logo

XVII Sextilis AD

A Strasbourgi csata

A késő-római hadművészet utolsó nagy katonai sikereinek egyike az Argentoratus (a mai Strasbourg) melletti 357. évi csata, amelyben Julianus caesar („al-császár”) a későbbi „hite hagyott” Julianus császár nagy vereséget mért a Chnodomarius alemann király vezetése alatt létrejött germán koalícióra. A győzelem eredményeként sikereit még néhány évtizedre biztosítani a római birodalom rajnai határát.

A csata hadművészeti elemzését adja: Várady L.: Késő-római hadügyek és társadalmi alapjaik, Bp., Akadémia Kiadó 1961, 208.1. és kk.


(Ammianus Marcellinus: Rerum gestarum libri XVI. 12 [kihagyásokkal])


(12) Amikor e szégyenletes riadalomnak híre terjedt, az alemannok királyai, Chnodomarius és Vestralpus, továbbá Urius és Ursicinus meg Serapio, Suomarius és Hortarius egybegyűjtötték egész haderejüket és Argentoratus városa közelében állást foglaltak abban a hiszemben, hogy a Caesar, teljes romlástól tartva visszavonult, holott ő még akkor is minden igyekezetével az erődítési munkák befejezésén dolgozott. Növelte még önérzetüket, amellyel oly magasan hordták fejüket, egy szökevény testőr, aki valamely elkövetett vétsége miatt büntetéstől félt és ezért átszökött hozzájuk. Ez úgy értesítette őket, hogy a megszalasztott Barbatio távozása után Julianusszal csak 13 000 fegyveres maradt hátra; és csakugyan ekkora sereg volt vele, amikor a barbárok vad indulata mindenfelől ádáz harcokat támasztott.
A szökevénynek ez a következetesen ismételt állítása annyira növelte bátorságukat, hogy követeket küldtek a Caesarhoz azzal a parancsnak is beillő üzenettel, hogy hagyja el azt a területet, amelyet vitézségükkel, fegyverük erejével szereztek. De ő nem ismert félelmet, nem gyúlt haragra és nem bosszankodott, hanem nevette a barbárok önhittségét, követeiket visszatartotta az erődítési munkák befejeztéig és állhatatos maradt. . .

r Már erősen tűztek á napnak sugarai, amikor kürtök egybevegyülő harsogására lassú lépésben kivonultak a gyaloghadak és ezek szárnyaihoz csatlakozva a lovas szakaszok, közéjük vegyülve pedig a páncélos vitézek és az íjászok; félelmetes egy fegyvernem.
Minthogy pedig attól a helytől, ahonnan a római sereg kiindult, a barbárok sáncáig a távolság 14 leuga, vagy 21 ezer lépés volt, a Caesar helyesen szem előtt tartván a célszerűséget és a maga biztonságát, visszahívatta a már megindult felderítő osztagot, és miután a szokásos vezényszóval csendet parancsolt, beszédének már természetéből folyó nyájasságával így szólt a körülötte felállt hadoszlopokhoz:

,, …Dél felé hajlik a nap; mireánk, akik az út fáradalmaitól el vagyunk csigázva, sziklás és sötét utak várnak, a hold fogyófélben van és a csillagok nem derítik fel az éjszakát; a hőségtől kiaszott földet sehol sem frissíti fel vízforrás. De feltéve, hogy az utat baj nélkül tehetjük meg, mitévők leszünk majd, ha reánk rohannak a pihent, étellel és itallal jóllakott ellenséges tömegek? Honnan vesszük az erőt, hogy éhségtől, szomjúságtól és fáradságtól ellankadt tagjainkkal szembeszálljunk velük?
Minthogy tehát egy-egy idejekorán tett intézkedés már gyakran hárított el nagy nehézségeket és a dolgok megingott rendjét nemegyszer szilárd alapra állította az isteni segítség, hacsak a jó tanácsot jó szívvel fogadták az emberek: kérlek benneteket, pihenjünk itt sánc és árok oltalmában, felváltva egymást az őrjáratokban; és ha majd a körülményekhez mérten aludtunk és étkeztünk, indítsuk meg hajnalhasadtával győzelmes sasainkat és zászlóinkat, amelyek - isten akarata szerint legyen mondva - most is diadalt fognak aratni.”

Miután tehát a kürtök megadták a szokott jelt a harc megkezdésére, mindkét részről nagy erővel összecsaptak. Először eldobták hajító fegyvereiket, azután a germánok inkább gyors mint megfontolt iramodással, jobbjukkal dárdájukat fogva, iszonyú fogcsikorgatással rávetették magukat a mi lovas szakaszaikra; szokatlan nekivadultságukban hosszú hajuk vadul lebegett, szemük csak úgy szikiázott a dühtől. Velük szemben a mi katonáink kitartóan fedték fejüket felemelt pajzsukkal és kardot rántva, vagy gyilkos dárdájukat csóválva ijesztették az ellenséget.
Éppen a csata döntő fordulatánál lovasságunk sűrű tömegbe szorult össze, a gyalogság pedig azzal biztosította, hogy az ellenség felé fordított sorai szorosan egymáshoz illesztették pajzsaikat. Lábuk alatt sűrű porfellegek emelkedtek és a harc változatosan hullámzott ide-oda, amint a mieink majd helytálltak, majd hátráltak; a legharcképzettebb barbárok térdre bocsátkozva iparkodtak visszaszorítani az ellenséget.
Azonban egyik sem engedett; kar karhoz szorult és pajzs pajzsra csapott és az ég visszhangzott a diadalmaskodók és a leterítettek hangos kiáltásaitól. De mialatt a mi balszárnyunk előrenyomult és visszaszorítván az útjukat álló germánok sűrű csapatait, harci kiáltással rávetette magát a barbárokra, a jobbszárnyon álló lovasaink meglepetésünkre rendetlenül hátrálni kezdtek, s az első sorok gátolták a futásban a hátulsókat; de végre a légiók oltalma alatt feltalálták magukat, megállottak és ismét harcba bocsátkoztak.

Mindez pedig azért történt, mert vértes lovasaink míg rendszerbe szedték soraikat, arra a látványra, hogy parancsnokuk jelentéktelen sebet kap, egyik társukat pedig, aki keresztülbukott lova nyakán, földre szorítja fegyverzettnek súlya, szétrebbentek, ki merre látott. El is tiporták volna a gyalogosokat és általános zavart okoztak volna, ha ezek sorai nem oly zártak és nem támogatták volna egy írást rendületlenül.
Amint a caesar messziről látta, hogy a lovasok már csak biztos menedék után néznek, megsarkantyúzta lovát és elettük lebocsátott sorompóként útjukat állta. Amint felismerték őt bíboros sárkányjelvényéről, amely hosszú lándzsája hegyére volt tűzve, oly- formán, mintha a sárkány vedlett bőre fityegne róla: az egyik lovas szakasz tribunusa megállt és az ijedtségtől sápadozva visszavágtatott, hogy újra kezdje a harcot. Ekkor a caesar, amint válságos helyzetben szokás, szelíd korholással így szólt hozzájuk:
„Hová hátráljunk, vitézeim? Vagy nem tudjátok, hogy a futás, amely meg sohasem mentett meg senkit sem, csak a hiábavaló vergődés oktalanságát árulja el? Térjünk vissza a mieinkhez, hogy legalább annyiban legyen részünk az ő dicsőségükben, amennyiben a hazáért vívott küzdelmükben nem hagytuk el őket meggondolatlanul.”

Miután tehát az alemannok megverték és szétszórták lovasainkat, gyalogosaink első sorára támadtak abban a reményben, hogy azt is megverik, mert nem lesz többé kedvük az ellenállásra. De amint közel értek egymáshoz, sokáig folyt a küzdelem döntés nélkül. A cornutusok ugyanis és a braccatusok, a hadakozás hosszú gyakorlatában megedzett emberek lévén, akik már puszta megjelenésükkel is ijedtséget keltettek az ellenségben, rémítő csatakiáltásukba kezdtek.
Ez ugyanis heves küzdelem közepette halk morajjal kezdődik és lassanként erősödve szírtekhez csapkodó hullámok bömböléséhez lesz hasonlóvá. Eztán a mindkét részről sivító lövedékek záporában fegyver fegyverrel, test testtel csapott össze, a folytonos mozgástól felszálló por pedig elvett minden kilátást. De a vad haragjukban összevissza keveredő barbárok mintegy lánggal lobogtak és vitézeinknek szorosan egymáshoz szorított pajzsait, amelyek védőfedél gyanánt óvták őket, sűrű kardcsapásaikkal igyekeztek széthasítani.

Amikor ezt megtudták a batavusok, fejedelmeik alatt gyors iramodással segítségükre siettek bajtársaiknak. Ez félelmetes csapat volt, amely akár a legvégső szükségből is képes volt bárkit kimenteni, ha csak némileg is kedvezett a szerencse. Tehát a kürtök harsogása közben fokozott erővel folyt a harc.
Ámde az alemannok nagyokat fújva bátran rohantak a harcba, mintha dühükben mindent meg akarnának semmisíteni, ami elébük kerül. Azalatt szüntelenül röpködtek a kopják és a hajítódárdák, és a vashegyű nyilak sűrűén repültek; de a kézitusában is tőr csapott tőrre, kard hasította a vértet és a sebesültek, akikben volt még egy csepp vér, feltápászkodtak, hogy magukra vonják a figyelmet merészségükkel. Mert körülbelül egyformák csaptak itt össze egyformákkal; az alemannok izmosabbak és szálasabbak voltak, a mi katonáink a sok gyakorlás következtében könnyebben vezethetők; amazok szilájok és rendbontók, ezek nyugodtak és óvatosak; ezek bátor szívükben bíztak, amazok hatalmas testükkel kérkedtek.

A rómaiakat olykor visszaszorította ugyan az ellenséges fegyverek nagyobb ereje, de mindig újra nekiindultak; viszont a barbár, ha lankadó térde nem bírta többé és lerogyott, bal térdére támaszkodva állt helyt és még ő hívta ki az ellenséget, ami végső elszántságra vall. Egyszerre csak tüzesen nekiiramodott egy főemberekből álló csoport, amelyben fejedelmek is harcoltak; ezek népüktől követve mélyebben hatoltak be soraink közé és utat nyitván maguknak, a középen felállított első számú légiónkig nyomultak, azaz addig a vonalig, amelyet erős voltánál fogva fővezéri tábornak neveznek. Itt a mi katonáink sűrűbben és mélyebben tagolva álltak, szilárdan mint a torony és a csatát nagyobb hévvel megújították; arra ügyeltek, hogy sebet ne kapjanak és mirmillók módjára fedezték testüket, azalatt pedig meztelen kardjukat beledöfték az ellenség oldalába, amelyet az dühétől elvakulva fedetlenül hagyott.
Ámde a barbárok egymással versenyezve dobták oda életüket a győzelemért és mindenképpen oda igyekeztek, hogy seregünket szétdarabolják. És noha folyton nőtt az elesettek száma, akiket az önbizalmukban megerősödött rómaiak leterítettek, mégis az életben maradott barbárok felváltották az elesetteket; de a haldoklók folytonos jajgatásától megrémülve, mégis lankadni kezdtek.

Végre megtörte őket a sok szenvedés, és ezentúl már csak futásra telt erejüktől; különböző utakon iparkodtak a legnagyobb gyorsasággal menekülni, miként a háborgó tenger hullámai közül partra jutni igyekeznek a hajósok és kormányosok, bárhová vesse őket a szél. De hogy ezt inkább csak óhajtani lehetett, mint remélni, azt mindenki el fogja ismerni, aki ott volt.
A mi oldalunkon volt az irgalmas istenség kegyes döntése; katonáink vágták a megfutamodók hátát és ha olykor kardjuk meggörbült és nem volt mivel vágniuk, a barbárok testébe döfték tulajdon fegyverüket és sebek osztogatása közben senki sem elégelte meg a vérontást, senkinek jobbja nem ernyedt a sok öldöklésben és senki nem kímélte könyörületből a kegyelemért esdeklőket.

A legtöbben halálos sebbel hevertek ottan, és csak a gyors halálban kerestek megváltást. Mások félholtan és már-már kiadva lelkűket, elhaló tekintettel keresték az áldott napvilágot; némelyeknek hatalmas dárdával széthasított feje egészen lelógott, és csak a torok tartotta össze a testtel; voltak olyanok is, akik a sáros, síkos talajon elcsúsztak a sebesültek vérében és akiket anélkül, hogy fegyver sebzett volna, a föléjük boruló holttestek tömege ölt meg.
Mialatt a csata reánk nézve ily kedvezőre fordult és a kemény üldözés alatt a győzők kardja eltompult a sűrű csapásoktól, lábaik alatt pedig csillogó sisakok és pajzsok hemperegtek: a barbárok a végső veszélytől szorongatva, mivel a holttestekből emelkedő sáncok elvágták útjukat, a folyónál kerestek oltalmat. Ez ugyanis egészen közel volt hátuk mögött és egyedüli menedékül kínálkozott. És minthogy a mi katonáink teljes fegyverzetben és gyors iramodásban fáradhatatlanul nyomukban voltak, néhányan, akik úszni tudtak, abban a hitben, hogy ily módon menekülhetnek a veszély elől, a hullámokra bízták életüket.
Azért a caesar, aki gyors eszével előre látta a következményeket, a tribunusokkal és a vezérekkel együtt feddő szavakkal visszatartotta katonáinkat, hogy az ellenség mohó üldözése közben senki se merészkedjék az örvényes mély folyóba. Ezt a tilalmat annyiban megfogadták, hogy a folyó szélein állva hajították a germánokra a legkülönfélébb fegyvereket. És ha a germánok közül egyiket-másikat gyorsasága kiragadta a halál torkából, az amint a vízbe ugrott, testének súlyánál fogva alámerült a folyó fenekére és nem került többé felszínre.

Miként bizonyos színházi látványosságnál a függöny felgördültével sok csodálatos dolgot lehet látni, úgy lehetett ott is biztos helyről nézni, hogyan kapaszkodnak azokba, akik úszni tudnak, olyanok, akik nem tudnak; hogyan sodor el másokat, akiket cserbenhagytak a fürgébbek, a víz, mint valami fahasábot; miként borít el habjaival és nyel el ismét másokat a folyó, mintegy ádáz küzdelemre kelve velük; némelyeket látni lehetett, amint pajzsukon rézsút úszva kitértek a feléjük tóduló magas hullámok áradata elől és sok viszontagság után a túlsó partra vergődtek. Végre a barbárok vérétől festett folyó tajtékot túrva csodálkozott szokatlan megnövekedésén.
Mialatt mindez történt, Chnodomarius király rést talált a menekülésre és holttestek halmazán keresztülvergődve néhány csatlósával vágtatva sietett tábora felé, amelyet még korábban Tribünéi és Concordia római erősségek közelében nagy merészen vert, hogy ott a veszély esetére régóta készen tartott hajókra szálljon és távoli rejtekhelyeire vonuljon vissza. És minthogy csak úgy juthatott a tulajdon területére, ha átkel a Rajnán, beburkolta arcát, hogy rá ne ismerjenek, és feltűnés nélkül visszavonult.

Amikor már közel volt a parthoz - hogy átjuthasson -, meg kellett kerülnie egy mocsaras mélyedést. Amint a nyúlós sárban gázolt, lebukott lováról és noha testes termetével kissé nehézkesen mozgott, azonnal egy közeli domb oltalmába menekült. Amint azonban felismerték - és kiléte nem maradhatott rejtve, mert elárulta őt eddigi sorsának nagysága -, egy tribunus egy cohorsszal lélekszakadva utána sietett, bekerítette katonáival a csalitos magaslatot, és kellő óvatossággal ostrom alá fogta.
Egyenesen ugyanis nem mert előretörni, hogy ne kerüljön a bozót áthatolhatatlan sűrűjében lappangó tőrbe. Amikor Chnodomarius ezt látta, halálos félelem fogta el; kilépett tehát egymagában és megadta magát. Társai, szám szerint kétszázan és három legjobb barátja szintén megadták és megkötöztették magukat, mert szégyennek tartották volna, ha túlélik királyukat, vagy nem halnak meg, ha a sors fordulata úgy hozza magával, királyukért. És amilyen meghunyászkodók a barbárok a bajban és fennhéjázók a szerencsében, úgy hurcoltatta magát Chnodomarius is idegen akarat rabjaként, sápadt arccal és bűneinek tudatától lezárt nyelvvel, végtelenül elütvén attól a Chnodomariustól, aki egykor vad és gyászos rémtettek után Gallia hamvain tombolva sok kegyetlen fenyegetésre fakadt.


Forrás: Hahn István - A hadművészet ókor klasszikusai