logo

XII December AD

A Hunok hadművészete

A hunok időszámításunk 4. századának második leiében jelentek meg a római birodalom látóterében. Az első, róluk szóló híradások valószínűleg az akkor a Volga vidékén élő keleti és nyugati gót törzsek révén kerültek nyugatra, míg a 375-376. években maguk az első hun portyázó csapatok is meg nem jelentek az Al-Duna táján.

Több körülmény hozzá járult ahhoz, hogy hírüket különösen félelmetessé tegye. Ez a távoli Kelet felől érkezett, mongoloid típusú, a törökkel rokon nyelvet beszélő lovas-nomád nép minden vonatkozásban idegenszerű volt a „barbár” néppel megismerkedett rómaiak szemében is.
Fokozták az előzetes félelmet a valóságot szándékosan torzító híradások azoknak a nyugati-gót törzseknek részéről, amelyek a hunokkal szemben Róma segítségéhez folyamodtak. Végül befolyásolták a hunokról alkotott egyoldalú képet azok az ókori néprajzi elméletek is, amelyek szerint mennél keletebbre és mennél északabbra haladunk, annál vadabb népekre bukkanunk: a hunok pedig a legtávolabbnak tekintett észak és kelet vidékéről bukkantak elő riasztó hirtelenséggel.
Mindezt figyelembe kell venni Ammianus Marcellinus tudósításának értékelésében: a római történetíró a hunokról szóló bizonytalan és torzító híradásokat beleillesztette az ókori néprajzi irodalomban az „északkeleti barbárok”- ról már kialakult sematikus képbe, és ezekből az elemekből rajzolta meg a hunokat. Tudósítása, főként a hunok hadművészetének jellegére, lovas-nomád harcmodorukra vonatkozólag így is értékes, és nyilván - túlzásai és torzításai mellett is - sok értékes, hiteles adatot tartalmaz.

(A hunokkal és hadművészetükkel jelentős magyar nyelvű irodalom is foglalkozik. Legfontosabbak: Németh Gy. (szerk.): Attila és hunjai, Bp. 1943.
Harmatta J.: A hunok arany íja (Areh. Ért. 1951.); ua.: A hun birodalom felbomlása (MTA II. oszt. .közleményei, 1952. 147-192. 1.);
Várady L.: i. m, 165. kk, 256. kk.
A hunokra és Attilára vonatkozó (nyugati) híradásokat összegyűjtötte: H. Homeyer: Attila dér Hunnenkönig, von seinen Zeitgenossen dargesteüt, Berlin 1951.



(Ammianus Mareellinus: Rerum gestarum libri XXXI. 2)

A hunok nemzete, amelyről régi kútfőink csak keveset tudnak, a Maeotis ingoványain túl a Jeges-tenger felé lakik. Vadsága meghalad minden képzeletet. Gyermekeiknek mindjárt születésükkor mélyen behasítják orcáikat, hogy a forradások ráncai megakasszák a szőrnek a maga idején meginduló serkedését; így vén korukig szakáll nélkül és minden kellem nélkül maradnak, mint a heréitek.
Mindnyájan tagbaszakadt, hatalmas, vállas emberek, ijesztő torzalakok, úgy hogy kétlábú állatoknak tarthatná őket az ember, vagy emberi formára durván kifaragott tuskóknak, amilyeneket hidak karfáira szoktak alkalmazni. Rút, de mégis emberi alakjuk mellett oly durváknak mutatkoznak, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletesen elkészített ételekre, hanem vadon termő növények gyökereivel és mindenféle állatok nyers húsával táplálkoznak, amelyet combjuk alá, lovuk hátára tesznek és így egy kissé megmelegítenek. Soha fedél nincs fejük fölött; a házakat úgy kerülik, mintha a közhasználattól elvont sírok volnának.

Még náddal fedett kunyhót sem lehet náluk találni. Kóborolva bejárják a hegyeket és erdőket, s kisded koruktól fogva megszokják a hideg, az éhség és szomjúság elviselését. Idegen országban is csak a legnagyobb szükségben lépnek be valamely házba, mert fedél alatt nem érzik magukat biztonságban.
Öltözetük vászonból készül, vagy erdei egerek összetűzött gereznáiból; nincs más öltözetük sem otthon, sem a házon kívül, hanem ha egyszer belebújtak egy ilyen fakószínű ingbe, nem teszik le és nem is váltják előbb, míg a hosszú kopástól rongyokká nem szakad és le nem hull testükről. Fejüket görbe süveggel födik, szőrös lábszáraikat kecskebőrbe bújtatják; lábbelijük nincsen semmi mértékhez szabva, ennélfogva nem is léphetnek szabadon.

Azért gyalogszerrel alig használhatók a harcban, hanem mintha odanőttek volna kitartó, de rút lovaikhoz, amelyeket olykor nők módjára ülnek meg, így végzik mindennapi teendőjüket. Ennél a népnél mindenki éjjel-nappal lóháton van; így vásárol és árul, eszik és iszik, és paripája keskeny nyakára dőlve oly mély álomba merül, hogy még álmodik is mindenféléről. Ha komoly dolgokról tanácskozás van hirdetve, így jelennek meg és tárgyalják a közügyeket. Nem királyok szigorú parancsa hajtja őket, hanem beérik törzsfőik alkalmi vezetésével és így rontanak keresztül mindenen, ami útjukba akad.

Olykor, ha ingerük őket, csatába szállnak és ék alakú tömegekben indulnak szörnyű csatakiáltással a küzdelembe. Mozdulataik fürgék és ki nem számíthatók; készakarva szétrebbennek, azután hirtelen megint erőre kapnak és rendetlen tömegekben rácsapnak különféle pontokon, nagy vérengzést okozva, az ellenségre. E szertelen gyorsaságuk következtében észre sem veszik őket, mikor máris valamely sáncot ostromolnak, vagy ellenséges tábort fosztogatnak.
Valamennyi közt azért lehetne őket a legkeményebb harcosoknak mondani, mivel távolról, nyilakkal kezdik a harcot, amelyeknek hegye élesre fent, csodálatos ügyességgel odaillesztett csontból készült; azután előreszáguldanak és nem kímélve magukat, kézitusában karddal küzdenek. Míg az ellenségük csak arra vigyáz, hogy kardcsapás ne érje, amazok összecsavart pányvákkal úgy bekerítik, hogy tagjaik rugdalódzásaik közben mindjobban belebonyolódnak és sem lóháton, sem gyalog nem tudnak már mozdulni. Náluk senki sem műveli a földet és sohasem fogja az eke szarvát.

Nincs állandó lakóhelyük, sem házi tűzhelyük vagy törvényük, és biztos élelem nélkül örökös földönfutókként szerte kóborolnak szekereiken, amelyeken tanyáznak. Feleségeik ott szövik számukra otromba öltözeteiket, ott közösülnek férjeikkel, ott szülnek és nevelik fel serdült korukig gyermekeiket. Náluk senki sem felelhet arra a kérdésre, hogy hol született, mivel másutt fogantatott, távol onnan született, még távolabb nevelkedett. Ha pihen a fegyverük, megbízhatatlanok, állhatatlanok és mihelyt valami újabb remény szellője mutatkozik, mód felett ingatagok és mindenben csak féktelen dühükre hallgatnak.

Oktalan állatok módjára nem tudnak semmit sem erkölcsről vagy erkölcstelenségről; beszédjük kétértelmű és alattomos; semmiféle vallás vagy babona tisztelete nem köti őket; az aranyra szertelen hévvel vágyódnak; véleményüket oly könnyen változtatják és oly könnyen gyúlnak haragra, hogy sokszor egy és ugyanazon a napon majd elszakadnak szövetségeseiktől anélkül, hogy valaki okot adott volna rá, majd meg kibékülnek, anélkül, hogy valaki engesztelte volna őket.

Forrás: Hahn István - A hadművészet ókor klasszikusai