyen állapotát harcra nem késznek (impeditae) mondták.
Abban az esetben, mikor harcalakzatban nem lehetett menni, de az ellenséggel való találkozás előrelátható volt, egyszerű oszlopban és egyesített málhával meneteltek. Háromnegyede a légióknak az élen ment málha nélkül, az utolsó legio után jött az egész málhavonat és ezt a légióknak nem említett negyede követte azért, hogy biztosítsa (praesidio impedimentis). E módon a csapatok együtt voltak s az élen gyorsan lehetett jelentékeny számú csapatot fejlődtetni; a légióknak ezt az állapotát harcra kész állapotnak (expeditae) nevezték.

A mi fogalmaink szerint való harcra készségről azonban itt sem lehet szó, mert a római katonák terhes málhájukkal (sarcinae) nem verekedhettek, de különben is fegyvereiket sem hordták olyan módon, hogy mindjárt használhatták volna; az ellenségtől való megtámadtatáskor tarisznyáikat egy helyre kellett hordaniuk (sarcinae in acervum comportantur), a pajzsokat a tokból kivenniük (tegumenta scutis detrahuntur), a tábori jelvényeket felvenni (insignia accomodantur), a sisakokat föltenni (galeae induuntur, galeantur), a fegyvereket harcra készen venni a kézbe (arma expediuntur, legio armatur) stb. Ehhez pedig idő kellett.
Harcalakzatban való előmenetel (acie instructa triplici acie instructa) csak kis távolságra történt, körülbelül 16,000 lépésre, abban az esetben, mikor az ellenséghez közel voltak s azt lehetett következtetni, hogy az ellenséget harcrakész állapotban fogják találni. Ilyenkor a légiók alosztályonként indultak meg, tehát háromszor annyi oszlopot alakítottak, mint a hány legio volt. Természetes, hogy ebben az esetben málha nem terhelte a katonákat, kik harcra kész állapotban voltak (armatae et instructae). Ebből is látható, hogy ilyen alakzatban nagyobb távolságra nem mehettek.

A hátra való menet az ellenség közelében mindig több veszéllyel jár, mint az előre való. Hátrameneteknél két alakzatot alkalmaztak a rómaiak: vagy az egyszerű oszlopot egyesített málhavonattal, vagy négyes menetalakzatot (agmine quadrato). Az első esetben a málhavonatot jóval előbb indították el, azért, hogy a csapatot föl ne tartóztassa; fedezete egyszersmind elővéd. A derékhad után a hátvéd jött.
Az agmen quadratum-alakzatot akkor választották, mikor az ellenség támadása minden oldalról várható volt, különösen mikor az ellenségnek számos lovassága volt. Ez esetben vagy az összes légiók együtt alakítottak négyszöget, vagy minden legio külön egyet. A málhavonat a négyszög közepén helyezkedett el; a lovasság pedig minden oldalról körülvette.
Oldalmeneteket csak kis távolságra tettek és pedig mindig harcalakzatban. A légiók vagy két, vagy három harcvonalban indultak meg (acie duplici vagy triplici), a málhavonat vagy az ellenségtől ellenkező oldalon, vagy a légiók között haladt. Mikor az oldalmenet nyílt térszínen történt, az oldalvédeknek erőseknek kellett lenni; mikor pedig valami térszíni akadály választotta el őket az ellenségtől, akkor gyengébb is lehetett. Oldalmenetnél az oldalvédnek az a rendeltetése, a mi előmenetnél az elővédé.

A légióknak támadó harchoz való normális fölállítása három harcvonalban (acies triplex) történt. Hat légiónál 24 cohors volt az első és tizennyolc-tizennyolc a második és harmadik harcvonalban. Csak az első és második harcvonal rendeltetése a harcot átküzdeni, a harmadik harcvonalé a mi fogalmaink szerint való tartalékéval azonos, mely a hadvezér rendelkezésére marad. A két első harcvonal fölhasználásának alapgondolata az ellenség sorainak hirtelen való szétverése; szükség esetében ez a két harcvonal egymást fölváltja a harcban s míg az egyik harcol, addig a másik összeszedi magát.
A harmadik harcvonalnak rendeltetése kétféle: támadó és védő, a két elsőé tisztán támadó. A két elsőt műkődésében leginkább az gátolhatta, hogy addig, míg az ellenséget arcban támadta, az egy részével oldalába rohanhatott, a mi különösen akkor sikerülhetett, mikor az őt túlszárnyalta; ekkor következett be a harmadik harcvonalnak fölhasználása, ekkor kellett ennek jobbra vagy balra kihúzódnia az első harcvonalak mellé és a túlszárnyalókat oldalban támadni. Ha erre nem volt szükség, részint mert az ellenség nem a leírt módon viselkedett, részint mert más csapatok állottak rendelkezésre, akkor a harmadik harcvonal tevékenysége valóban támadó lett; akkor a küzdelem válsága közben az utolsó pillanatban kellett előnyomulnia és döntenie.

romaikor_kep



A Bibracte melletti csatában a harmadik harcvonal nem vett részt a helvétek erejének zöme elleni harcban. Caesar a két első harcvonal oldalait fenyegető bojerek és tulingiaiak ellen küldte azt; itt tehát a harmadik harcvonal működésének védő jellege volt. Pharsalusnál ellenben támadó, mert itt a két első harcvonal térközei között nyomulva előre, döntötte el a csatát, visszavervén Pompeius seregét, melynek sorait a két első harcvonal megingatta ugyan, de le nem győzte. Voltak esetek, mikor nem kellett harmadik harcvonalat alakítani, de viszont néha negyedikre is volt szükség. Harmadik harcvonalat a légióból akkor nem kellett alakítani, mikor más csapatok alkották a tartalékot, vagy a mikor az arcvonal kellő hosszúra nyújtása végett az egész légióra szükség volt; akkor sem kellett, mikor az ellenségnek egyszeri föllépéssel való megverésére biztos kilátás mutatkozott.
Negyedik harcvonalat akkor alakítottak, mikor két tartalékra volt szükség. Például mikor előreláthatólag a tartaléknak védőleg is és támadólag is kellett föllépni, a mikor egyrészt túlszárnyalástól, másrészt oldaltámadástól lehetett tartani. A négy harcvonalban való fölállításnál mindig a harmadiknak rendeltetése a támadó harc eldöntése, a negyediké az ellenség oldaltámadásai ellen megvédelmezni az elől álló harcvonalakat. A negyedik arcvonal nem állott a harmadik mögött, de vele egy vonalban oldalt vagy néha előtte is.
A lovasság rendeltetése volt az ellenséges lovasság megkerülési szándékát megakadályozni, bizonyos körülmények között oldalba támadni, győzelem után pedig üldözni. Rendesen a légiók szárnyain állították föl és pedig mind a kettőn, hacsak fontos okok nem követelték az ellenkezőt. Mikor az egyik oldalt a térszín biztosította az ellenségtől való megkerülés ellen, akkor csak egy szárnyon állott lovasság. Pharsalusnál Caesar lovassága a jobb-, Pompeiusé a balszárnyon volt.

Néha az összes lovasság a légiók mögött volt össze-vonva. Bibractenél megbízhatatlanságuk miatt, az Ariovistus elleni csatában pedig azért, mert a germánok állását szekerek környezték és a lovasság e szekérvárat meg nem közelíthette. Ebben az esetben csak az üldözésnél működhettek közre.
A könnyű gyalogságot vagy az arcvonal előtt, vagy a légiók szárnyaira állították azért, hogy a megkerülési szándékkal közeledő ellenségnek oldalába rohanhassanak. Támadásnál a lövészeknek kevés hasznát lehetett venni.

A csatarend arcvonalában két szárnyat (cornu) és a középet (centrum, acies media) különböztettek meg; e részek nem alkottak mindig külön hadosztályokat s nem állottak mindig külön parancsnok alatt, habár az is megtörtént például Pharsalusnál, hanem az egész fölállítást taktikailag egynek kell tekinteni, olyannak, melyet a fővezér egységes vezérlete igazgat.
A harc előtt az elővéd oltalma alatt fejlődött sereg valamennyi légiójához az intézkedés közzététele után a hadvezér beszédet intézett (cohortatio). Ezután a támadó szárnyhoz ment, a működés megkezdését trombitával jeleztette s e jelet valamennyi trombitás átvette. A hadvezér vezette a harcot, a szükséghez képest csapatokat vont vissza s helyükbe a tartalékot (subsidium) küldte előre.

A védelmi csatában a működés célja a közeledő ellenség előmenetelét lehetőleg akadályozni. Ezt a rómaiak fegyvereik tökéletlenségénél fogva leginkább a térszín ügyes fölhasználásával, illetőleg kiválasztásával pótolták. Azon igyekeztek, hogy olyan állást találjanak, mely a támadó ellenség arcvonalának kiterjeszkedését korlátozza, mely a sereg részeinek összefüggését lehetetlenné teszi. Mikor természettől megfelelő tulajdonságú térszínt nem találtak, mesterséges úton, sáncok hányása által segítettek a bajon.
Caesar igyekezett a hadszintért és az ellenség erejét megismerni. Ezt irataiból láthatjuk; Britanniába való első átkelése nem volt egyéb mint egy nagyobb szabású erőszakos szemrevétel.
Caesar mindig kisebb számú sereget vezetett, mint ellenfelei, és hatalmas lángeszével, csapatainak győzelmi biztosságával és gyakorlottsásával győzte őket le. Gyakorlott seregével gyorsabban érhetett el oda a hová akart, mint ellenfele, és ez által az idő előnyét a maga részére biztosította, időt nyert a térszín hiányainak műszaki módon való helyreállítására. Nem szerette légióit nagyszámú barbár segédcsapatokkal szaporítani, félt seregének egységét ezen gyakran megbízhatatlan elemmel megzavarni. Légióinak erkölcsi felsőbbsége mellett is nem forgácsolta szét erejét, inkább egy helyen összpontosította, különösen szereplése kezdetén, mikor még embereit nem ismerte olyan jól.
Ezzel együtt jár, mondhatnánk, ennek következése, az ellenség erejének szétosztására való igyekezet; ezt Caesar azzal érte el, hogy az ellenséget - még mielőtt összpontosulhatott volna - megtámadta s egyes részeit külön-külön verte meg, e módon gyors föllépésével erejét kétszer-háromszor is fölhasználta az egyes részek ellen, melyek magukban gyöngébbek voltak, mint ő.

Az erő szétosztása is okadatolt néha. Például mikor az ellenség több állam katonáiból áll s ezek között az államok között az összefüggés laza, továbbá, mikor lehet arra számítani, hogy gyorsasággal az ellenséget készületlenűl meglephetjük. így tett J. Caesar a veneták szövetsége ellen, a mennyiben három légióval Bretagne déli részét támadta meg, míg ugyanebben az időben Titurius szintén három légióval Bretagne északi határán és Normandiában működött, Crassus pedig 12 cohors-szal s a lovasság egy részével Aquitaniába tört, Labienus pedig a lovasság másik részévei Gallia keleti részébe nyomult be, de ebben az esetben is erejének főrésze, hat legio egy aránylag kis területen Bretagneban és Normandiában működött.
Az erő szétosztásának egy másik oka a sereg alapjával való összeköttetésének biztosítása. Caesarnak erre gyakran nem volt szüksége, mert többnyire sikerült a háta mögött hagyott népeket nemcsak megnyugtatni, de le is kötelezni. Britanniába való átkelésekor azonban egész Galliát és különösen az északi partokat kellett megszállva tartatnia, mert ide volt visszavonulandó.
A működéseket csak akkor lehet akadálytalanul folytatni, mikor a csapatok élelmezése biztosítva van. Ez nem csekély gondot okoz a hadvezérnek. Caesar katonái, ha kellett, tudtak nélkülözni, mert bíztak vezérükben, kiről tudták, hogy az élelmezés ügyét szivén viseli.
Mind a mellett, hogy a római katonaság szívesen vitt magával sok élelmet, az mégis csak rövid időre volt elég; gondoskodni kellett a pótlásról. Caesar nem szívesen harácsoltatott, hacsak takarmányt nem, s ezért a hadszínhely közelében lakó népekkel jó viszonyba igyekezett jutni, velük már működéseinek megkezdése előtt szállítási szerződéseket kötött, ezután a döntő pontokat szállta meg. Ezt tekintette Caesar a hadjárat bevezető működései végcéljának, tudván, hogy ezekre támaszkodva lehet az ellenségnek legjobban ártani.

Caesar a római és a barbár hadviselés közötti különbséget három dologban látta: a döntő pontok megerősítésében, a tábor megerősítésében, s az ellenség összeköttetéseinek megszakításában; inkább harcolt nyílt térszínen, nem szeretett várakat ostromolni. Azt tartotta, hogy egy nyert csata úgy is megnyitja a várak kapuit. Működései közben mindig a táborra támaszkodott.
Caesarnak egy életírója sem említi, hogy különösen kívánta volna tervének titokban tartását, nyilván azért, mert tudta, hogy a végrehajtás gyorsasága legjobban megőrzi a terv idő előtt való nyilvánosságra jutását.

A háború válsága kétféleképen érheti végét, győzelemmel, vagy megveretéssel. Az első esetben a sikert ki kell zsákmányolni, utóbbi esetben meg kell akadályozni, hogy az ellenség azt tehesse. A megvert, physikailag megingatott ellenség erkölcsileg is az; de ha időt engednek neki, összeszedi magát. Ezt kell megakadályozni az üldözés által. Ezzel kapcsolatosan Caesar azokat a politikai előnyöket kereste, melyek miatt a háborút viselte. Most átmegyünk arra a korra, melyet Caesar készített elő, a mely bekövetkezett meggyilkoltatása mellett is.

A császárság haderejét hat főrész alkotta: a légiók, a segítő csapatok (auxilia), a testőrség és a római helyőrség, a tartományi és községi miliciák, a faberek és a tengeri had. Augustus halálakor 25 legio volt, mert három a teutoburgi erdőben elpusztult, abban a csatában, melynek következései Itáliára és Rómára nézve messzeható jelentőségűek. E csata fordulópont a világtörténelemben, mert ha nem Arminius győz, Róma és Itália még sokáig lett volna a civilizált világ ura és mindenesetre megmenekül attól a barbar, vad kegyetlenségektől, melyekkel annyi évszázadon keresztül a germánok az olasz művelődés és gyarapodás szabad fejlődését gátolták.
Az Augustus halálát követő első években nem igen szaporodott a légiók száma, Vespasianus trónra léptekor 30 volt, Septimius Severus 33 fölött rendelkezett. Ebben az időben a legio létszámát 5-6 ezer emberre lehet tenni. A legio 10 cohorsra, ezek mindenike hat, tehát összesen 60 centuriára tagolódott.

Már Augustus idejében több változáson ment át a legio, és pedig azért, mert a körülmények lényegesen megváltoztak. Marius és Caesar idejében háború volt mindenfelé s a légiókat a nagy háborúra való tekintettel kellett szervezni, a lovasságot tőle függetlenül nagyobb hadcsoportokba egyesíteni. A monarchia keletkezésekor a béke biztosítottnak látszott, tehát a hadsereget a birodalom határain védő állapotba helyezett helyeken kellett elhelyezni; erre a szolgálatra való tekintetből a taktikának is meg kellett változni.
A légióhoz osztották ismét a lovasságot és pedig mindenikhez négy turmát. A legio parancsnoka egy hosszabb időre kinevezett legatus volt. Az erősített helyek parancsnokait „praefecti castrorum”-nak nevezték; később Gallienus idejében ezek a praefectusok voltak a helyőrségi légiók parancsnokai is.

romaikor_kep



„Auxilia alatt értették a császárság alatt a provinciákban elhelyezetteken kívül az összes légiókat, tekintet nélkül arra, hogy rómaiak vagy idegenek szolgálnak-e soraikban ; ilyenek voltak: a veteranusok zászlóalja (vexilla veteranorum), a római polgárok cohorsai (cohortes civium Romanorum), a segítő gyalogos és lovas cohorsok (cohortes auxiliariae peditatae et equitatae) és a lovas ezredek (alae equitum).
A köztársaság utolsó évtizedeiben alakult praetoria cohors a császárság idejében teljes világát élte. Most a legfőbb hadvezér a Rómában székelő császár volt s e méltóság ennek maradandó atributumát tette. Ezért volt Augustusnak első gondja testőrségét újjá szervezni. A testőrség parancsnoka eleinte maga a császár volt, később 752 óta a császár nevében a „praefecti praetorii”-k, rendesen ketten, néha csak egy, néha meg hárman.
A testőrség kilenc cohorsból állott; ezek közül Augustus alatt három a városban volt elhelyezve s a császári palota őrsége volt, a többi hat pedig, a városon kívül, Itália több olyan helyén volt elszállásolva, hol a császár gyakran megfordult. Csak Tiberius idejében építettek a hírhedt Serianus javaslatára a praetorianusok számára Rómában olyan megerősített kaszárnyát, melyben mind a" kilenc praetorianus testőr cohors elfért; ettől az időtől kezdődik befolyásuk az állam ügyeire.
A városi csapatok „cohortes urbanae és a cohortes vigilum” fölött a praefectus urbi állott. A felsoroltakon kívül még idegen csapatok is voltak Rómában, mint: peregrini milites, equites singulares Augusti, s egy german zsoldos csapat. Megjegyzendő, hogy ebben az időben a Maas és Rajna vidékén erdőkben lakó olyan kelta eredetű népeket értettek a gallusok a german nevezet alatt, kiknek területén nem voltak városok; a kifejezés erdők lakóját jelenti kelta nyelven s ezektől vették át a gallusok, a gallusoktól pedig a rómaiak; csak későbben terjesztetett ki ez az elnevezés a mai Németország területén lakó népek összeségére, melyekből sokkal később lett a német nemzet.

A légiók a végeken voltak, Augustus halálakor három volt Hispániában, kettő Afrikában, kettő Egyiptomban, négy Syriában, kettő Pannóniában, kettő Moesiában, kettő Dalmatiában, a mai Németország területén pedig nyolc. A többi tartományokat Tacitus „inermes provinciae”-nek nevezi; ezek senatusi és olyan császári tartományok voltak, hol legátus kormányzott ugyan, de a melyekben légiók nem állomásoztak; ilyen tartományok: Aquitania, Belgica, Lugdunensis Európában és Galatia Ázsiában. Az „inermes provinciae “ közé tartoztak még a procuratori tartományok is. Ezekben a tartományokban légiók nem voltak ugyan, de főképen a belső rend főntartása végett különös katonai intézkedések történtek.

A senatusi tartományok között Afrika sajátságos helyet foglalt el; az afrikai proconsul az első császárok idejében légiót parancsnokolt, sőt később is állott rendelkezésére egy különítmény, holott a többi proconsulok mellé csak néhány tiszt és csekély számú harcos volt adva, mert nem akarták a legióbeli katonaságot szétforgácsolni. Néhány cohors és ala volt az olyan császári tartományokban, melyekben legio nem volt, de ezek a csapatok a tartományok területéhez képest alig jöhetnek szóba és a rend meg a biztosság föntartására sehol sem voltak elegendőek. A tartományok községi járásokra oszlottak s a járási hatóságoknak igen messze terjedő hatáskörük volt, s a legtöbb tartományban volt tartományi militia is, melyet a tartomány lakossága fizetett. A végvárakat és katonai utakat ezek tartották megszállva; nagy veszedelem esetén a proconsulok vagy propraetorok az összes fegyverfog-ható lakosságot fölfegyverezhették.

Műszaki csapatok voltak: 1. a mesteremberek (fabri ferrarii, fabri lignarii), kiknek élén a praefectus fabrorum állott; ezek a lövegeket s minden egyéb az ostromokra szükséges gépeket készítették és 2. a hajóskatonaság (classici).

A hadszervezetre Augustus constitutiói hosszú ideig voltak irányadók. Taktikai tekintetben a Krisztus utáni első században a cohors-legio volt a szabályszerű, de ez is változásokon ment keresztül, melyek közül legjelentékenyebb az, hogy valamennyi legio első coliorsainak létszámát 1100-1200-ra emelték. Ez Hadrianus alatt történt, a ki nagy hadvezér és államférfi volt ugyan, de a birodalom határai még sző-kébbre szorultak uralkodása idejében.
A cohors ily módon való növesztése a legio összeállításának megrontása volt, mert tévedés azt hinni, hogy az egyik résznek a másik rovására történt erősítése javít a helyzeten. Az első cohorsokat nemcsak számra nézve szaporították, de az egész legio színe-javát oda osztották be.

A cohors milliaria állítólag mindig a szárnyon állott és pedig vagy együtt vagy két részre osztva, a balés jobbszárnyon az első harcvonalban. Később, Vegetius idejében két cohors milliariát szerveztek; az egyiket azért, hogy a támadó szárnyon válogatott csapat álljon, a másikat, hogy kikülönítésre magában erős, jól képzett csapat legyen rendelkezésre. A többi cohorsok föltüntetett öt-hatszáznyi létszáma nem változott. A legio fölállítása ezután inkább hasonlított Marius kisebb térközű fölállításához, mint a Caesaréhoz.
A praetorianus testőrségnek Rómában való összpontosítása csak siettette a katonai uralomnak határozottabb alaköltését. A római polgárság politikai ereje szétmállott s ez a hírhedt katonaság lett Róma legfőbb hatalmi forrása, mely császárokat emelt a trónra azért, hogy ha nincs velük megelégedve, ismét letegye s meggyilkolja. A trónust az kapta, ki többet adott érte a praetorianusoknak. A hazaszeretet úgy eltűnt s a praetorianusok annyira elvetemedtek, hogy Rómában idegeneket választottak meg pénzért császárnak. Ez a kölcsönös függés, melyben a császárok és a hadsereg egymással voltak, a hadügy hanyatlását vonta maga után.

A katonák a haza iránti kötelességről megfeledkeztek s csak a császár kegyét lesték; a császár pedig a katonaságnál való népszerűségét drága ajándékokkal igyekezett fenntartani, mert tudta, hogy ha ezt elveszti, a trónus sem az övé többé: Az ajándék következtében meggazdagodott katonák minden erkölcsnek, de különösen a katonai erkölcsnek meg-rontását, a fényűzést kedvelték meg és inkább foglalkoztak politikával, intriguákkal s más egyébbel, mint nemes hivatásukkal, t. i. honfiúi erényeik ápolásával és a haza védelmével. Szolgák lettek s nem fegyvert hordozó szabad polgárok, szolgái saját teremtményeiknek, a gyakran idegen, de mindig hazafiatlan önző császároknak.
A hazáját védő fegyveres polgár önérzetes egyenes, bátor és önzéstelen viselkedése helyett önzés, csúszás-mászás, hízelgés, alázatosság felfelé, szívtelen gorombaság és fennhéjázás lefelé, tehát szolgai nemtelen tulajdonságok jellemzik e kor katonáit, kiket olyan lánc kötött a zászlóhoz, a milyenre a köztársaság idejében nem volt szükség. S ez az az eskü volt, a mely Vegetius II. könyvében van feljegyezve. Ennek szavai nem hasonlítanak a Carthago elleni háborúk katonáiéhoz, éppúgy nem mint e szolgakatonák erénye, a köztársaság polgárkatonáiéhoz.

romaikor_kep



Ha a katonának nincs más kötelessége, mint a hazát megvédelmezni, ha a katona egyszersmind polgára hazájának, nincs szükség esküre; mert hogy polgári kötelességei e nemének is tartozik megfelelni, magától értődik, épp úgy, mint hogy hazája egyéb törvényeinek is tartozik engedelmeskedni. Erre nem az eskü, de ennél is szentebb valami kötelezi, t. i. az a viszony, melybe születésénél fogva jut mindenki hazájához.
Az esküt a császárok minden év januárius 1-jén, születésük napján s más ünnepélyes alkalmakkor megismételtették. Ez a megismétlés trónra léptük minden tizedik évfordulóján különös ünnepélyes módon történt meg. A címek és külső díszek megszaporodtak. A címeket stb. bajos jól lefordítani s ezért eredeti alakjukban közöltetnek alább. Elég sokaságukat látnunk, hogy tudjuk, milyen volt ez a társadalom, mert a címek, rangok stb. szaporodása az elkorcsosulásnak legbiztosabb jelei.

Az ismert katonai rangokon, címeken kívül voltak augustales és fluviales. Ezek olyan kitüntetett katonák voltak, kiket hízelgésből Augustus vagy a Flavius nevét viselni méltóknak ítéltek, továbbá optiones, tesserarii, campigeri, metatores, beneficiarii, librarii, armaturae duplares, armaturae simplares, principales, privilegiati, munifices stb., vexillarii, signiferi, imagonarii, aquiliferi, draconarii stb., tubicines, cornicines, buccinatores stb.
Mily nagy ezek között az elnevezések és a hellénekéi között a különbség; az utóbbiaké a rangot, helyet és rendeltetést fejezték ki, míg a rómaiaké nagyrészt kiváltságoknak, kegyeknek és visszaéléseknek voltak kifejezései.

Az ilyen üres, értelmetlen címek alkotása oktalan módja a versengés fölkeltésének s még az a rossz oldala is van, hogy ürügyül szolgál az elégedetlenségre. A rangfokozatok hosszú sorának sok más árnyoldala is van, ezek között nem utolsó az, hogy az emberek nem maradhatnak sokáig abban az állásban, melyet jól töltenek be; tehát az ügy szenved, ha pedig az állam érdeké-ben nem mozdítják elő, akkor jó szolgálataiért az illető van megbüntetve. Ilyen körülmények között a beteges ambitio s az egymás közötti fondorkodás burjánzik föl.

Letették a vértet és a sisakot, mert nehéz volt, pedig a legio taktikája ezen alapult. Harcra kézitusa volt, kézitusát pedig vért nélkül alig lehet képzelni. Ennek követ-keztében megváltoztatták legelőször is a támadó fegyvereket; a pilum helyébe lövő-fegyvereket és lándzsát adtak a legionarius katona kezébe. Ennek következése aztán az lett, hogy a rómaiak a légiót a phalanx-szal cserélték föl; a légiót, melynek Macchiavelli szavai szerint „az a megbecsülhetetlen tulajdonsága volt, hogy harc közben háromszor alakulhatott újjá s ennélfogva győzhetetlen volt, mert háromszor kellett a szerencsének elhagynia egymásután, hogy az ellenség győzhessen“. A görög phalanx nem volt képes a rosszul alakult harcviszonyokat saját előnyére megváltoztatni, mert merev összefüggésénél fogva, ha megverték, teljesen meg volt verve.
A rómaiak szakítottak a hagyománnyal: a támadó föllépést, melynek a világ meghódítását köszönhették, elhagyták s új jellemüknek és fegyverzetüknek meg-felelő védő harcmódot követtek. Az új rendszer gyakorlati úton fejlődött, különösen Traianus uralkodása alatt s Hadrianus idejében fejtették ki elméletileg is.

A Traianus idejéből való átalakulásnak egyik következése volt az a csatarend, melyet Arrtanos kappadokiai legatus rendszeresített, mint menet és harcalagzatot. Ez a csatarend térköz nélküli phalanx, melynek alkotórészei nyolc sor mélységű légiók; a négy első sor fegyverzete pilum, a négy utolsóé lándzsa, az íjjal ellátott segítő csapatok a kilencedik sorban állottak, a lovasság és hajitógépek beosztása a szárnyakon volt. Ezenkívül válogatott emberekből álló tartalék is volt kirendelve a phalanx mögé, olyan helyre, a honnan szabadon, odavethette magát, hol a szükség kívánta.

Traianus, a parthusok és dákok legyőzője, a római hadak erkölcsét rövid időre fölelevenítette, de az csakhamar ismét lejtőre jutott. Az ő idejebeli phalanx-szerű felállítását a légiónak a mellékelt 31. ábra mutatja. Hadrianus közigazgatási és taktikai szabályai sokáig maradtak érvényben s a nagy Constantinus utáni időben is ezeken alapultak a katonai intézmények. A legio belső szervezete Hadrianus görögöt utánzó kedve ellenére a régi maradt.
Septimius Severus idejében is tíz cohorsból állott az, s a centuriák száma sem változott. Ez a bátor fejedelem a régi praetorianus testőrséget föloszlatta, de csak azért, hogy helyébe egy sokkal veszedelmesebbet szervezzen. Ezzel vetette meg a korlátlan katonai despotismus alapját. Az új testőrséget nem itáliai elemekből szervezte többé, hanem a végek légiói közül azokból, kik leghűségesebben viselték magukat. Az új testőrség létszáma 50,000 harcos volt s most már külsőleg is megszűnt csupán a császári udvar díszére szolgálni, de a fejedelemnek hatalmas eszközévé lett önkényes uralkodásában.
Ettől az időtől kezdve a testőrség első praefectusa a császár után első ember volt az államban, s az államtanácsban őt illette meg az első szavazat. Nemcsak a katonai ügyek, hanem az igazságügy és közigazgatás is alatta állott. A teljesen katonai jellegű római állam fejének „imperator” címe eredetileg katonai cím volt. Katonai jellegét mutatja az, hogy a tartományok élén katonák álltak és hogy a legfőbb állami hivatal a testőrség parancsnokáé volt.

Mikor már a testőrségbe is juthattak idegen nemzetbeliek. természetes, hogy a határőrvidék légiói is vegyes származású harcosokból állottak. Ez a körülmény lényegesen elősegítette a régi római hadviselési mód eltűnését. „Mindinkább a tömeg jutott érvényre, s a Nagy Sándorféle phalanx helytelen és tökéletlen utánzásában vélték üdvöket föllelni. A Caesar-féle légiónak a phalanx-szal való fölcserélése visszaesés volt. Rövidlátásra mutat az a föltevés, hogy tömeges föllépéssel a döntést siettetni lehet, különösen az ilyen tömeges föllépéssel, a mikor, mint a rossz kártyás, minden ütőkártyát egyszerre kiadnak. s mikor a tartalékban semmi sem marad.
Belátták, hogy az egyes katonák értéke csökkent, s ezt a bajt töméntelen íjász, lovas és hadigépnek a csapatokhoz való beosztásával akarták orvosolni. A segítő csapatok rendesen túlszámban voltak, különösen a határok hosszú, vonalain, hol aztán az elkülönített cohorsok okvetlen elsajátították a barbár segítő csapatok harcmodorát.
A távoli harc kezdett jelentőséget kapni, a támadó elemet csak a barbár lovasság képviselte s a hajítógépek, melyek a mostani tüzérség helyét pótolták, mindinkább szoros kapcsolatba jutottak a seregrészekkel. Eddig a tartalék, úgy mint ma a tartalék tüzérség, a vezér rendelkezésére állott Ez is megváltozott és Vespasianus idejétől kezdve a lövegeket a légiókhoz osztották be.

romaikor_kep



A görög befolyás még kártékonyabb módon érvényesült Alexander Severus uralkodása idejében. Aromái hadügy annyira hanyatlott, hogy a barbárok az állam fönnállását veszélyeztették, de szerencsére az illír származású császárok belátták a bajt s helyes katonai intézkedéseikkel megerősítették az ingadozó épületet. Claudius az alemanok és góthok fölött győzedelmeskedett, Aurelius a fegyelmet fölélesztette ismét.
Probus folytatta Aurelius megkezdett művét, a katonákat békében is foglalkoztatta s fegyvereit győzelmesen forgatta a frankok, burgundok, vandalok stb. ellen, s a birodalom határait biztosította. Végégre Diocletianus alatt a katonai uralom fénykorát érte el. A testőrség parancsnoka „magister officioram” egyúttal állami kancellár is volt, a palotaőrség (domestici protectores) fejét ministeri ranggal ruházták tol.

A haderő parancsnokságában a magister equitum” és a „magister peditum” osztozkodott. Csakhamar belátták, hogy a fegyvernemeket nem lehetvén egymástól tökéletesen elválasztani, e két címnek semmi jogosultsága sincs s a két fővezért „magister militum”-nak nevezték, mert féltek, hogy a laikusok (pedig laikus akkor is több volt mint nem laikus) nem lesznek képesek magukat e címek szerint tájékozni. Ma is a legkomikusabb zavarokat okozza. pl. Ausztria és Magyarországban a marsalon (tábornagy) kívül legmagasabb rangú tábornokoknak kettős címe.
Az általános hadkötelezettség behozatala után egy negyed zázaddal a legkevesebb magyar ember tudja, pedig nagyobb részük tartalékos tiszt, hogy a lovassági tábornoknak és táborszernagynak egyformán van dolga a lovasSággal és a tábori szerekkel, a lovassági tábornoknak nincs több lovassága, mint ikertestvérének s viszont a táborszernagynak nem áll több tábori szer rendelkezésére, mint a vele egyformán három csillagot viselő tábornok társának.

Constantinus alatt már négy, a birodalom megoszlása után nyolc magister militum volt, kik közül kettő az udvar körében tartózkodott. Egy és ugyanazon katonai terület járulékából alakított seregrészek fölött egy-egy „dux” állott. A csapatokat, rendeltetésük szerint, két részre osztották. A nagyobb városokban állomásozó válogatott emberekből álló csapatokat palatínust, a határőrvidéken lévőket comitatenses-nek nevezték. Akkor, mikor nem voltak Összpontosítva, „pseudo comitatensesek”-nek mondták az elkülönített részeket.
A légiók élén a „praefecti legionum” állottak. Ebben az időben ismét elhagyták a phalanxot s igyekeztek a régi római alakzatokat föléleszteni. Vegetius említ egy „antiqua ordinatio legionis” a melynek következő képe volt:
A legio tíz cohorsból állott, az első cohors létszáma 1105, a többieké 555 ember, tehát összesen 6100, illetőleg 6105 ember tett egy légiót, mert az első cohors tíz, a többi öt centuriára oszlott, minden centuria tíz contuberniából állott, melyet manipulusnak is neveztek.

Az első cohors parancsnokát tribunusnak, a többiekét vagy tribunusnak, vagy praepositusnak nevezték; ezek alatt, az elsőben tíz, a többiben öt-öt centurio állott. Az első cohors tíz centurióját két rangosztályba osztották; öt fő-, öt pedig altiszt volt; a főtiszteket „ordinarii“nek nevezték. Az öt első cohors emberei két-két pilummal, a másik öt pedig lándsával volt fölfegyverezve.
Kétféle pilum volt: a nagyobbikat Vegetius spiculumnak, a kisebbiket cericulum nevezi; megjegyzendő, hogy e fegyverek sokban különböztek a régi pilumtól. Az ismert hajító fegyvereken kívül ebben az időben amentumos lándsákat és spáthának nevezett kardokat viseltek. E két fegyver új nemét az idegen segítő csapatoktól, Diodorus szerint a gallusoktól vették át.

A légiókhoz 22 turma lovasság volt beosztva; ezek közül az első cohorshoz 132 lovas, a többi cohorsokhoz 66-66 lovas tartozott; a turma parancsnokát decurionak, a rangban utána következő tisztet duplicartusnak, a harmadik tisztet sesquiplicar-nak nevezték. A legio két harcvonalba alakult; mindegyik sorban 5-5 cohors volt: az elsőben az első cohors, a másodikban a hatodik cohors állott a jobbszárnyon. A lovasság pedig a szárnyakon.
A birodalomnak két részre való szakadása következtében a hadsereg szervezése is változásokon ment át, már Constantinus az ország belsejébe vonta a határőrvidéken volt hadcsapatokat. Ezeket ettől az időtől kezdve külön csapatok, a „limitanei” és a „riparienses” tartották meg megszállva; ezeknek nemcsak határt (limes imperü) őrizni, de földet művelni is kellett.
Ez az intézkedés ugyan még Alexander Severus idejéből való, ki elrendelte volt, hogy a határőrzőknek adott fold csak akkor száll apáról fiúra, ha a fiú is katona. Ez a föld sohasem volt magántulajdon. A légiók száma az ötödik évszázban nagyon megszaporodott; a „Notitia dignitatum? 25 legiones palatinae, 70 legiones comitatenses, 37 legiones pseudocomitatenses-t s még más 43-at, tehát összesen 175 légiót tüntet föl; de tekintetbe kell venni, hogy a légiók létszáma kisebb lett, a mi, mint Vegetius mondja, nem a szervezésnek, de annak a körülménynek volt következése, hogy a kiegészítés végrehajtása nagyon tökéletlen módon történt.

Vegetius Nagy Theodosius uralkodása idejében a negyedik évszázban irt. a mikor nem volt rendes állítás (dilectus), hanem a birtokosok maguk helyett, többnyire a tartományokból való embereket állítottak. A csapatok nem akartak nehéz fegyvereket viselni, a lovasság az alánok és hunok módjára volt fölruházva, tehát jobban, mint azelőtt, a gyalogság pedig egészen könnyű fegyverzettel volt ellátva.
A katonaságot nem gyakorolták, mert mindenre inkább gondoltak, mint kötelességükre. Mikor aztán harcra kellett szállni, persze kényelmetlennek találták a sisakot (galea) és vértet (cataphracta) s igyekeztek tőlük megszabadulni; sok egyéb mellett ennek is köszönhették vereségüket a góthok elleni háborúban. A legio tehát nem volt többé a hadsereg színe-java, már nem lehetett nevezni s a gyalogság mindinkább elveszítette jelentőségét és a lovasság, melynek szervezete körül már Hadrianus sok érdemet szerzett, foglalta el az első helyet. A római hadügy vezetői elhagyták pusztulni azt, a minek egykori győzelmeiket köszönhették s a barbárok harcmodorát kezdték utánozni.

Vegetius idejében a legio csatarendje rendkívül tökéletlen volt, a mi a szolgálati idő és fegyverzet különbözőségből származott; védelemre ép oly kevéssé volt használható, mint támadásra. A hajító és lövőgépek együttvéve a mi tüzérségünket pótolták; félelmetesek voltak ugyan, de hatásuk eltörpülő csekély volt a mostani lövegekéhez képest, szállításuk pedig végtelenül több alkalmatlanságot okozott.
Vegetius a jó szellemet, a lovasság és gyalogság közötti összetartást sajnálta, bánkódva szól az egyes csapatok közötti féltékeny gyűlöletről, nevetséges vetélkedésről, a régi vezérek igazságszeretetéről stb. Érezte ezt sok kartársa is, de segíteni senki sem tudott e bajon.

Forrás: részletek Bárczai Oszkár: Hadügy fejlődésének története c. munkájából