logo

XXIV Januarius AD

Megerősített helyek támadása

Megerősített helyeket, várakat háromféleképen támadták meg a rómaiak, ú. m. körülzárás (obsidio), erőszakos támadás (oppugnatio repentina) és rendszeres ostrom (oppugnatio) által. Az olyan helyeket szokták volt körülzárni, melyeknek nagy helyőrsége rosszul volt élelemmel ellátva, és kiéheztetésükre lehetett számítani. A körülzárás eszköze a körülgátolás (circumvallatio). Az elfoglalandó várost körülsáncolták. A körülsáncolás alkalmas magaslatokra épített redouteokból (castella) és az ezeket összekötő sáncvonalakból (munitiones, brachia) állott.
A táborok helyét ezek mögött úgy választották, hogy a körülzáró vonal minden részét egyformán védhessék esetleges kirohanások ellen. A redoute-okat megszálló csapattal, tábori őrségekkel biztosították. A redoute-okban fanalék voltak, hogy az őrség éjjel tűz, nappal füst-jelekkel hírt adhasson magáról.

Erőszakos támadást olyan csekély jelentőségű városok ellen intéztek, melyeket kellő számú csapat tartott ugyan megszállva és a melyek élelemmel is kellően el voltak látva, de körülzárásuk nem vezetett volna célra. A hirtelen támadás sikerülése azonban biztosra volt vehető. Az erőszakos támadásnak főeszköze a védőműveknek lábtóval való megmászása volt, melyhez még a réskunyhók használata is járult. Ezeknek a védelme alatt a falak alját ki lehetett bontani, ennek következése pedig a falak beomlása volt. Mindenekelőtt lábtókat, az árkok betöltésére szolgáló rozsét, gyephantot stb. hordtak össze. Résgunyhókat építettek; a lövészek oltalmára sövényt fontak. Ezek mögé állították az íjászokat és parittyásokat, kiknek lövedékei meg a védő csapat embereit tartották a falaktól távol.
A legionarius gyalogság a lövészek mögött alakult több oszlopba, és több ponton egy időben intézett támadásokat, hogy a védők figyelmét több helyen kösse le. Az élen haladtak a munkások, kik a lábtókat és az árkok betöltésére való anyagot vitték. A római réskunyhók nyerges födéllel ellátott házhoz hasonlítottak és erősen voltak építve, hogy a lezuhanó kövek ne tehessék tönkre.

romaikor_kep



Rendszeres ostromot olyan rendszeresen megerősített, jól ellátott helyek ellen intéztek, melyek bevétele körülzárás és hirtelen támadás útján kétséges volt. Ezzel összefüggésben azonban a körülzárást is alkalmazták. A rendszeres ostrom főeszköze az ostromgát, melyet rendesen 100-150 méternyire, lehetőleg a védők lövedékeitől biztosított helyen kezdtek építeni s aztán fokozatosan közeledtek, azon igyekezve, hogy ez magasabb legyen, mint a város falai. Ezen a gáton közeledett aztán az ostromlóoszlop a falakhoz. Ez pótolta a közelítő árkokat, futó árkokat és a többi réstörő eszközöket. Magassága olykor 25 méter is volt.
Azért, hogy a támadó oszlop elférjen rajta, fölül 15, alul 25 méter széles volt. A munkások tekenős békák alatt és az arcvonalban fölállított lövő résekkel ellátott arcoltalmazó ernyők (plutei) védelme alatt dolgoztak. Ez utóbbiak mögött lövészek voltak elhelyezve. Az anyag-rakodóhelytől a gát kiinduló pontjáig futó folyosókat készítettek megfelelő számú futó csarnokok (vineae) összekapcsolása által.

Az ostromlógát a várfalak irányában húzódott, a tornyok ellen pedig mozgó-tornyok védelme alatt nehéz lövegek közeledtek. A gátat a jelenkor közelítő műveihez, a tornyok útvonalát és a lövészek megszállta arcoltalmazó ernyőket pedig a mai paralellekhez hasonlíthatjuk. E párhuzamokhoz is kellett födött közeledési műveket építeni, melyeknek rendeltetése az is volt, hogy harcra kész cohorsokat fogadjanak magukba, kik a munkásokat és a paralellekben meg a mozgó-tornyokban álló lövészeket védelmezték esetleges kirohanások ellen.

Az ostromot a futó-csarnokok és arcvédő ernyők előre való hordásával kezdték meg, hogy védelmük alatt a töltés-munkások dolgozhassanak. Mindent, a mit az ellenség hajító távolságában kellett végezni, úgyszintén a töltést is a légiók katonái készítették. Mozgó-tornyokra eleinte nem volt szükség, csakis akkor, mikor a védőkhőz közeledtek. A rohamot akkor intézték, mikor a töltés a város falaihoz ért. Ez a pillanat akkor éppen olyan jelentékeny volt, mint manapság egy résnek meg-nyitása. A város falainak több pontján támadást szín-leltek, míg a derékhad a töltésen igyekezett a városba jutni.

A rómaiak már Veji ostrománál K. e. 393 is alkalmazták az aknatámadást. A falakhoz a musculusm át jutottak s ott készítették a cuniculust, mely közvetlen a fal alatt volt; ez alá rakott fákat kénbe és gyantába mártott csepüvel tekerték körül s aztán meggyújtották, minek következtében a fal bedőlt s maga alá temette a védelmezők egy részét.

Themyscira (K. e. 68), Massilia (K. e. 49) stb. ostrománál az aknászok jelentékenyen közreműködtek a vár vívásában. Ha valamely erősített helyet védelmezni kellett, környékét lehetőleg vízzel árasztották el; ha ez nem volt lehetséges s az ellenség a falakhoz közeledett, kétágú villákkal a falakhoz támasztott lábtókat lefordították s a fölkúszó ellenséget fogókkal (forfices, lupi) fogták el s daru segítségével húzták a városba.
A közeledést fedező minden építményt égő szurokkal, olvasztott ólommal, gyújtó nyilakkal (malleoli) vagy nagy gyújtólövedékkel (phalarica) igyekeztek semmivé tenni. A faltörő kosokat, falfúrókat rájuk dobott kövekkel törték szét, vagy pedig hurkokkal elfogva, kerékmű segítségével fölhúzták. A faltörőgépek hatását különben a falakra akasztott párnákkal is gyöngítették. A falak elé nyárs-bakokat (ericii) helyeztek. Az aggért vagy meggyújtották vagy aláásták.

Lássunk ostromra vonatkozó példát:

A gergoviai győzelem után Vercingetorix gallus vezér Alesia-ba menekült; Caesar pedig követte. De alig érkezett meg, s alig fogott a körülzáró vonal építéséhez, Vercingetorix összes lovasságát kiküldte, hogy Gallia minden fegyverfogható lakóját Alesia segítségére buzdítsa.
Caesar ennek következtében nem érte be azzal, hogy a vár közt és ő közte építsen egy 11,000 lépés hosszú körülzáró vonalat, de az esetleg a vár felmentésére siető hadak ellen is emelt védővonalat.
Előbbi 1. egy 20 láb mélységű, meredek oldalú árokból; 2. egy e mögött 400 lépésnyi távolságban ásott, 15 láb széles és ugyanolyan mély két árokból, melyek közül a hátsó vízzel volt töltve; 3. egy 12 láb magas, cölöpzettel ellátott mellvédből és 4. egy farkas-vermek-kel ellátott bevágásból állott. Az utóbbi a második árok előtt volt.

Ezen kívül 80-80 lábnyi távolságban tornyok álltak s ezen kívül 23 redoute mű tette a vonalat még erősebbé. Ez utóbbi 14,000 lépés hosszú volt s az élőbbemhez hasonlóan volt elrendezve. Hetven napi ostrom után, a vár felmentésére megérkezett a 200,000 gyalogosból és 8000 lovasból álló gallus sereg Comminus, Viridomarus, Eporedorix és Vercassivellaunus vezérlete alatt.
Az Alesiától nyugatra elterülő síkon ütközött meg a két sereg lovassága. Az ütközet a gallusok vereségével végződött. Az ezután következő éjszakán a gallusok megtámadták a római tábor nyugati oldalát s míg ez történt. Vercingetorix kitört és a tábornak a vár felé eső arcvonalát támadta meg, de a gallusok mindenütt visszaverettek. Ezután elhatározták a tábort észak felől támadni meg, mert erről az oldalról a magaslatok dominálják a tábort. Vercassivellaunus 60,000 gallussal tette ezt meg. A lovasság a síkságot özönlötte el.

Vercingetorix e működést ismételt kirohanással támogatta. Véres és hosszadalmas harc keletkezett minden ponton, de a gallusoknak vissza kellett vonulniuk. Caesar nem hagyta őket lélegzethez jutni, lovasságával üldözte a gallusokat. Vercassivellaunus elfogták. Vercingetorix pedig átadta Caesarnak a várat.
Már Servius Tullius idejében két centuriába osztott műszaki katonákról tettünk említést. A köztársaság utolsó idejében már rendesen szervezett műszaki csapatok voltak, melyek nem csak a közönséges hadiszereket tartották rendben, hanem várvédő és ostromló készülékeket, lövegeket és hidakat is.


Forrás: részletek Bárczai Oszkár: Hadügy fejlődésének története c. munkájából.