logo

V December AD

Graupius-hegyi csata

A hódító római birodalom és a barbárok harcainak jellegzetes fegyverténye a Britannia hódítását lezáró Graupius-hegyi csata. A Graupius hegy pontos fekvése nem tisztázott, bizonyos hogy az egykori Caledonia, a mai Skócia egyik hegye volt, s a csata i. sz. 84-ben zajlott le a római seregeket vezető Agricola és a britteket vezető Calgacus, az uslpusok törzsfőnöke között.
A csata leírása, amelyet Tacitusnak köszönhetünk, nemcsak hadtörténeti szempontból jelentős, mint rómaiak és ún. barbárok közötti fegyveres összeütközés részletes ismertetése, hanem abból a szempontból is, hogy a csata előzményeiről adott leírás alkalmat ad Tacitusnak, a mélyen látó római történetírónak leleplezni a római hódítás igazságtalan és embertelen voltát, s a barbárok védekező harcának igazságos és honvédő jellegét. Tacitus a római hódítás kegyetlenségét elítélő szavakat a barbár hadvezér szájába adja, de ennek a beszédnek - amelynek csak egyes jellegzetes részeit közöljük - emelkedett hangja, pátosza és leleplező igazságai magától Taeitustól származnak.
A római történetíró már megérezte, nemcsak a világbirodalom megteremtésének emberi tragikumát, hanem ennek az igazságtalan háborúkkal létrehozott birodalomnak már kibontakozó, elkerülhetetlen hanyatlását is. Az előzmények között Tacitus ismerteti Agricola britanniai helytartó - a történetíró apósa - északra irányuló előrenyomulását.


(Tacitus: Agricola 29-37 [kihagyásokkal])


(29) Előreküldve hát a hajóhadat, hogy szerteszét portyázva félelmet és bizonytalanságot keltsen, könnyű seregével - besorozta ebbe a bátor és a hosszú békében kipróbált britannokat is - a Graupius-hegyig nyomult, amelyet az ellenség már előzőleg megszállt. Mert a britannok, nem esve kétségbe a legutóbbi csatájuk balsikerén, bosszúra vagy végleges leigáztatásra vártak, és végre belátva, hogy a közös veszélyt csak egyetértéssel háríthatják el, követségek és szövetkezések útján minden néptörzs fegyverforgatóit fölkelésre bírták. Már harmincezer harcos volt együtt, még mindig özönlött a fiatalság, valamint a friss erőben levő idősebb nemzedék - a híres harcosok kitüntetéseikkel! - Mondják, hogy ez alkalommal Calgacus, aki a vezérek közül vitézségével és előkelő származásával tűnt ki, az összegyűlt és csatát követelő tömeg előtt ilyen beszédet tartott:

(Calgacus beszédéből néhány részletet közlünk)

(30) A földkerekség rablói ők, akik most, hogy kifogytak a szárazföldből, a tengert kutatják föl. Ha gazdag az ellenség, akkor a pénzvágy, ha szegény, akkor az uralom vágy hajtja őket; se Kelettel, se Nyugattal betelni nem tudtak: egyedül ők azok, akik egyformán mohón törnek gazdag és szegény népekre. Fosztogatni, öldökölni, rabolni, ezt nevezik ők hamis szóval „birodalomnak”, és ha pusztaságot teremtettek, azt „békének” hívják.

(31) A természet törvénye, hogy mindenki gyermekeit és rokonait szeresse legjobban: fiainkat besorozzák és elviszik tőlünk, hogy másutt szolgák legyenek, feleségeinket és nővéreinket még ha megkíméli is az ellenség önkénye, a rómaiak, állítólagos barátaink és vendégeink, gyalázzák meg őket. Vagyonúnkat és birtokunkat fölemészti az adó, földünket és termésünket a gabonaszolgáltatás, testi erőnket ütlegek és szidalmak között erdők és mocsarak járhatóvá tételében sorvasztják. A született rabszolgát csak egyszer adják el, sőt azonkívül is gazdája látja el: Britannia mindennap újra megveszi saját rabszolgaságát és mindennap ellátja rabszolgatartóját…

(32) Vagy azt hiszitek talán, hogy a rómaiak éppen olyan bátrak háborúban, mint amilyen kihívóak békében? A mi széthúzásunk és pártoskodásunk tette naggyá őket; ellenségeik mulasztásaiból született az ő seregük dicsősége, azé a serégé, amelyet szedett-vedett népekből toboroztak, de amiképpen most összetartja a szerencse, éppúgy fogja szétszórni őket a balsors. Vagy azt hiszitek talán, hogy a keltákat, á germánokat és - szégyen kimondani! - a britannok egy részét, ha vezérükkel szolgálják is az idegen hódítót, de hát mégis, hosszabb ideig voltak ellenségeik, mint szolgáik, hát majd ezeket hűség és ragaszkodás fűzi a rómaiakhoz?
A félelem és a rettegés, gyenge kötelékei a ragaszkodásnak, és ha egyszer ez megszűnt, akkor azok, akik féltek, gyűlölni fognak. A mi oldalunkon van mindaz, ami győzelemre ösztönözhet: a rómaiakat nem bátorítják feleségeik, és nem vetik szemükre megútamodásukat szüleik; a legtöbbnek nincs is hazája, ha meg van, akkor az nem a római birodalom. Alig egynéhányan vannak, tájékozatlanságukban bizonytalanok; maga az ég, a tenger és az erdők, bármerre tekintenek is körös-körül, minden idegen nekik; mintha tőrbe ejtették és megkötözve szolgáltatták volna ki nekünk őket az istenek. Ne féljetek a hiú látszattól, a csillogó aranytól és ezüsttől, ami se nem véd, se nem sebez. Még az ellenség seregében is a mi szövetségeseinkre fogunk találni: fölismerik a britannok saját ügyüket, visszaemlékeznek a kelták régi szabadságukra és cserbenhagyják őket a többi germánok is ... És azután már nincs mitől tartanunk: üresek az erődök, aggastyánokból állnak a coloniák, az immel-ámmal hódolók és az igazságtalanul uralkodók között elégedetlenek a községek…

(33) A brit törzsfőnökhöz hasonlóan a római hadvezér is lelkesítő beszédet tart katonáihoz, amelynek Tacitus által közölt szövege azonban nem megy túl a szokványos hadvezéri frázisokon.

(35) Még Agricola beszéde közben fellángolt a katonák lelkesedése, a szónoklat végét pedig hatalmas ujjongás követte és azonnal fegyvereikhez rohantak. A feltüzelt és támadni akaró katonákat úgy állította föl, hogy a nyolcezer emberből álló gyalogos segédcsapatok legyenek az erős középhad, a háromezer lovas pedig oldalt a szárnyakat tartsa. A légiók a sáncok előtt álltak, nagy dicsőségére a győzelemnek, ha római vér omlása nélkül vívnák ki, és támaszul, ha az előttük álló sereget visszavernék.
A britannok serege úgy állt föl a dombokon, hogy sokat mutasson és ezzel rémületet keltsen: az első sorok még a síkságon voltak, a többiek pedig mögöttük az emelkedő lejtőn lépcsőzetesen helyezkedtek el; a csatatér közepét lármásan összevissza felvonuló szekérharcosok töltötték ki. Ekkor Agricola, tekintettel az ellenség túlerejére, nehogy egyszerre fejlődjék ki a csata elöl és kétoldalt, kiszélesítette az arcvonalat, bár ezáltal a sereg mélységében vesztett, és többen azt tanácsolták, hogy hozza előre a légiókat is; ő mégis erősen bízva a győzelemben és a kedvezőtlen fejleményekre elszántan is félrevitte lovát és gyalogosan állt a sereg élére.

(36) Az ütközet elején távolharcot vívtak. A britannok hidegvérrel, ügyesen kerülték ki vagy ütötték félre hatalmas kardjukkal és apró pajzsukkal a mieink hajítódárdáit, és ők maguk is a dárdák özönét zúdították ránk. Végre Agricola felbiztatta a batavusok négy és a tungrusok két cohorsát, hogy ölre és kardra menjenek; ehhez ők, mint régi katonák - jól értettek, az ellenség pedig apró pajzsával és hosszú kardjával nem tudta kivédeni őket. Mert a britannok tompa hegyű kardja kézitusára és közelharcra alkalmatlan.
A batavusok tehát, amint rájuk rohantak, pajzsukkal ütötték, vágták őket szemben, és leterítvén azokat, akik a síkon állottak, soraikkal a lejtőre kezdtek felnyomulni. A többi cohors is versengve támadott és vágta a szemben állókat. Az ellenség legnagyobb része félholtan maradt hátra a győzelmes rohamban. Közben, miután a szekérharcosok megfutamodtak, lovascsapataink is beleavatkoztak a gyalogosok küzdelmébe; bár hirtelen megjelenésük riadalmat keltett, mégis az ellenség sűrű sorain és a kedvezőtlen terepen fennakadtak. Az ütközet képe a mi szempontunkból a legkevésbé sem volt kedvező, minthogy a domboldalon fölfelé nyomulás közben a lovasok is zavarták őket, meg az elszabadult szekerek és gazdátlanul megvadult lovak ijedtükben összevissza, hol elölről, hol meg oldalról ugrattak közéjük.

(37) Azok a britannok is, akik mind ez ideig távolmaradván az ütközettől, a magaslatokat tartották megszállva és a mieink csekély számát semmibe sem vették, lassanként leereszkedtek és a győzelmesen előrenyomulókat hátulról kerítették volna be, ha Agricola épp ettől tartva, az ütközet meglepetéseire tartogatott négy lovas osztagát nem szegezi szembe az érkezőkkel és nem szórja szét őket éppolyan gyorsan, mint amilyen hirtelenül előrerohantak. Így a britannok terve viszszaíelé, önmaguk ellen sült el.
A vezér parancsára ugyanis a lovasság a küzdők arcvonalától elkanyarodva oldalba támadta az ellenséget. Bizony, nagyszerű és borzalmas látvány volt az a sík mezőn: üldöztek, vagdalóztak, foglyokat ejtettek és gyilkoltak, amikor újabb foglyok akadtak. Már az ellenség egész fegyveres csapatai megfutamodtak kevesebbek előtt, mások meg fegyvertelenül rohantak a biztos halálba: ki-ki természete szerint. Szerteszét fegyverek, holttestek, csonka tagok és véres föld; közbe-közbe még a megvertekben is föllángolt a kétségbeesett vakmerőség. Mert amint elérték az erdőt, összeszedelőzködtek és jól ismervén a vidéket, bekerítették azokat, akik vigyázatlanul üldözték őket. Ha nem parancsolta volna meg Agricola, aki mindenütt jelen volt és mindennel törődött, hogy erős és könnyűfegyverzetű csapatok hajtóvadászat módjára, hol ritkább az erdő ott lovon, ahol meg sűrű, ott leszállva a lóról gyalog kutassák át, a túlságos elbizakodottság miatt bizony könnyen megjárhattuk volna. Egyébként az ellenség, amint látta, hogy ismét zárt rendbe sorakozva üldözik, futásnak eredt, nem csapatonként, mint az előbb, és nem is törődve többé egymással, hanem szétszóródva, külön-külön iparkodott távol eső és járatlan helyekre eljutni. Az üldözésnek az éjszaka és a fáradtság vetett véget. Az ellenség halottainak száma tízezer felé járt, a mieinkből háromszázhatvanan estek el; közöttük volt Aulus Atticus cohorsparancsnok, akit fiatalos heve és megvadult lova az ellenség közé ragadott.

A győzteseknek a siker és a zsákmány örömmámorrá tette az éjszakát: a britannok szerteszét bolyongva, férfiak és asszonyok vegyesen jajgatva vonszolták sebesültjeiket, hívogatták az életben maradottakat, elhagyták hajlékukat, sőt elkeseredésükben maguk gyújtották föl; búvóhelyeket kerestek, majd ismét odahagyták, tanakodnak egymással, aztán megint szétoszlottak; olykor-olykor megtörte őket kedveseik látása, de még inkább elkeserítette: eléggé közismert az is, hogy szánalomba, megölték feleségüket és gyermekeiket. A fölvirradó nap a győzelem látványát még teljesebbé tette: halotti csend mindenütt, üres dombok; a távolban füstölgő romok, és sehol egy teremtett lélek.


Forrás: Hahn István A hadművészet ókor klasszikusai