logo

XVII Sextilis AD

Julianus császár hadigépei

Az i. sz. 4. századi római hadművészet egyik törekvése abban állt, hogy a hadsereg utánpótlásának nehézségeit és kiképzésének, valamint fegyelmének fogyatékosságait a technikai színvonal emelésével, ú] hadigépek bevezetésével ellensúlyozza.
A 360 körüli években egy névtelen szerző De rebus bellicis (A hadügyekről) c. művében több új hadigépre tett meglehetősen fantasztikus javaslatokat. A Julianus perzsa hadjáratában alkalmazott technikai újítások között figyelemre méltóak a gyújtónyilak, amelyek valamilyen görögtfizszerfi, nehezen oltható folyadékkal működtek.

A késő-római haditechnikai fejlődésre vonatkozólag lásd még: Várady L. i. m. 223 1. és kk. - F. Lammert: Die antiké Pollorketik und Ihr Weiterwirken (Klio, 1938, 389. kk.) amelyben sikerrel cáfolja a késő antik haditechnika minden oldalú hanyatlásáról szóló elméleteket.

Ammianus Mareellinus itt közölt adatai Julianus császár 362/363 évi. végső soron balul sikerült perzsa hadjáratának során alkalmazott hadigépeket ismertetik.


(Ammianus Mareellinus: i. m. XXIII. 4)


Önként adódik itt alkalom arra, hogy leírjam röviden, de a laikusok előtt is érthetően a fent említett hadigépek fajtáit, amennyire szerény tehetségemtől telik; még pedig kezdem a ballista alakjának leírásával. Két cövek közé erős, vastag vasrúd úgy van erősítve, hogy jókora színvonalzó módjára nyúlik ki.
Középső, csiszolt részének sima felületéből négyszögű nyél áll ki elég messzire, amely beillik egy egyenes irányú keskeny csőbe és sokszorosan sodrott húrral van megerősítve. Ezzel szorosan összefügg két csavarház; ezek egyike mellett célozva áll a pattantyús és figyelmesen beleilleszt rúdcsatomájába egy vashegyben végződő fanyilat. Mihelyt ez megvan, kétfelől erős legények meghúzzák fürgén a forgatható csavart. Amint a nyíl hegye a húrnak végét érinti, a felgyűlt hajító erőtől lódítva szem elől tűnik a ballistából. Olykor túlságosan felmelegszik úgy, hogy szikrákat hány; sokszor megesik, hogy mielőtt az illető látná a nyilat, fájdalma figyelmezteti halálos sebére.

A scorpiónak, amelyet most onagemek hívnak, a következő alakja van. Cserfából vagy tölgyfából két oszlopot ácsolnak és kissé meghajlítják úgy, hogy púpokká domborodjanak ki; ezeket fűrészelő bak módjára összekötik és mind a két oldalán meglehetős lyukakat fúrnak beléjük; közöttük a lyukakon keresztül erős köteleket csomóznak össze, amelyek az egész alkotmányt összetartják, hogy szét ne hulljon.
A kötelek közül kiáll egy ferdén álló, kocsirúd módjára előrenyúló nyél. Ez idegcsomókkal úgy van megerősítve, hogy feljebb emelni és lejjebb bocsátani lehessen. Felső végéhez vaskampók vannak erősítve, amelyekről kócból vagy vasból készült parittya lóg. A farúd elé nagy matrac van kiterítve, apró szecskával töltött durva szövetből; ez erős csomókkal van odakötve és felhordott pázsiton vagy téglából rakott emelkedésen nyugszik. Kőfalra rakva ugyanis az ilyen gépezet szétrombolna mindent, amit maga alatt talál, nem annyira súlyánál fogva, mint az erős rázkódtatás következtében.
Amikor tehát harcra kerül a sor, kerek követ tesznek a parittyára és kétfelől négy-négy legény megcsavarja a závárokat, amelyekben a kötelek járnak; a fanyelet majdnem vízszintesre hátra feszítik, végre a mellette álló pattantyús felülről hatalmas kalapácsütéssel kiüti a záró szöget, amely összetartja az egész szerkezet kötelékeit; ezáltal egy pillanat alatt felszabadul a fanyél és a puha szövetre csapódva elhajítja a követ, amely szétzúz mindent, amire talál. Tormentumnak (csavarógépnek) hívják, mert egész erőkifejtésének az alapja a csavarás, scorpiónak pedig azért, mert fölfelé álló fullánkja van; most divatos az onager (vadszamár) elnevezés is azért, mert a vadszamarak, ha vadászok űzik őket, hátrafelé rúgva messziről köveket hajítanak üldözőikre, úgyhogy ezeknek betörik a mellüket, vagy pedig szétzúzzák csontjaikat és beszakítják még koponyájukat is.

Térjünk most át a faltörő kosra. Kiválasztanak egy magas szál fenyő- vagy kőrisfát. Felső végének egy jókora darabját erős vasba foglalják és előrenyúló kos fej alakot adnak neki; erről vette ez a gépezet a nevét is. Ezt két megvasalt keresztgerenda közé vízszintesen lebegő helyzetben felfüggesztik olyformán, hogy az egyik gerenda a kötelek segítségével egyensúlyban tartja. Ezt azután annyi ember, amennyi méreteinél fogva hozzáfér, hátrahúzza és megint előrelöki úgy, hogy hatalmas csapásaival mindent zúz, ami útjában van, akképpen, mint egy döfésre iramodó és ismét hátráló kos.
Az ilyen lökések többszöri ismétlődésétől az építmények mintegy egymás után következő villámcsapásoktól meghasadoznak és a meglazult falak összeomlanak. Ha az effajta ostromgép teljes erővel végzi romboló munkáját, oltalom nélkül maradnak a védők, ennek következtében véget ér az ostrom és a legjobban megerődített városok megnyílnak az ellenség előtt.

A faltörő kosnak emez elmés, de gyakori használata következtében már meg nem becsült találmánya helyett készítenek egy másik, a történetírók előtt ismeretes gépezetet is, amelyet mi görögök helepolisnak (városfoglalónak) nevezünk. Ennek a következetes alkalmazásával vette be Demetrius, Antigonus király fia, Rhodust és egyéb városokat és nyerte el a Poliorcetes (várvívó) melléknevet. Ennek a szerkezete a következő. Erős deszkákból, amelyeket vaskampók tartanak össze, összerónak egy hatalmas ostromfedelet; ezt befödik marhabőrökkel és friss vesszőfonadékkal, legfelül pedig nedves földet raknak rá, hogy tűz vagy lövedékek kárt ne tehessenek benne. Elöl háromágú, nagyon éles vashegyet alkalmaznak, aminőknek a festők és szobrászok a villámot szokták ábrázolni.
A vas súlyánál fogva ezek oly nehezek, hogy mindent, amibe beleakadnak, fogaikkal széttépnek. Ezt a hatalmas tömeget belülről számos katona kerekek és kötelek segítségével igazgatja és a falak gyengébb részeihez megfeszített erővel odatolja. És, hacsak a védők felülről nem fejthetnek ki elegendő erőt, a gépezet romba dönti a falakat és óriási rést üt.

A gyújtónyíllal a hajítófegyverek egy nemének, a következő alakjuk van. A nyelük nádból van, a nádvesszőt pedig a nyílheggyel sokszorosan átlyukasztott vashüvely köti össze. Ennek olyan alakja van, mint a rokkának, amellyel az asszonyok lenfonataikat fonják. Kidudorodása ugyanis vékonyra ki van vájva és sok nyílása van; öblébe pedig befogadja a tüzet némi tűzélesztő anyaggal együtt.
Ha ezt gyengébb íjból mérsékelt sebességgel kilövik - mert sebesebb repülésnél kialszik - és valahol megakad, akkor tartósan tovább ég, sőt ha vizet öntenek reá, ez csak éleszti a tűz erejét és nem lehet elfojtani semmivel, csak ráborított homokkal. Ennyi legyen elég az ostromgépekről, bár csak kevésről szóltam. Most vegyük fel ismét elbeszélésünk fonalát.


Forrás: Hahn István - A hadművészet ókor klasszikusai