logo

IV Sextilis AD

Római erődök .

A rómaiak rendesen ünnepségekkel alapították a városokat, melyeknek alaprajza a táborokéhoz hasonló, tehát négyszögű volt, hacsak a térszíni viszonyok mást nem kívántak. Városhelyül rendesen egy magaslatnak folyó felé lejtő oldalát választották s a falat közvetlenül a folyó partján emelték. Igen jónak tekintették, ha a domb ellenkező oldala meredek volt s egy párhuzamos völgynek vagy völgytorkolatnak, vízmosásnak stb. volt a széle; kívánatosnak tekintették, hogy a hegyoldal közvetlenül az erődítési öv lábánál sziklás legyen, mert a térszín ilyen alakulásánál sem a faltörőkosok, sem az ostromló-tornyok nem közeledhettek könnyen a falakhoz, de mert ezeknek aláásása is lehetetlen volt.
Gyönge arcvonalakat különösen erős erődítésekkel biztosítottak, melyek elébe ott, hol azt síkságok metszették, árkot ástak. A folyót cölöpzettel, láncokkal vagy úszó fatörzsekkel zárták el, partjait rendesen állandó híd kötötte össze. Az erősített hely legmagasabb és legvédettebb helyén volt az arx vagy praetorium, mely elnevezés alatt azt a helyet értették, hol a főhadiszállás, az oltár s a szószék volt. Ha a város fennsíkra volt építve, akkor az erősítési övét éppen a sík határvonalára emelték, hogy az ellenség közeledő tornyainak s faltörő gépjeinek ne legyen a fal tövével egyenlő magasságú fölállítási helye.
Itt ki és beálló szögek voltak, melyeket gondosan föl tudtak javukra használni.
Ha pedig a folyó közelében dombláncolat húzódott, azt nem vonták be egészen a falövbe, mely egyes magaslatoknál kiszögellett, völgyek és teknőknél pedig beszögellett. Így volt Róma is megerősítve.

Róma a legrégibb időben a palatínus hegyre szorítkozott. melynek lábánál nyugat felől a Tiberis alkotta mocsarak és tavak terültek el; ezért nevezték később azt a vidéket, mely a Capitolium, Aventinus és Tiberis között feküdt. A palatinus hegyen elterülő latin erősséget „Roma quadrata"-nak nevezték mert alaprajza négyszög volt. A város a körülfekvő vidékkel három kapun át közlekedett.
Később a sabinusok a Quirinalison települtek le, ennek a palatinus hegy felé való részén épült erődjét régi capitoliumnak mondták; később a két települő nép egyesült s a tarpeii sziklán emelkedett közös erődjük; a két hegy közötti völgyben volt a „Forum Romanum"-nak nevezett közös vásártér. Ettől az időtől kezdve bontakozik ki az egyesült római és sabinus nép (populus romanus quiritium) története a mesevilágból.

A város keleti oldala, mellett ezután külvárosok keletkeztek s a Tarquinius-féle fal övezte tért „Septimontium" nak nevezték. A Tarquinius-féle fal a hegyek mentén húzódott; a városnak nyílt északkeleti oldalát, hol a nyugat felé hegyesedé Quirinalis, Viminalis és Esquilinus hegyek egy fennsíkká egyesülnek, erős árokkal ellátott mellvéd „Agger Tarquiniorum vagy Agger Servii Tullii" biztosította. A folyón túl nyugat felé a Janiculus tetejét erősítették meg; ezt az erődöt a fal-övet vele összekötő fal-szárnyakkal hídfőnek tekintették.

A hét hegyet magába foglaló fal őv hossza 8000 lépés volt, tehát a város már a királyok idejében tekintélyes nagyságúnak mondható. A folyó medrét partépítményekkel biztosították. Csatornák (cloaca) építése által a farum, velabrum, vallis Marcia mocsaras talaját kiszárították. Az agger Servii Tullii a köztársaság vége felé már igen rossz állapotban volt; elhanyagolták, mert külső ellenség nem fenyegette a várost.
A császárság első idejében a város úgyszólván már nem is volt megerősítve, míg aztán Aurelianus és Probus ismét fallal vétették körül. E falnak hosszúsága 22 kilométernyi volt. Most már a Mars mezeje, a collis hortorum (Pindus), a Quirinalis, Viminalis és Esquilinus alkotta fennsík, az Egeria völgye s az Aventinustól délre elterülő mező mind a falon belül esett. Ez a nagy város terület 14 regióra volt osztva. Ebben az időben volt Rómának legtöbb lakosa és pedig egy millió és 600 ezer ember. A góthok közeledésekor ismét gondot fordítottak a város falainak jókarba helyezésére.

Az idősebb Tarquinius ideje előtt Róma falai faragatlan kövekből voltak rakva, csak Tarquinius építette volt faragott kövekből. Servius Tullius is faragott kövekből épített, csakhogy a falak némely része elé mellvédet „agger”-t emelt: később a földből hányt mellvédet két fal közé szorították. Állítólag Servius Tullius idejében építettek legelőször kőtörmelékből és cementből.
A mész és homok összekeveréséből lett vakolat föltalálása rendkívül fontos dolog volt, mert ennek kell köszönni, hogy igen magas falakat lehetett emelni kevesebb anyagból, mint azelőtt. Ennél még fontosabb volt, hogy töltött falakat is lehetett ez új találmány segítségével készíteni (emplecta, cementiciae) ugyanis két fal közét törmelékkel és cementtel töltötték ki s e módon gyorsan és olcsón készíthették el erősítéseiket, melyekre Itália elfoglalása közben oly nagy szükségük volt. Később aztán a burkoló falakat téglából (lateres coctiles) készítették.

A burkoló falak alkotása szerint (structura) az építés módjának különböző neve volt: „opus incertum vei antiquum“-nak (appareil irrégulier) nevezték az olyan különféle alakú többszögletű kőből rakott falakat, melyek a kyklops falakhoz hasonlítottak, az ilyen módon rakott két burokfal közötti öntött fal neve „caementicia antiqua” volt.

„Isodomumu olyan fal, melynek téglából vagy faragott kőből rakott rétegjei egyenlő magasak voltak. „Pseudoisodomum” pedig olyan falnak az elnevezése, melynek rétegei egyenlőtlen szélességnek voltak; ha az alkotó kövek külső fólülete faragatlan volt, akkor „rusticá”-nak nevezték.
Az „opus quadratum“ rendesen négyszögletű faragott kövekből volt rakva. Az „opus reticulatum” négy oldalú prizma alakú kövekből volt építve, azaz ezek a kövek úgy nyomattak a még friss habarékba, hogy az összeillesztési vonalak keresztezték egymást; az ilyen falak szögleteit jól meg kellett erősíteni.
Az „opus spicatum” (appareil en épi) eleinte mindig téglából épült; később rendetlen alakú kavicsból is készítették; ennek nyugati motívuma a súly merőleges nyomásának elosztásában van.

romaikor_kep



„Opus mixtum”-nak (appareil mixte) az olyan falakat nevezték, melyeknél az opus reticulatum, opus incertum stb. be-épített oszlopokkal és rétegekkel váltakozott. A rendetlen alakú kövekből sok vakolattal ellátott falak belseje és kűlseje kis, majdnem kockaalakú kövekkel volt burkolva. Gyakran egy vagy több, téglából rakott réteggel választották el a fal külső fölületét; ezeknek a rétegközöknek magassága a munkások ügyességétől és a vakolat kötőerejétől függött, mely a kőkockák és téglák minden hézagja között kidudorodott úgy, hogy az építmény úgy nézett ki, mint a vakolatba való kérgezés (incrustation).
Vastag falaknál ezek a téglából készült kötőrétegek voltak a falba eresztve, vagyis két sor tégla feküdt egymás mögött. A kockák, melyekkel az opus mixtum ki volt burkolva, gyakran különböző színűek voltak. Ez az építésmód különösen Galliában virágzott még a nyugatrómai birodalom összedőlése után is. E burkolat nem volt képes a faltörő kosnak ellenállni, azért rendesen 375 m. magas faragott kőből készült alapfalra építették. Utóbbiak gyakran vakolat nélkül készültek, gyakran azonban kettős fecskefarkú fakötéssel voltak a kövek egymáshoz foglalva.

Az építészet előrehaladottságával mindig két fal közé szorított mellvédet készítettek s csak ritkán találni szabadon álló falakat. Két fal közé szorított mellvéd vette Pompejit is körül; e falakat gyámoszlopok erősítették. A gátfokot 125 méter magas könyöklő fal födte, melyen 25 méternyi távolságra lövőrések voltak; az ormok traversekkel (harántgátak) voltak ellátva. Ez a középkori erősítéseknél sohasem fordult elő. A gátfoknak az erősített hely felé eső oldalán a könyöklőnél sokkal magasabb fal emelkedett, melynek koronája a város színvonalánál 13 méterrel magasabban feküdt.

A római Aurelianus-féle fal egészen máskép volt építve; a falnak 4687 m. hosszú, a Porta Asinariától (San Giovanni) az Anfiteatro Castrenséig húzódó része olyan karban maradt ránk, hogy abból szerkezetét jól megismerhetjük. A burkoló falak téglából voltak rakva és a két fal közötti rész törmelékkel volt kitöltve, kifelé eső része 164 méter magas, a falak vastagsága 425 méter volt a gátfok aljáig, innen kezdve csak 130 méter; a fal e keskenyebb részét egymástól 29 méternyire levő gyámoszlopok erősítették, az oszlopokat dongaboltozat födte, úgy hogy tetején a fal alsó része szélességével egyenlő szélességű folyosó volt, mely az egész fal hosszában közlekedett; e célból a gyámoszlopok a fal hossza irányában 390 méter magasságban át voltak törve. Két-két gyámoszlop között volt egy lövőrés, mely a fal belső oldalán embermagasságú és 099 méter széles fülkévé szélesedett. A római erődítések kapui és a görög kapuk között lényeges különbséget látunk, a mennyiben azokat a rómaiak boltozva csinálták.

A legegyszerűbb kapuknak csak egy nyílásuk volt; ilyen egyíves kapu Rómában a Porta Appia, melyet ma San Sebastianónak neveznek. Ilyen a római „Porta maggiore, melyet valószínűleg azért építettek két nyílással, mert a „Via Labicana és a „Via Praenestina itt egyesültek. Voltak azonban bárom bejárásúak is, melyeknél a középső nyílás szélesebb és magasabb volt, mint a két szélső, ilyen a pompejii Herkules-kapu. A kapuk az erődítést alkotó falaknak leggyöngébb részei; ezeket oltalmazni kellett, s ezt leginkább a hozzá-jutás megnehezítése útján érték el.
Már a legrégibb időben is úgy építették a kapukat, hogy a közeledő ellenségnek a jobb, vagyis pajzs nem födte oldalát (latus apertum) kellett a falat védelmező felé fordítani. Tornyokat legelőször is a kapuk mellett találunk, mert ezek a falak gyámpilléreiből fejlődtek.

Gyakran a kapu magában a toronyban volt, gyakran pedig a kapu két oldalán emelkedtek tornyok. Az utóbbi mód az oldalzásra nézve előnyösebb volt, az előbbi pedig a benyomuló ellenségnek merőleges pásztázására nézve volt kedvezőbb. A két mód előnyeinek egyesítése végett a kéttornyos építési módot vették alapul s a tornyok kiugró, valamint a falövben levő oldalait erős fallal vették körül. Ezekben a kapunyitások egymással 16 szemben voltak.
A külső kapu nyílását csapóhíd zárta el, a belsőét két kapuszárny; a bejáratoknak ilyen módon való építésével keletkezett a propugnaculum, mely a fal őv tulajdonképpeni kapuja előtt egy a tornyok tetejéről és a környező épületek ablakaiból pásztázható szakaszt alkotott. E védőberendezésnek egyik legjelentékenyebb része a csapóhíd volt, mert ennek a benyomúltak után való hirtelen lebocsátása a visszavonulást lehetetlenné tette. Több századon keresztül volt ez a római várerősítés jellemző vonása.

A várerősítés legjelentékenyebb elemei: a falak és kapuk. A tornyokat a régibb időben gyakran mellőzték, habár fontosságukat már akkor is felismerték. Sok római castrum falai torony nélkül valók, mint például Strassburgé. Mivel a régi időben a tornyokból a lövedékeket majd mindig csak a tetejükről vetették, legalább egy emelettel magasabbra kellett azokat építeni, mint a falakat. Szélessége 28-56 méter, mélysége 22-47 méter. Leggyakoribb alakja a „fossa fastigata. Feneke (solum) és az escarpe (latus internum) és a contre-escarpe (l. externum) olyan széles, mint felsejének egyharmada. A „Fossa Punica”-nál a contre-escarpe merőleges volt.

Caesar olyan árkokat is ásatott, a melyeknek mind a két oldala merőleges volt. A gát magassága az árok szélességének kétharmadával volt egyenlő, külső lejtőjét igen meredekre készítették és gyephanttal vagy haraszttal fedték; a gát belsejében. hossza irányában több sövényt alkalmaztak, hogy a fölhányt földnek az escarpe-okra való nyomását fölfogják.
Igen széles gátak tetején mellvédeket (lorica) is alkalmaztak, e mellvédeken gyakran voltak ormok (pinnae). A lorica vagy cölöpökből állott (valli), vagy gyephantból készítették. Egyike a legnagyobb sáncoknak az, melyet Caesar X. cohorsa a genfi tótól a Juráig 285 km hosszaságban épített. E gát magassága öt méter, árka mélysége pedig 370.

A tábori sáncok koronáján emelt mellvédek mutatják, hogy a védelem lefelé irányuló volt. A tornyok, melyeket a gátakon látunk, ezek magasságát voltak hivatva növeszteni. Oldalzásra építésükben nem is gondoltak. E tornyok igen egyszerűek voltak, mert különben nem lehetett volna egy éjen át 120-at fölállítani, mint azt Quintus Cicero légiója 54-ben megtette. Magasságuk még emeletesek voltak, mint Caesaré, a mai Beauvais vidékén lakott bellovákoknak nevezett, harcias gallusok elleni háborújában.

A tábor kapui elé félkör alakú cölöpműveket (tambour), vagy egyenes-vonal alakú traverseket építettek. Téli és állandó táborokban a sátrakat kunyhókkal vagy földházakkal (casae stramenticiae) pótolták.

romaikor_kep



Traianus oszlopának domborművein látni, hogy milyen különös alkotmányokat készítettek fából. Különösen egy fasánc érdemli meg a megfigyelést, melyen két fa-travers között egy ballistát is lehet látni. A praetoriumot gyakran kőből építették. Érdekes romjait láthatni egy ilyen állandó tábornak a Timok völgyében, Gamzigrad közelében.

A rómaiak erősítései között jelentékeny helyet foglalnak el a castellum-ok. A castellum elnevezés a castrumnak kicsinyítése. Mikor a császárság későbbi idejében a teljes légiók ritkán maradtak együtt, nem castrumra, hanem castellumra volt szükség. Ott is, hol nagyobb csapat, sőt cohors volt egyesítve, előnyösebbnek mutatkozott több castellum láncolata, mint egy nagyobb erősített tábor „castrum“. Később e kis táborokat kőfallal állandó védelmi művekké alakították s így lett „castellum “a kisebb állandó váracskák fogalmának kifejezője.

A castellumok alaprajza épen olyan volt, mint a régi castrumé; védelmük sem a hajítógépeken, sem a gáton harcolókon nem alapult. A cohorsok a castellumra támaszkodtak, mint régebben a castrumra, és az előtt vagy tőle oldalt várták az ellenséget; a tartalék maga sem volt a castellumban, hanem az árok külső partja mellett. Ha a cohors visszavonult a castellumba, akkor eleinte a hajítógépek, később a gátfokon gyülekezett harcosok védelmezték. Leghathatósabb védelmi működésnek tartották a kirohanást.
Traianus szobrán többféle castellumot láthatni; alaprajzuk hol négyszögletű, a mikor a szögletek meg vannak gömbölyítve, hol szabálytalan alakúak, kerek, félkerek s négyszögletű tornyokkal. A Rajnavidéken sok római castellumnak romjai láthatók, melyek közül a Hamburg melletti Saalburg érdemel különös említést.

A castellumok gyöngék voltak magukban véve, azért közelükben mindig nagyobb hadak voltak összpontosítva. Későbben, mikor a római hadvezetés oda irányult, hogy a kastélyok közelében nem voltak már nagyobb hadak összpontosítva, erősebbé kellett őket tenni, és pedig olyformán, hogy benne tornyokat és szakaszokat készítettek, melyekben a helyőrség és az élelmiszerek is elfértek. így azután önálló védelemre is képesek lettek.
Eleinte a castellumokat nyílt helyen építették, honnan könnyen vethették magukat a vidék kulcspontjainak védelmére; később, mikor a római taktika megváltozott s a működő hadsereg nem lehetett oly közel, mint addig, olyan helyeket választottak, melynek környéke az ellenség támadását megnehezítette és a védelmet megkönnyítette, tehát uralkodó sziklás magaslatokra, szigetekre, folyópartokra. Ennek következtében az eredeti derékszögű alapalakzattól el kellett térni s a térszínhez alkalmazkodni.
A csekély magasságú fallal burkolt földsáncok helyébe hatalmas órmozott, széles folyosóval ellátott falövet emeltek, mely előtt árok és belül egy vagy több torony volt. Diocletianus idejétől kezdve a védő-őrség állandó helyei lettek e várkastélyok, melyeket ezentúl a régi castellumoktól megkülönböztetendő.

Vegetiusban olvashatjuk „Castellum parvulum, quem burgum vocant, inter civitatem et fontem convenit fabricari ... ut aqua defendatur ab hostibus». Ezeken kívül voltak még őrtornyok (monopyrgia) is, a melyekről már Caesar is megemlékezik. Ezek többnyire völgyszorosok védelmére szolgáltak s leginkább jó kilátású helyeken épültek. A monopyrgia és burgus között az volt a különbség, hogy az utóbbi nagyobb kiterjedésű volt. Monopyrgia maradványait mindenütt lehet találni, a hol a rómaiak uralkodtak. Voltak négyszögletű, kerek, tojásdad, sokszögletű stb. tornyok is, sőt olyanok is, melyeknek külső része kerek, belseje szögletes volt.

Csak a későbbi időben látni egy vagy két sorban alkalmazott fenestrákat melyeken át az arcabulisták működtek, például a carcassonei toronyban. A többi tornyokon, például az Aurelianus-féle fal tornyain látszó keskeny nyilasok a belső tér világítására szolgáltak. A tornyok külső, alsó részei nagy faragott kövekből voltak rakva, és pedig rézsűt, hogy a faltörőkosnak jobban ellenállhassanak.
A faltörőgépekre való tekintetből a kerek tornyokat jobban szerették, mint a négyszögleteseket; a tornyok különben boltozott voltuknál fogva erősebbek voltak, mint a görögökéi. A toronynak a fal fölött emelkedő része a vár belseje felé gyakran nyitott volt, a mikor aztán fahidak kötötték össze a gátfok megszakított részeit. A gátfoktól árok választotta el a tornyot, melyen keresztül könnyen kezelhető csapóhidak (itinera contignata) vezettek a toronyból jobbra és balra nyíló ajtókhoz.
A tornyokat a falaktól árokkal való elválasztásuk következtében önálló építményeknek, önálló szakaszoknak lehet tekinteni. Ilyen önálló szakaszokat néha a város belseje felé eső hátsó, magasabbra épített falak mögé is emeltek, hogy második védő vonaluk legyen, honnan a fógátra 16” fölmászott ellenséget jól lövöldözhették. Nagyobb szabású erősítéseknél, mint például Konstantinápolyban több falat építettek egymás elé s ez által „pomoemm-nak nevezett falközötti terek keletkeztek (enceinte fermée, rempart, donjon, geöle.)

Külön, elől álló erődöket (fort) csak a császárság későbbi korából találunk, akkor, mikor támadólag védelmezték magukat. Több ily erőd között a hadsereg jó és biztos táborhelyet kapott, mint a mainzi hadszervárban is. Amint láttuk, a görögök csak az állandó erősítésről gondoskodtak, táboraikat inkább a hely megválasztásával, mint védőművekkel biztosították s abban az esetben is, mikor kivételesen ideiglenes, futólagos (passagére) védőműveket emeltek, azokat inkább kőből és fából készítették, mint földből. A rómaiak ellenben igen ügyes földmunkások voltak s méltán csodáljuk nagy tökéletességű tábori erősítéseiket.


Forrás: részletek Bárczai Oszkár: Hadügy fejlődésének története c. munkájából