logo

XXIV Sextilis AD

A Hadrianopolisi csata

(Ammianus Mareellinus XXXI. 12-13 [kihagyásokkal])

(12) . . . Amint felvirradt annak a napnak hajnala, amely mint augusztus hó 9 fel van jegyezve évkönyveinkben, hadseregünk nagy sebességgel felkerekedett, miután az összes málhát és felszerelést Hadrianopolis falai közelében a légiókból szervezett megfelelő fedezet alatt elhelyezték. A kincstár ugyanis a császári méltóság jelvényeivel együtt a praefectus-szal és a császári titkos tanács tagjaival a város falai közt volt.
Miután tehát rögös utakon egy darabig haladtak és a forró nap már dél fele sietett, a nyolcadik mérföldkőnél végre megpillantották az ellenség szekereit, amelyeket a felderítő osztagok jelentései szerint szabályos körben rendeztek el. Míg a, barbár tömeg szokása szerint vad és baljóslatú üvöltésre fakadt, a római vezérek megalakították a harcrendet olyformán, hogy a jobbszárnyon a lovasság került az első sorba, a gyalogság legnagyobb része pedig tartalékban volt.
A balszárnyra szánt lovasságot csak nagy nehezen tudták összehozni, mivel a legtöbben még széttagolva útban voltak és csak most siettek gyors ügetésben helyükre. Mialatt ez a szárny még zavartalanul kialakult, a barbárok megijedtek az irtózatos zajtól, amelyet a fegyverek csörömpölése és a fenyegetően döngetett pajzsok okoztak; minthogy továbbá az a részük, amely Alatheus és Saphrax alatt távol volt, bár visszahívták, még meg nem érkezett, követeket küldtek békeajánlattal.
A császárnak a követség nem volt elég előkelő, azért azt kívánta, hogy érvényes szerződés megkötése végett küldjenek arravaló főurakat. Ám azok szándékosan késlekedtek, hogy lovasaik, akiknek megérkezését minden percben-várták, a csalóka fegyverszünet alatt visszatérhessenek, a mi katonáink pedig a fullasztó nyári hőségtől és a szomjúságtól eltikkadjanak. Ezalatt a terjedelmes mezőn lángok csapták fel, amelyeket az ellenség rőzsével és egyéb, e célra összehordott száraz anyaggal élesztett. Ehhez a bajhoz még egy másik végzetes körülmény is járult, hogy ti. az embereket és állatokat nagy éhség gyötörte.

(13). . . Most mindenfelől összecsaptak és Bellona baljóslatú zengéssel megfújta a harci riadót, szokatlan dühvei neki készülvén a rómaiak megrontásának. A mieink hátrálni kezdtek, de sokfelől jövő biztató szóra megálltak; a tűzként továbbterjedő csata félelemmel töltötte el katonáinkat, amint látták, hogy terítik le sok társukat a csavarítva hajított dárdák és a nyílvesszők. Ezután úgy csaptak össze a hadsorok, mint az egymásnak rontó hadihajók,, és rengő hullámként hömpölyögtek fel és alá.
A balszárny a szekértáborig nyomult előre és még tovább is eljutott volna, ha valahonnan segítséget nyer; ámde a többi lovasság cserbenhagyta, az ellenség tömege pedig elnyomta őket és levette lábukról, mintha valamely hatalmas töltés szakadt volna reájuk. Ekkor a gyalogság oltalom nélkül állt ott és soraik annyira tömöttek voltak, hogy alig ránthatott valaki kardot, vagy vonhatta vissza karját. . .
Ennélfogva a mindenfelé halált szóró nyilak nem tévesztettek célt, és nem maradtak hatás nélkül, mert nem lehetett őket előre észrevenni és kikerülni. Amint azonban a végtelen tömegekben özönlő barbárok eltapostak embert és állatot, a tömött hadsorok közt pedig sehol sem lehetett rést találni a visszafordulásra és a szörnyű tolongásból semmiképpen sem lehetett kijutni, a mieink is halálra szántan újra a kardhoz nyúltak és vagdosták az arcból támadó ellenséget; a kölcsönös csapásoktól beszakadtak a sisakok és a mellvértek.
Látni lehetett ott a vadságában elbizakodott barbárt, amint dühtől eltorzult arccal, elmetszett inakkal, vagy levágott kézzel és átdöfött oldalakkal, még a halál mezsgyéjén is fenyegetve hordta körül dacos tekintetét; látni lehetett, mint rántják egymást a földre a küzdők, miként telik meg a mező az elesettek holttesteivel; közben hallani lehetett a haldoklók és a tátongó sebekkel borított emberek jajveszékelését.
Ebben az óriási zűrzavarban nem maradt a fáradalmaktól és veszélyektől kimerült gyalogságnak többé sem elegendő ereje, sem elég hidegvére a megfontolásra; minthogy a folytonos összecsapásokban a legtöbbnek eltört a lándzsája, beérték a puszta karddal és így rontottak az ellenség sűrű csoportjai közé, nem gondolván életükkel, mert bárhová fordult tekintetük, nem láttak sehol sem lehetőséget a menekülésre. Minthogy a patakzó vérrel borított talajon megcsúszott lábuk, mindenképpen azon voltak, hogy ingyen ne adják életüket, és oly vak dühvel szálltak szembe a rájuk támadó ellenséggel, hogy többen társaik fegyverétől estek el. Végre az egész mezőt a vér sötétre színezte és bárhová nézett a szem, elesettek halmai emelkedtek és a küzdők kímélet nélkül taposták az élettelen testeket.
A magasan járó nap, amely már elhaladt az Oroszlán jegye mellett és az égi Szűz jegyébe lépett, perzselő sugarait küldte a mindinkább fogyó rómaiakra, akik éhségtől és szomjúságtól tikkadoztak és fegyvereik súlya alatt görnyedeztek. Végre a barbárok rájuk nehezedő súlya alatt meghajlottak a mi soraink és nem lévén más menedékük ebben a végső szorultságukban, futásnak eredtek, ki merre látott.
A barbárok tehát dühösen szikrázó szemekkel üldözték a mieinket, akiknek ereiben megfagyott a vér; sokan azt sem tudták, kinek a kezétől estek el, másokat az utánuk tódulok puszta súlya gázolt el, ismét mások saját társaik fegyverétől hullottak el; aki ugyanis ellenállni próbált, az elől ritkán tért ki az üldöző, aki pedig hátrált, annak nem kegyelmezett senki sem. Ehhez járult, hogy az utakat eltorlaszolta a sok félholtan ott heverő ember, akik jajgattak sebeik okozta kínjukban; köztük lovak hulláinak halmai borították emberi holttestekkel vegyest a mezőket. Végre ezeknek a soha nem pótolható, a római birodalomnak oly sokba kerülő veszteségeknek az éj vetett véget, amelybe még egy holdsugár sem vitt derűt.

A császár mindjárt a sötétség beálltával a közkatonák közé keveredett, és amint sejteni lehetett - mert nem állította senki sem, hogy látta, vagy hogy jelen volt -, nyíltól súlyosan megsebesülve elesett és rövid haláltusa után kimúlt; nem is került elő többé sehol sem. Az ellenség közül ugyanis néhányan még sokáig ott lézengtek azokon a tájakon, hogy fosztogassák a holtakat, de a vert seregből és az odavalók közül senki sem mert oda közeledni. . . .
Mások azt mondják, hogy Valens nem adta ki lelkét azonnal, hanem testőrei és eunuchjai egy közeli csinosan épült emeletes falusi házba vitték. Mialatt itt hozzá nem értő kezek ápolták, az ellenség körülfogta a házat; de ezek nem tudták, hogy kivel van dolguk; így elkerülte az elfogatás szégyenét.

Midőn ugyanis az üldözők betörni próbálták az elreteszelt ajtókat, az erkélyről nyíllövésekkel fogadták őket; ekkor ezek, hogy a további ostrommal szükségképpen járó késedelem következtében el ne mulasszák a fosztogatást, összehordtak néhány zsúp szalmát és aprófát, tüzet raktak alája és elégették az épületet az emberekkel együtt . . .
Bizonyos, hogy a hadseregből alig maradt meg a harmadrésze. Nincs is feljegyezve évkönyveinkben a cannae-i csatán kívül még egy ilyen gyilkos küzdelem, jóllehet, hogy a rómaiak nemegyszer voltak kénytelenek a mostoha sors által csalárdul lépre csalva egy időre engedni a balsorsnak, a görögök pedig regéikben és gyászdalaikban sok csatájukat siratják.


Forrás: Hahn István - A hadművészet ókor klasszikusai