logo

I December AD

E jelben győzni fogsz! (Milvius-híd, 312. október 28.)

Sötét szemei nagyok, teste erőteljes, termete magas. A tiszteletére emelt hatalmas ülő szoborból nem maradt más, mint a két láb, a jobb lábszár, a jobb kéz - melynek mutatóujja felfelé mutat-, a jobb felkar és a mellkas egy kis része. Megmaradt továbbá a nagy, erőt sugárzó fej, feltűnően nagy orral és sima, energikusan fölszegett állal. A szobrot 1486-ban találták meg a római Basilica Nova nyugati apszisában, és azt az embert ábrázolja, aki élete során e templomot felépíttette. E kolosszális szobor torzójának köszönhető, hogy legalább nagyjából tudjuk, milyen volt a férfi, akit a bizánciak „Megas”- nak, Nagynak neveznek.
Hullámos, művészien elrendezett haja koszorúként veszi körül magas homlokát - ebből is sejthető, hogy főnemesi rendű férfiról, magáról a császárról van szó: Konsztantinoszról vagy Konstantinról. Se goromba borosta, se sötét tekintet, melyek nélkül korábban egyetlen katonacsászárt sem ábrázoltak. Karizmatikus feje már-már klasszikus formában ábrázolja nemes kedélyét és szigorát. Úgy tűnik, mintha e nagy uralkodó szemei belülről világítanának.

Konstantin, aki a mi kultúrkörünkben is megkapta a „Nagy” melléknevet, olyan kiemelkedő, már- már mitikus alakká vált, akit legendák özöne vesz körül. Valójában azonban fattyú, aki valamikor 270. és 288. között a moesiai Naissusban, a mai szerb Nisben született. Anyja istállószolga, aki prostituálódott. Konstantin szülei nem házasodtak össze. Apja az Imperium Romapum társ-császára, melyekből Diocletianus császár uralma, a tetrarchia idején több is volt.

Kifogásolható származása ellenére Konstantin csodálatos mértékben fölemelkedett. Diocletianus idején kapja meg katonai kiképzését és tribunussá emelik. Nem sokkal ezután eléri a császári rangot, és ő az egyetlen a 311-ben uralkodó öt társ-császár közül, aki eredményesen meg tudja valósítani céljait. Először a Nyugat uralkodójává válik, majd 13 évig egyedül uralkodik egy óriási birodalom fölött, melynek megszilárdította határait.
Példátlan pályafutásával, harminc évet meghaladó uralkodásával felülmúlja minden elődét, Augustus császár kivételével. Egy kortárs felirat úgy említi, mint „a legszerencsésebbet, a legjámborabbat, a legdiadalmasabbat, aki felülmúlta a korábbi császárok mindegyikét”. Konstantint siker és szerencse kísérte, húsz évre nyúló háborúiban éppúgy, mint egyeduralma alatt. Nagy szüksége volt katonai és politikai képességeire, hogy mindezt elérje. Egyeduralkodóvá válása mindezen túl egy tévedésnek is köszönhető, mely Rómában, 312-ben esett meg, s amiről részletesebben is szólunk.
Rómában hat éve bizonyos Maxentius uralkodik: kéjenc, a legrosszabb fajtából. A nép és a pretoriánus gárda támogatásával császárrá kiáltotta ki magát. Ha hihetünk a kortárs egyházi történetírónak, Eusebiusnak, úgy Maxentius kedvenc foglalatossága abból állt, hogy a legmagasabb körökből származó, tisztességes asszonyokat elszakította családjuktól, ocsmányul megbecstelenítette, aztán visszaküldte őket férjeikhez. Mikor pedig a nép lázongani kezdett, a császár parancsára a pretoriánusok vérfürdőt rendeztek az egyszerű nép körében: több, mint hatezer férfit és nőt lemészároltak.

A társ-császárok egyike sem tekinti Maxentiust legitim uralkodónak. Konstantin sem, aki ebben az időben mindössze a nyugati tartományok, Britannia, Hispánia és Gallia uralkodója, székhelye egy ideje a mai Trier. 312 tavaszán Konstantin felkerekedik, és maroknyi seregével átkel az Alpokon, mint ötszáz évvel korábban Hannibál. Konstantin hadjárata nem vallási természetű, mivel Maxentius, eltérően számos korábbi császártól, nem üldözi a keresztényeket.
Konstantin serege ugyan kicsi, de gall és germán elit katonái kiválóan képzettek és nagy harcértékűek. Kemény harcokban sikerül meghódítania Észak-Itáliát. A jól megerősített Róma azonban még messze van, és az oda vezető út korántsem veszélytelen. Nem sokkal korábban került sor az ún. aurelianusi városfalak felépítésére. Maxentius jelentős gabonatartalékokat halmozott fel, hogy egy hosszú ostromot is kivédhessen. Utasítására lerombolták a Tiberisen átívelő Milvius-híd középső ívét, melyet egy ideiglenes fa-építménnyel pótoltak, ami könnyűszerrel eltávolítható. Róma valójában erős, már-már bevehetetlen erődítmény.

A védelmi koncepciónak minden esélye megvan a sikerre. Konstantin erői távolról sem elégségesek egy hosszadalmas ostromhoz. Egyáltalán nem állnak rendelkezésére olyan hajító- és ostromgépek, melyekkel leküzdhetné a kapukat és a vastag falakat. Utánpótlási vonalai pedig igen hosszúak. Konstantin stratégiai helyzete minden nappal romlik, melyet az ellenséges földön tölt. Személyes törzsének tagjai és alparancsnokai nyomatékosan azt tanácsolják, mondjon le a Róma ellen vezetett hadjárat kalandjáról. Félnek a vereségtől.
A jósok sem találnak kedvező előjeleket. Konstantin azonban akkor sem adja fel tervét, mikor tisztjei hangosan elégedetlenkednek. Eddig mindig ügyelt arra, hogy összhangban cselekedjen velük, mindenekelőtt Bonitusszal, a frankok vezetőjével és Chrocusszal, az alemannok királyával. Most azonban nem törődik az aggodalmakkal, és maga dönt. Serege Róma ellen vonul, és 312 őszén ejut a Tiberishez.

312. október 28-ának reggelén, közvetlenül a mindenki által várt csata előtt Malborghetto melletti táborában Konstantin parancsot ad katonáinak, hogy pajzsaikra fessék fel Krisztus monogramjának mágikus jelét. Katonáinak azt mondja, a déli nap fölött az égen saját szemével látta a kereszt fénylő győzelmi jelét, mely kiegészült egy felirattal: „Ezzel győzz!” vagy kissé módosított latin változat szerint: „E jelben győzni fogsz” - „In hoc signo vinces”. Megesküdött, hogy keresztény hitre tér, ha a csatában győzelmet arat.
Róma bevételére azonban Konstantinnak rosszak az esélyei. Egy hosszú ostromra egyáltalán nem készült fel. Minden adu Maxentius kezében van, aki csapataival együtt vastag falak mögött sáncolta el magát. Ekkor azonban meglepő és váratlan dolog törfenik. Maxentius hirtelen elhagyja a főváros védelmező erődítéseit és nyílt mezőn Konstantin ellen vonul. Ezzel - amire senki nem számított - megadja neki az esélyt, hogy hódító hadjáratát sikerrel fejezze be. Miért nem tartott ki védelmi koncepciója mellett? Mi késztette Maxentiust arra, hogy hirtelen elhagyja bevehetetlen menedékét? Már a kortárs történetírók is sokat törték a fejüket azon, hogy miért tette ezt. Tulajdonképpen nem találhatunk rá értelmes magyarázatot, ha csak azt nem, hogy tévedésnek esett áldozatul. Titkos rendőrségének legfrissebb helyzetjelentéséből azt olvasta ki, hogy a város lakossága egyáltalán nem támogatja.
Könnyen konfliktusokhoz vezet, ha egy városba a polgári lakosság közé jelentős haderőt összpontosítanak. Maxentius lázadástól tart, mely azonban közvetlenül nem fenyeget. Természetesen eleven még a hatezer római férfi és nő lemészárlásának emléke. A cirkuszban szórványosan Konstantin melletti rokonszenv-tüntetésekre kerül sor. Azonban semmi konkrétum nem utal népfelkelésre vagy árulásra, melyre a hatalmas méretű védőfal számos lehetőséget ad.

Lehetséges, hogy kétes pogány jóslatok is hozzájárultak Maxentius tévedéséhez, és megerősítették döntésében, hogy a fenyegető veszélyt megelőzve Róma falain kívül nyílt tábori csatában szálljon szembe Konstantinnal. A szemlélő szinte kiáltani akar, mint Schiller Johannája az „Orleans-i szűz”-ben: „Nem tévedés, hanem végzet!”
Konstantin a Via Flaminián nyomul előre, de tizenhárom kilométerrel északra a Milvius-hídnál, az ún. Vörös Sziklánál - a Saxa Rubránál - feltartóztatják. Itt azonban Maxentius haderejének csak egy része vonul fel, melyet Konstantin képes legyőzni. A csapatok a Milvius-hídig menekülnek. Ekkor elit csapatainak élén maga Maxentius is elhagyja a várost. Azért talán, hogy Konstantint bekerítse? Vagy azért, hogy visszaáramló katonáinak nyitva tartsa az átkelőhelyet a folyón? A két sereg a Rómától mindössze három kilométerre levő hídnál ütközik egymásba. Maxentius hátát a folyónak vetette, katonáinak nincs lehetősége menekülni. A visszavonulás egyetlen útja a hídon keresztül vezet. Maxentius bízik abban, hogy az utasítására épített faszerkezet, mely úgy készült, hogy szükség esetén gyorsan el lehessen távolítani, elbírja menekülő csapatainak súlyát, de ebben is téved. A faszerkezet összeomlik a hadoszlopok lépései alatt.

A felek elkeseredett keménységgel harcolnak a hídért. A katonák elszántan vívják az ütközetet. A pajzsokra festett Krisztus monogram segíti Konstantin csapatait, hogy e vad zűrzavarban megkülönböztessék a barátot az ellenségtől. Miután Maxentius testőrsége szinte az utolsó emberig elesett, beletörődik a vereségbe. Menekülés közben át akar kelni a folyón, leesik a lováról, és belefullad a Tiberisbe. Konstantin felkutatja a holttestet. Mikor a győztesek bevonulnak a meghódított városba, a katonák lándzsahegyére tűzik Maxentius levágott fejét, és diadalkiáltások közepette végighordozzák az utcákon.
Konstantin ekkor megszerzi Itáliát és az észak-afrikai tartományokat is. Álja szavát: keresztény hitre tér. 357-ben meg is keresztelkedik, s ezzel egy tejes világ számára előképpé válik, rajta méri magát az utókor: Chlodwig, Nagy Károly és III. Ottó. Életművével, a római állam krisztianizációjával Konstantin új korszak kezdetét testesíti meg. Erre nem került volna sor, legalábbis nem ebben az időben, ha Róma visszaverte volna az ostromot, és visszavonulásra kényszerítene volna nehezen védhető állásaiból Konstantint, aki gyakorlatilag el volt vágva az utánpótlástól. Így Maxentius téves helyzetértékelése nem csupán egy csatát döntött el a Milvius-hídnál - megváltoztatta a világtörténelmet is.



Otto Hans Dieter