logo

XXIV Sextilis AD

A római hadművészet barbarizálódása a 3. században

A 3. század katonai változásait új és a rómaiak számára újszerű fegyverzetben megjelenő ellenségek támadásai vezették be. A Parthus birodalom helyén, 226-ban megalakult a Szaszanida-dinasztia uralma alatt a perzsa birodalom, amelynek uralkodói az egykori Akhaimenida nagykirályok utódaiként igényt támasztottak Róma valamennyi ázsiai birtokára. Így a birodalom keleti határán állandó háborús gócpont alakult ki.

A perzsa hadsereg fő fegyverneme eltérően a parthusok könnyű íjász-lovasságától, a nehézfegyverzetű páncélos lovasság. A perzsa páncélos lovasok fegyverzete: az egész arcot beborító zárt sisak, pikkelypáncél, szúrólándzsa (contus) és rövid kard. E nehézlovasság mellett háttérbe szorult mind a gyalogság, mind a régi típusú könnyűlovasság. A római birodalom földrajzi látókörében itt alakult ki legkorábban a feudalizmus felé mutató harceljárás: a perzsa hadsereg lovasai, megannyi élő erőd, harci módszereikben és társadalmi helyzetükben is a középkori lovagokra emlékeztetnek.

A 3. század első felében indítják meg a római birodalom elleni betöréseiket a Fekete-tengertől északra fekvő térségen letelepült gótok. A korábban gyalogosan harcoló törzsek itt az iráni alánoktól és az általuk kiszorított szarmatáktól elsajátították a lovasharc formáit. A gótok az Al-Duna mentén elsősorban ezzel a perzsa mintára létesített nehéz-, páncélos lovassággal indították meg támadásaikat Dácia és a többi Duna menti provincia ellen.

A 4. század elején Észak-Afrikában is új, mozgékony, félelmetes ellensége támadt Egyiptomnak és Róma afrikai birtokainak, a dromedár-tenyésztő berber blemmyes törzsben, Szíriában ugyanekkor létrejönnek az első arab (szaracén) államok: Hatra, Hira és Bosztra.

A római, elsősorban gyalogságra épített hadművészet tehát olyan ellenségekkel találta magát szemben, amelyek mozgékonyságukkal, de emellett - főként a perzsák - nagy átütő képességükkel is felülmúlták a római légiókat. Ez több szempontból is új helyzetet teremtett.
A keleten 226 óta állandósult hadiállapot tette szükségessé a légiók jelentékeny részének ide való átcsoportosítását és auxiliával való megerősítésüket. Ez a nyugati tartományok védelmét gyengítette meg akkor, amikor a Duna felső folyásánál a kvád, markomann majd az alemann germán törzsszövetségek, az Al-Dunánál pedig a gótok indítottak egyre újabb rohamokat.

A 3. század sok törzset magukba foglaló germán törzsszövetségei katonai erejükben - a római tapasztalatok átvétele következtében is -, minőségileg jelentettek mást és többet a kisebb germán törzsek addigi szórványos rablótámadásainál.
A 3. századig a kiváló római út és hídrendszer a limes védelme alatt lehetővé tette a határok mentén elhelyezett csapatok szabad áthelyezését a veszélyeztetett területre. Most azonban az egész, több ezer kilométer hosszú határ forgott veszélyben, amelyet nem lehetett meggyengíteni anélkül, hogy a csapatoktól megfosztott terület résén valamilyen támadás ne induljon meg.

A császárok a bajokon különböző módszerekkel próbáltak segíteni. Septimius Severus és utóda, Caracalla a hadsereg létszámának növelésével, a zsold állandó emelésével, a katonai szolgálat megkönnyítésével akarják kívánatosabbá tenni a hadseregbe való belépést, és egyben biztosítani a hadsereg hűségét a császár iránt.
Megszüntették a provinciákból származó katonaság más provinciákban való szolgálatának rendszerét, s a katonáknak megengedték a szolgálat ideje alatt való házasodást. Ez azonban a hadsereg fegyelmének lazulására, a katonaanyag barbarizálódására vezetett.

A hadsereg tagjait a polgári lakossággal szemben önkényeskedésekre bátorította, s a létszámában és igényeiben felduzzasztott hadsereg ellátása súlyos terheket rótt az egész társadalomra. A hadsereg fejlesztésének ez az útja, mint kizárólagos megoldás, járhatatlannak bizonyult.

A mozgékony, lovassággal rendelkező ellenséggel szemben szükség volt a római hadsereg mozgékonyabbá tételére. Ezt a célt szolgálta a lovasság fejlesztése, s az íjászok számának növelése. Septimius Severus a lovasságot ismét különválasztotta a légióktól és 600 főből álló külön csapatrészekre osztotta. Ekkor indult meg perzsa mintára a római nehéz-, páncélos lovasság megszervezése. Ez a fegyvernem a 3. század óta egyre nagyobb súllyal jelentkezik a római hadseregben. A 4. századi római hadsereg elit katonaságát a nehézlovasság, különböző fajtái alkotják (cataphractariusok, clibanariusok, contariusok).

A határvédelem problémáját akarta megoldani Gallienus (260-268), a határt védő hadsereg átszervezésével. A határszélen elhelyezett határőrcsapatok mellett a határtól nagyobb távolságra mélyen tagozott védelmi vonalat képezett, s a hadsereg zömét ide vonta vissza. Ezáltal a közvetlen határterületek védelme meggyengült ugyan, viszont szükségesetén a határ meggyengítése nélkül át lehetett csoportosítani a hadsereget.

Gallienus újításaiból indult ki, de azokat jelentősen továbbfejlesztette a dominátus rendjét megalapító két császár: Diocletianus és Constantinus. Katonai reformjaikat csak együttesen lehet áttekinteni, mivel az egyes reformok életbelépésének ideje és a két császár közötti elosztása mai ismereteink alapján egyértelműen nem határozható meg. Reformjaik eredményeként alakult ki az a késő-római hadügy, amely a középkorban a bizánci császárságban élt tovább.

A dominátus korának hadművészete tükrözi egyrészt a későókori társadalom viszonyait, másrészt azokat a megnövekedett követelményeket, amelyekkel a birodalom minden oldalú veszélyeztetettsége következtében a hadsereggel szemben maga a társadalom is fellépett.
A rabszolgatartó gazdálkodás mindinkább elmélyülő válsága, a rabszolga jellegű függés helyett a szabadokon belüli függőségi formák - elsősorban a colonatus - kialakulása, a katonai védelem és az elnyomó államapparátus egyre fokozódó szükségletei anyagiakban és munkában a rendelkezésre álló erőforrások maximális összefogását, egyesítését követelték meg, de ez az összefogás nem a nép, hanem csupán egy maroknyi kisebbség, a nagybirtokos-hivatali arisztokráciát magába foglaló senatori rend érdekét szolgálta.

Az új, megnövekedett terhek viszont - éppen a rabszolgatartás hanyatlása következtében - döntően már a szabad lakosság dolgozó rétegeire, elsősorban a megkötött colonusokká vált parasztokra és a collegiumokba tömörített kézművesekre hárultak.
A társadalmon belüli fő ellentét arcvonala a rabszolgatartókat a rabszolgáktól elválasztó vonalról mindinkább a szabadokon belül az arisztokraták az adott társadalmi rend haszonélvezői - és a fél-szabad sorba kényszerített tegnapi szabad dolgozók közé helyeződött át. Ők azok, akik az anyagi terheket viselik, de ők végzik már az ingyenes közmunkákat, teljesítenek az adón felül különböző nyomasztó anyagi és munkaszolgáltatásokat (katonai beszállásolások!) és nekik kellene ezt a velük ellenséges államot katonailag is megvédeni.

A katonáskodás, amely a köztársaság idején előbb kiváltság, majd polgári kötelesség volt, s a császárság korában legalább megélhetési forrássá változott, a dominátus idején mar csupán keserves kényszer, amely alól ki-ki úgy szabadul, ahogy éppen teheti.
A katona már nemcsak közömbös, hanem szinte ellenséges az általa védelmezett állammal szemben, a despotacsászár bizalmatlan a saját hadseregével szemben. Ez a két oldalról megfigyelhető, gyűlöletben és bizalmatlanságban fogant magatartás magyarázza meg a dominátus hadügyének jellegzetes vonásait: egyrészt a hadsereg bürokratizálását, a nagyobb egységeknek kisebbekre való tördelését (félelem a zendülésektől), a katonai szolgálat örökletessé tételét (nincs elég jelentkező a hadseregbe!), a katonai fegyelem megerősítésére irányuló törekvéseket, másrészt a barbár törzsek bevonását a hadseregbe, a 4. század utolsó évtizedeitől fogva pedig a barbár törzsek katonai célokra való betelepítését, végül már az egész római hadsereg barbarizálódását.
Míg a hadügy fejlődésének - ebben a korban már inkább visszafejlődésének, hanyatlásának - egyes mozzanatai a nagy társadalmi és politikai átalakulást. tükrözik, más változások közvetlenül a katonai szükségletekből: a mozgékonyabb, ütőképesebb hadsereg megteremtésének szükségletéből erednek.
Ezeknek a szempontoknak alapján rajzolhatjuk meg a római hadügy és hadművészet főbb vonásait a birodalom fennállásának utolsó szakaszában.

Diocletianus es Constantinus reformjai értelmében a haderő két, élesen különválasztható részre oszlott: a Gallienus által megszervezett határőrcsapatokra (limitanei, ripenses), és a belső területen, helyőrségekben elhelyezett hadseregre. A határt védő seregek katonái ellátásuk fejében földet kaptak, és lassanként csökkent harcértékű parasztkatonákká váltak.

A birodalom védelme a belső területen elhelyezett központi hadseregen nyugodott. Ezt létszámában megnövelték, viszont az egyes légiók létszámát ezer főre, a lovas csapatok, a cuneusok létszámát 300-500 főre csökkentették.
A katonai vezetést teljesen különválasztották a közigazgatástól. Egy-egy provincia katonaságának élére külön hadvezérek, a duxok kerültek. A régi praetoriánus testőrgárda helyébe két új alakulat lépett: az elit gárda szerepét betöltő palatinusok és a császári testőrséget alkotó protectorok.

A legfontosabb, Constantinus óta mindinkább kibontakozó tendencia azonban a hadsereg fokozódó feltöltése a római birodalmon kívüliterületekről származó barbár elemekkel. A dominátus császárai már saját zsoldosaik kezébe sem mertek fegyvert adni. A római hadsereg létszámának biztosítása pedig már Septimius Severus létszámnövelő programja óta egyébként is nehézségeket okozott.

A 4. század császárai a katonaanyag szerzése céljából tehát különböző módszereket alkalmaztak. A társadalom örökletes, zárt csoportokba való osztásának folyamatán belül a katonai pályát is örökletessé tették: kiszolgált katona fia sem lehetett más, mint katona. A nagybirtokosokat arra kötelezték, hogy colonusaik egy részét a hadseregnek ajánlják fel, vagy megváltási díjat fizessenek, de politikai szempontokból is a legkedvezőbbnek az a megoldás kínálkozott, hogy a birodalom határán kívül toborozzák a hadsereg tagjait. Ezt részben egyéni jelentkezéssel oldották meg, rendszerint azonban egy-egy teljes törzsi csoportot fogadtak római szolgálatba.

A 4. század ún. római hadserege már döntő többségében germánokból állt, de nagy számban toboroztak szír íjászokat, szaracén könnyűlovasokat, afrikai tevés harcosokat stb. is. Ezzel voltaképpen megszakadtak a római hadsereg ősi hagyományai, az évszázadok folyamán kialakult, a római fegyelmen és szervezettségen alapuló harci formák.
Vegetius, a katonai átalakulás viharos idejében élt hadtudományi író merőben elméleti jellegű feladatot oldott meg, amikor még egyszer összefoglalta a római hadművészet eredményeit és tanulságait, nyilván abban a reményben, hogy ezzel hozzásegít ezeknek a hagyományoknak az újjáélesztéséhez.

A valóságban a római hadsereg mindinkább az ún. barbár népek harceljárásait vette át. A kiképzett gyalogság manőverei háttérbe szorultak a páncélos lovasságéval szemben. Julianus császárnak az alemannok fölött aratott tricassiumi győzelmét (356) már kizárólag a nehézlovasok (catafractarii) és íjászok (ballistarii) szerezték meg.
A hagyományos római vonalalakzat helyébe változatosabb, részben a germánoktól átvett harcalakzatok léptek: az ékszerű felállás amelyet a katonák együgyűsége disznófejnek nevez, s az ellenség bekerítését megkönnyítő harapófogó (forceps) alakzat. Az újszerű harcalakzatok időszerűtlenné tették a régi harci formák fenntartását.

A 4. században az 1000 fős egységek légió neve feledésbe merül, s ezeket numerusnak (számnak) nevezik, tiszthelyetteseik sem centuriók többé, hanem campidoctorok, oktatók, illetve kiképzők. Megszűnt a hagyományos római fegyverzet is, a csapatok saját megszokott fegyvereikkel harcolnak. Vegetius a hadművészet elszegényedésének tekinti azt, hogy a gyalogosok nem hajlandók többé sisakot, pajzsot viselni.

A hadsereg harcértékének csökkenése a barbarizálódáson kívül elsősorban annak tulajdonítható, hogy a dominátus korának katonái már mit sem törődnek az általuk védelmezett birodalom sorsával. A hadseregből való szökés és az öncsonkítás megszokott jelenséggé vált.
A dominótus egész társadalmát, elsősorban annak uralkodó osztályát átható korrupció a hadseregen belül félelmetes arányokat öltött. Természetesnek tartották, hogy a tisztek a zsold és élelem elsikkasztása céljából hamis létszámjelentéseket küldtek be. Az elhalálozottakat élőknek jelentették, s az élőket ahol csak tudták, megrövidítették.

Egy 4. századi szónok róluk szólva elkeseredetten kiált fel:
nem tisztek ezek, hanem szatócsok…

A hadsereg bomlásának ellensúlyozására a 4. század császárai elkeseredett kísérleteket tettek. A katonák csekély harcértékét hadigépek beállításával, a haditechnika tökéletesítésével próbálták ellensúlyozni.
Julianus császár perzsa hadjáratában több új hadigépet alkalmazott, egy névtelen kortárs pedig eléggé fantasztikus terveket szőtt újabbak felhasználására.

A nehézségek ellenére a 4. században még mindig találkozunk nagy katonai vállalkozásokkal, merész hadászati elgondolásokkal, bekerítő és átkaroló hadműveletekkel. A haditechnikai újítások keretében Valentinianus újjáépíti az egész Duna menti erődrendszert. De egyes katonai sikerei ellenérc egyre gyakrabban kíséri a római katonai vállalkozásokat a fél siker vagy a teljes kudarc.

A perzsa birodalommal vívott évtizedes háborúban Róma egyetlen átütő sikert sem ért el. A Rajna mentén Julianus, a későbbi császár alemann hadjárata (356-357), elsősorban a császár-hadvezér kiváló szervezőképessége és katonáira gyakorolt jó hatása következtében jelentős eredményekkel zárult.
Perzsa hadjáratát (363) is nagyarányú hadászati elgondolás jegyében indította meg. Két oszlopban indította meg az átkaroló célú támadást. Ő maga a déli hadsereg élén a Tigris folyó mentén haladt északra, míg az északi hadsereg feladata az lett volna, hogy az arméniai sereggel egyesülve, észak felől vonuljon be a perzsa birodalom területére s a két hadsereg az ország belsejében találkozzék a döntő csapás mérése céljából. Ez a nagyvonalú hadászati elgondolás azonban az északi hadsereg teljes veresége és Julianus nem teljes értékű sikerei miatt kudarcot vallott. Julianus elesett, és utóda csak jelentős területi engedmények árán tudta megmenteni a bekerített római sereget.

A római hadügy Valens uralkodása alatt, 375 óta rohamosan hanyatlott. A hunok elől menekülő nyugati gótokat azzal a feltétellel fogadta be birodalmába, hogy zsold fejében testületileg katonai szolgálatra kötelezik magukat. Római tisztjeik visszaélései miatt robbant ki a nyugati gótok nagy felkelése, amely a moesiai parasztok tömeges csatlakozásával általános felkeléssé nőtt.
A Valens vezette császári hadsereg a gótoktól a hadrianopolisi csatában teljes vereséget szenvedett, maga a császár is elesett (378).

Ez volt a római birodalom és benne a római hadsereg számára is a vég kezdete. Ami utána következik, csupán szánalmas vergődés és kényszermegoldások sorozata. Valens utóda, Theodosius csak úgy tudta a nyugati gótokat megbékíteni, hogy Moesia provincia egy részét átadta nekik.
A provinciában levő földbirtokok egy hányadát felszereléssel és colonusokkal együtt megkapták, s ily módon önmaguk gondoskodhattak saját ellátásukról. Ezzel létrejött a birodalom területén az első önkormányzattal rendelkező zárt katonai jellegű barbár település, amelyet az 5. században a birodalom nyugati felében további barbár katonai önkormányzati körzetek követtek.

A barbár törzsfőkből lett királyok római szempontból szövetségeseknek (foederati) számítottak, a birodalomnak katonai szolgálattal tartoztak, a valóságban azonban függetlenek voltak, hiszen a birodalom nem rendelkezett a barbár szövetségesek féken tartására, kényszerítésére elegendő katonai erővel.
A római történelem utolsó évtizedeiben a birodalom hadseregének zömét már ezek a barbár csapatok adják. Valójában nincs már római hadsereg, s amit annak neveznek, az nem több, mint a római birodalomban vagy oda befogadott barbár, - főként ;germán, alán stb. - népek fegyveresei. Ezeket esetleg egy-egy válságos pillanatban egy nagy politikus-hadvezér időlegesen egyesíteni is tudta, de csak ha érdekeik történetesen egybeestek a birodaloméval. Ilyen időleges összefogással tudta megállítani Aötius Attila támadását a catalaunumi csatában. De egységes római hadművészetről, az általános szétesésnek ebben a korában már nem lehet beszélni.

Elméletben a római hadsereg még a 4. század végén is megtartotta szilárd szervezetét. Egy, a birodalom kettéválásának idejében keletkezett hivatalos összeállítás, a Notitia Dignitatum (a méltóságok jegyzéke), még hiánytalanul felsorolja a birodalom összes méltóságát, és ennek keretében a nyugat-római és kelet-római birodalomban levő katonai egységeket. Ezt az összeállítást valószínűleg még kb. 410-ig kiegészítették az időközben történt változásokka1.

Kiderül belőle, hogy az 5. század elején mindkét birodalom még jelentős katonai erővel rendelkezett, amelynek névleges létszáma a két birodalomban külön-külön 262 000 fő. Más forrásaink alapján azonban ezek a létszámadatok, sőt esetleg az egyes felsorolt egységek puszta létezése is kétséges.

Magának a Notitia Dignitatumnak alapján is bizonyos következtetéseket vonhatunk le a római hadszervezet akkori állapotáról. Szembetűnő elsősorban a hadsereg fegyvernemek szerinti alapos megosztottsága, amely a római hadszervezetnek szinte atomizált jelleget adott.
A klasszikus fegyvernem, amelyen az egész ókori hadművészet nyugodott: a szervezett, fegyelmezett gyalogság végképp háttérbe szorult, és az előtérben a különböző könnyűfegyverzetűek, továbbá a lovasság állt.

Figyelemre méltó másodsorban a szervezeti megosztottság. A legnagyobb létszámú egység, a légió, vagy numerus is csak 1000, esetleg 1200 főből áll, a többi jobbára 300-500 főt számlál. Ezek nem alkotórészei valamely nagyobb, szervezett katonai egységnek, vagy éppen egységes hadseregnek, és az önálló parancsnokság alatt álló kisebb erőket csak alkalmilag egyesítik egy-egy nagyobb katonai vállalkozássá. Ez szintén vissza esés a korai császárkor légió-exercitus rendszeréhez képest. Észrevehető végül a hadsereg messzemenő etnikai megosztottsága. A Notitia Dignitatum tarka összevisszaságban sorol fel alán, gót, szarmata, szaracén, szír, mór stb. csapatokat, és semmi jel sem mutat arra, hogy ezek valamilyen nagyobb szervezeti egységbe tömörültek volna.

A római hadművészet minden területen megfigyelhető hanyatlásával szemben áll a 4-5. században a birodalom határán kívül ún. barbár népek hadművészetének fejlődése. A barbárok katonai fölénye nemcsak a harckészség, hanem a technika, a szervezettség és a harcászati vezetés terén is megmutatkozott.
A már idézett 4. századi névtelen feltaláló is azért tartja szükségesnek új hadigépek megszerkesztését, mert megfigyelése szerint a barbárok technikailag is előbbre vannak már a rómaiaknál. Különösen messzebbre hordó íjaik, és a római táborerődítéssel egyenrangúnak tűnő szekérváraik jelentettek számukra technikai előnyt.

A harc megvívásában is elérik, vagy alkalmilag felül is múlják a római harcászatot. A hadrianopolisi csatában Valens (i. sz. 378) elmulasztotta harcászati tartalék képzését, s a római harcászatnak ezt az egyébként szokásos elemét vele szemben éppen Fritigern, a nyugati gótok vezére alkalmazta döntő sikerrel.
Geiserich vandál király afrikai hadjárata során megmutatta a vandálok fejlett ostromművészetét (Hippo várostroma), sikerrel hajtott végre meglepetésszerű támadásokat (Karthágó), s szárazföldi és tengeri hadműveleteket hangolt össze.

A különféle barbár népekkel, pl. magukkal a vandálokkal szemben a rómaiak még ott és akkor semtudtak győzni, amikor emberben és harceszközökben túlerőt tudtak összpontosítani (468. évi vandál hadjárat).

A római hadművészet általános hanyatlása közepette nem lehet észre nem venni a jövőbe mutató fejlődés egyes csíráit. Amiként a hanyatló, széteső rabszolgatartó társadalomban már megjelennek a feudalizmus egyes csírái, ugyanúgy fellelhetők a késő ókor hadügyében is a feudalizmus felé mutató vonások. Végső soron ezek közé sorolhatjuk a gyalogság, mint fő fegyvernem hanyatlását, a lovasság előtérbe jutását. A feudális fegyveres kíséret első jelei is megmutatkoznak az 5. századi római birodalomban.
A hadsereg szétesése s az egész társadalmat átható anarchia közepette az egyes hadvezérek személyes jellegű fegyveres kíséretet szerveznek a hozzájuk különösen rendszerint barbár katonákból. Ezek az ún. buccellarius-alakulatok, a nagy személyes hatalommal rendelkező hadvezérek testőrgárdái, sőt valóságos magánhadseregei.
A hadseregen belüli helyzetüket maga a kissé tréfás elnevezés is megvilágítja. Buccella -kalács, a hadvezéri testőrgárda étele, szemben a közönséges katonák komiszkenyerével (panis castrensis).

Az 5. század nagy hadvezéregyénségei - Stilicho, Aetius, Merobaudes, Arbogast, Gainas stb. - inkább támaszkodhattak erre a magánhadseregre - Aétius pl. a hunok közül toborzott testőrgárdájára - mint a rendelkezésükre álló hivatalos hatalomra.
Végül is maguk a császárok is csupán saját személyes kíséretükben, a protectores domestici elnevezésű testőrgárdában bízhattak. S a nyugat-római birodalom bukása akkor következett be, amikor az utolsó császár testőrgárdájának parancsnoka, Odoaker, szkir és herul testőrei élén fellázadt a császár ellen, minden nagyobb nehézség nélkül megfosztotta a trónjától. Ezzel az eseménnyel lezárult a nyugat-római birodalomnak, az egykori Róma történelmi örökösének históriája.

A kelet-római birodalom hadszervezete többé-kevésbé meg tudta tartani integritását, s a római hagyományos hadszervezet és hadművészet fokozatos átalakításával megteremtette a maga sajátosan színezett feudális jellegű hadművészetét. Ez a fejlődés azonban már új történelmi problematika, a feudális hadművészet kialakulása felé mutat.

Forrás: Hahn István: A hadművészet ókori klasszikusai 1963