logo

XXIV Sextilis AD

Caesar utolsó hadjáratai - A hispániai háború II. rész

Másnap, amikor Caesar csapataival útra akart kelni, a felderítők jelentették, hogy Pompeius serege a harmadik őrségváltás óta hadrendben áll. Miután Caesar ezt a jelentést megkapta, kitűzette a hadizászlót. Azért vezényelte ki a csapatait, mert Pompeius korábban az Ursao-belieknek - akik az ő pártján álltak - levelet küldött, amelynek értelmében Caesar nem akar leereszkedni a völgybe, mert serege zömében tapasztalatlan katonákból áll. A városbelieket nagyon felháborította ez a levél.
Pompeius ebben a feltételezésében bizakodva úgy gondolta, hogy végre tudja hajtani a tervét, ugyanis a hely természeti adottsága is védi, továbbá magának a városnak az erődítménye is, ahol táborozott. Ugyanis ahogyan fentebb előadtam, a magaslatokat dombok veszik körül, s helyenként sík szakaszok tagolják, itt is ez volt a helyzet.

A két tábor között kb. ötezer lépésnyi síkság helyezkedett el, úgyhogy Pompeius csapatait két körülmény is védelmezte, a város és a magaslati hely. A város előtt egy egyenletes, sík terület nyílik, ennek a széle előtt egy patak nehezítette a továbbjutást, egyenetlenné téve a terepet: ugyanis mocsaras, örvényes mederben haladt el jobb felé.
Amikor Caesar meglátta a felsorakozott hadrendet, nem volt kétsége afelől, hogy ellenségei a síkság középső részére fognak előrejönni a küzdelemre; ez a terület mindenki által jól belátható volt. Ehhez hozzájárult még az, hogy a sík terep kedvezett a lovasságnak, továbbá a napos, derült idő is, mintha a halhatatlan istenek adták volna meg a pompás és kívánt időjárást a küzdelemhez. A mieink ujjongtak, néhányan pedig aggodalmaskodtak, hogy mindannyiunk életét és szerencséjét erre a helyre bízzák, és mert bizonytalan, hogy egy óra múlva mit fog hozni a sors. Ilyen módon a mieink felvonultak a küzdelemre, és azt gondolták, hogy az ellenség is ezt fogja tenni. Azok azonban nem mertek messzire előrejönni a város védelméből, sőt a fal közelében maradtak. Így a mi katonáink előrevonultak.
Időközben a kedvező terep arra sarkallta a szembenálló feleket, hogy ilyen körülmények között mérkőzzenek meg a győzelemért; azok azonban nem tértek el a szokásuktól, hogy a magaslati helyről, illetve a várostól elmozduljanak. Amikor a mieink tömött sorokban közeledtek a folyóhoz, ellenségeink kitartóan megmaradtak védő állásaikban.

A hadsor tizenhárom légióból állt fel, ennek oldalait a lovasság fedezte hatezer könnyűfegyverzetűvel, ehhez jöttek még a segédcsapatok kb. ugyanennyien. A mi hadseregünk kb. nyolcvan cohorsból állt és nyolcezer lovasból. Ilyen módon, amikor a mieink közeledtek a kedvezőtlen terephez, a síkság szélén az ellenség csapatai készenlétben álltak, hogy a mieink számára veszélyessé tegyék a feljutást a magasabb szintre.
Amikor ezt Caesar észrevette, nehogy valamit elhamarkodottan vagy helytelenül cselekedjenek, igyekezett őket visszatartani attól a helytől. Amikor ez az emberek füléhez eljutott, zúgolódva és méltatlankodva fogadták, hogy akadályozza őket abban, hogy az ütközetet elkezdjék. Ez a késlekedés fellelkesítette az ellenfelet: Caesar csapatait a félelem visszatartja attól, hogy ütközetbe bocsátkozzanak. Így elbizakodva, bár mégis nagyobb kockázattal, lehetővé tették, hogy az ellenfél közeledhessen hozzájuk. Így a tizedik légió katonái tartották a helyüket, a jobbszárnyat, a volt harmadik és ötödik légió a balszárnyat, ugyanígy a többi lovasság és segédcsapat is. Felhangzott a csatakiáltás, és megkezdődött az ütközet.

A mieink katonai bátorság tekintetében fölényben voltak, viszont az ellenfél a magaslati helyen igen keményen ellenállt, mindkét oldalon hangos kiáltozás támadt, és a hajítófegyvereket eldobálva összecsaptak úgy, hogy a mieink majdnem elveszítették a győzelembe vetett reményüket.
Összecsapás, harci zaj, ezek a dolgok rémítették meg leginkább az ellenfelet, de összehasonlítva azonos helyzetben voltak. Ilyen módon mindkét vonatkozásban azonos esélyekkel csaptak össze, az eldobott hajítódárdáktól elárasztva esett el és halt meg az ellenség nagy tömege. A jobbszárnyat - ahogyan már mondtuk - a tizedik légió tartotta, és ezek ámbár kevesen voltak, bátorságuknak köszönhetően akciójukkal mégis nagyon megrémítették az ellenséget. Kezdték az ellenfelet állásaiból visszafelé szorítani, olyannyira, hogy az ellenséges légiókat kezdték védekezésbe átvinni, nehogy a mieink oldalba támadják a jobbszárnyát.
Mihelyt ez megtörtént, Caesar lovassága a balszárnyat kezdte szorongatni, úgyhogy akármilyen vitézséggel küzdött az ellenség, nem volt lehetősége arra, hogy a csatasornak segítséget vigyen. Így amikor a csata zaja jajgatással vegyült, és a kardcsapások hangja fülünkhöz elért, a tapasztalatlanok lelkét félelem szállta meg. Itt, ahogyan Ennius fogalmazott, láb lábnak feszül, fegyver fegyvert súrol, és a roppant elszántan küzdő ellenséges katonákat a mieink kezdték elűzni, ezek a városban találtak menedéket. Így a Liberalia ünnepen megfutamították és szétszórták őket, s nem menekülhettek volna meg, ha nem futottak volna vissza oda, ahonnan kiindultak.
Ebben a csatában elesett kb. harmincezer ember, vagy valamivel több, ezenkívül Labienus és Attius Varus. Miután ezek elestek, mindkettőjüket eltemették, úgyszintén azt a háromezer római lovagot, akik részben szintén a városból valók voltak, részben pedig provinciabeliek. A mieink elveszítettek kb. ezer embert, részint lovast, részint gyalogost, és kb. ötszázan megsebesültek. Az ellenségtől zsákmányoltak tizenhárom légiós sast és jelvényeket és vesszőnyalábokat.

Akik túlélték ezt a menekülést, azok Munda városát menedékhelyükké alakították, a mieink pedig kénytelenek voltak körülsáncolni őket. Az ellenség fegyvereiből pajzsokat és hajítódárdákat tűztek le palánkként, holttesteket hordtak egy halomba, föléjük kardok hegyére levágott emberfejeket szúrtak le sorban, a város felé néző arccal. Hogy lássák az ellenség megfélemlítésére és a mi bátorságunk jeleiként odaállítva, és hogy a sánccal körülzárták az ellenséget. Így a gall csapatok hajítódárdákkal és lándzsákkal kezdték ostromolni az ellenséges holttestekkel körülvett várost.
Ebből az ütközetből az ifjú Valerius néhány lovassal Cordubába menekült, és Sex. Pompeiusnak, aki Cordubában tartózkodott, hírül vitte a történteket. Értesülve az eseményekről, a lovasoknak, akiket magával hozott, kiosztotta a nála lévő pénzt, és a városbelieknek azt mondta, hogy a béke ügyében elutazik Caesarhoz, és este tíz óra körül elhagyta a várost.
Cn. Pompeius néhány lovassal és néhány gyalogossal Carteia tengeri erődje felé tartott; ez a város Cordubától százhetvenezer lépésnyi távolságra van. Amikor nyolcvanezer lépésnyi közelségbe ért Carteiához, P. Caucilius, aki korábban Pompeius táborparancsnoka volt, hírnököt küldött Pompeius szó szerinti üzenetével, eszerint nincsen jól, és kéri, hogy küldjön neki egy hordszéket, amelyen bevihetik a városba. Miután küldtek neki egy hordszéket, bevitték a városba. Akik az ő pártján álltak, összegyülekeztek abban a házban, amelyikbe őt vitték, hogy megtudakolják, mi a szándéka a háború vonatkozásában (miközben úgy gondolták, hogy az magánemberként jött). Mivel tömegesen gyűltek össze, Pompeius leszállt a hordágyról, és ezek védelmére bízta magát.

Caesar rögtön a csata után erődítéssel vette körül Mundát, és Cordubába ment. Azok, akik ebből a csatából megmenekültek, birtokukba vették a hidat, s amikor Caesar odaért, civakodni kezdtek: kevesen éltük túl a csatát, hová menekülhetnénk? Így hát harc kezdődött a hídnál. Caesar átkelt a folyón, és tábort vert.
Scapula, az egész lázadás, felszabadítottak és rabszolgák vezetője rögtön, amikor a csata után Cordubába megérkezett, máglyát rakatott magának, és parancsot adott, hogy a legkitűnőbb lakomát készítsék, úgyszintén öltöztessék fel a legjobb ruháiba, pénzét és ezüstjét nyomban rabszolgáinak ajándékozta. Ezután ő maga megebédelt, majd mézgát és nárdust öntött magára. Legvégül megparancsolta a rabszolgájának és szabadosának, ez utóbbi az ágyasa volt, egyiknek azt, hogy nyakazza le, a másiknak azt, hogy gyújtsa meg a máglyát.

A városlakók pedig - amint Caesar letáborozott a várossal szemben viszálykodni kezdtek egymással a Caesar és a Pompeius pártiak, olyannyira, hogy a kiabálás zaja elhallatszott egyenesen a táborig. Volt itt két légió, amelyeket részben szökevényekből toboroztak, részben pedig városi rabszolgákból, akiket Sex. Pompeius szabadított fel, s akik Caesar jöttének hírére dezertálni kezdtek.
A várost a tizenharmadik légió védte, a mieink pedig, amikor már visszaverték azokat, elfoglalták az ostromtornyokat és a városfal egy részét. Végül követeket küldtek Caesarhoz, hogy küldjön be a segítségükre légiókat. Amikor ezt a szökevények észrevették, elkezdték a várost lángba borítani. Ezeket a mieink leverték, és megöltek huszonkétezer embert, nem számítva azokat, akik a falakon kívül vesztek el. Ilyen módon foglalta el a várost Caesar. Amíg ő itt volt lekötve, a csata túlélői, akiket Mundában körülzártak - amint már fentebb említettük -, kitörtek, és nagyon nagy veszteséggel visszatértek a városba.

Amikor Caesar útban volt Hispalis felé, követek érkeztek hozzá könyörögni. Így amikor odaért a városhoz, Caniniust, védelmet adva mellé, beküldte a városba, maga pedig letáborozott a település közelében.
Pompeius pártján belül volt egy meglehetősen nagy csoport, akik méltatlankodtak a helyőrség befogadása miatt, és egy bizonyos Philo - aki Pompeius legelszántabb védelmezője volt, és akit az egész Lusitaniában nagyon is jól ismertek - titokban, a mi őreink tudta nélkül elutazott Lusitaniába, és Lenniumban találkozott Caecilius Nigerrel, egy barbárral, akinek volt egy tekintélyes luzitán serege. Éjszaka, titokban visszatért a városba, Hispalisba, az erődfalon át befogadták a helyőrséget, s legyilkolták az őrségben állókat, bezárták a kapukat, és újra elkezdték a harcot.

Mialatt ezek az események történtek, Carteia városából érkezett követek jelentették, hogy Pompeius a kezükben van. Mivel korábban Caesar előtt bezárták a kapuikat, úgy gondolták, ezzel a jótéteménnyel helyrehozhatják az előző hibás döntésüket. A luzitánok nem hagytak fel Hispalis ostromával egyetlen percre sem; amikor ezt Caesar észrevette, attól tartott, hogy ha folytatja a város ostromlását, az elkeseredett emberek felgyújtják a várost, és lerombolják a falakat. Tanácskozást tartott, és ezután nem akadályozta meg, hogy a luzitánok éjszaka kitörjenek, azok viszont nem gondolták, hogy ez szándékosan történik. Ily módon a kitörésük során felgyújtották azokat a hajókat, amelyek a Baetis folyón horgonyoztak. Miközben a mieink el voltak foglalva a tűzzel, ezalatt azok elmenekültek, azonban a lovasaink lemészárolták őket. Miután ez megtörtént, visszafoglalták a várost, Caesar pedig elindult Asta felé, ahonnan követek jöttek hozzá a város megadása céljából.
A Munda-beliek, akik a csatából a városba menekültek, mivel az ostrom elhúzódott, nagyon sokan megadták magukat. S mivel légiókra voltak osztva, szövetkeztek egymással, hogy akik a városban vannak, éjszaka, adott jelre kitörnek, miközben azok a táborban öldökölnek. Miután ez a terv kiderült, a következő éjszaka, a harmadik őrségváltáskor, megadott jelre a városfalon kívül mindenkit levágtak.

Mialatt Caesar útközben megostromolta a többi várost, a Carteia-beliek Pompeius miatt viszálykodni kezdtek egymással. Az egyik fél követeket küldött Caesarhoz, a másik viszont Pompeius pártját támogatta.
Lázadás tört ki, megszállták a kapukat, hatalmas öldöklés támadt, Pompeius megsebesült, elfoglalt húsz hajót, és elmenekült. Didius, aki Gadesnál a hajóhad parancsnoka volt, mihelyt eljutott hozzá a hír, azonnal útra kelt az üldözésére. Carteiából gyalogosokkal és lovasokkal sietve elindultak, és nyomban üldözni kezdték Pompeiust.
A negyedik napon az üldözöttek kikötöttek, mivel előkészületek és víz nélkül keltek útra Carteiából. Miközben ezek vizet vettek maguknak, Didius utolérte őket hajóhadával, több hajójukat felgyújtatta, néhányat pedig elfogott közülük.

Pompeius néhány emberével elmenekült, és elfoglalt egy bizonyos természettől megerősített helyet. Miután a lovasok és gyalogosok, akiket az üldözésére küldtek, felderítők útján mindenről értesültek, éjjel-nappal folytatták útjukat. Pompeius súlyosan megsérült a vállán és a bal lábán. Ehhez hozzájárult még, hogy kificamodott a bokája, ami mozgásában erősen akadályozta. Így hordszéken vitték a toronyhoz, és azon szállították tovább.
Mikor azt a luzitánt, akit katonai szokás szerint a csapatból hírszerzésre küldtek, Caesar erődjéből meglátták, lovasokkal és gyalogosokkal gyorsan körülfogták. A helyet nehéz volt megközelíteni, Pompeius ugyanis egy természettől megerősített helyet vett birtokba, hogy a magaslati helyről kisszámú ember akkor is védeni tudja, ha nagy tömeg vonulna fel. Amikor a mieink megérkeznek, előrenyomulnak, de hajítódárdákkal visszaűzik őket.
Miután meghátráltak, az ellenség hevesen rájuk támad, és hátráltatják továbbjutásukat. Miután ez megismétlődött, egyértelművé vált, hogy ez a manőver a mieink számára nagyon veszélyes. Az ellenség elkezdi magát körülsáncolni, mi úgyszintén sietős gyorsasággal sáncot vezetünk a csúcs felé, hogy az ellenséggel azonos magasságban ütközhessünk meg. Amikor azok ezt észrevették, futásban kerestek menedéket.

Pompeiust, amint fentebb bemutattuk, sebesülése és kificamodott bokája is hátráltatta a menekülésben, továbbá a terep nehézkessége miatt sem kocsin, sem lovon nem tudta biztosítani továbbhaladását. A mieink mindenfelé öldököltek. Elzárva az erődítményétől, segítségét elveszítve, Pompeius a hegyek által körülzárt völgybe, üreges helyre, egy barlangba próbált elrejtőzni, hogy a mieink ne tudják könnyen megtalálni, kivéve ha a szökevények elárulják. Így akadtak rá, és ölték meg ott helyben. Mivel Caesar akkor Gadesnál tartózkodott, április tizenkettedikén elvitték Pompeius fejét Hispalisba, és ott közszemlére tették ki.

Miután az ifjú Cn. Pompeiust megölték, Didius, akit fentebb már említettünk, az örömtől fellelkesülten visszavonult a közeli erődbe, magával vitt néhány hajót is kijavítás céljából. Minden eshetőségre számítva, sáncot kezdett építeni a tengerhez mindkét oldalon. A csatából menekült luzitánok adott jelre összegyűltek, és elég nagy sereget szervezve Didius ellen mentek. Neki, jóllehet éberen védelmezte hajóit, mégis azok gyakori portyázásaikkal kicsalogatták az erődből, és szinte naponkénti támadásokat folytatva, cseleket vetettek, erőiket felosztották három részre. Ezek egy része a hajók felgyújtására állt készen, a másik pedig arra, hogy visszakergesse az ellenséget a felgyújtott hajóktól, ezek úgy voltak széthelyezve, hogy senki se láthassa őket.
A többiek mindenki szeme láttára szálltak csatába. Így amikor Didius előjött az erődből csapataival, hogy visszaűzze ezeket, a luzitánok jelt adtak, felgyújtották a hajókat, egyszersmind akik az erődből a csatára előjöttek, ugyanarra a jelre üldözni kezdték a hátráló rablókat, s a lesben állók hátulról kiabálva bekerítették őket. Didius sokadmagával bátran halt meg. Néhányan a csata után elfoglalták a partnál lévő csónakokat, úgyszintén többek úszva a nyílt tengeren horgonyozó hajókhoz igyekeztek, felhúzva a horgonyokat, evezőikkel vágtak neki a nyílt tengernek, ez mentette meg az életüket. A luzitánok zsákmányt szereztek. Caesar visszatért Gadesből Hispalisba.

Fabius Maximus, akit hátrahagyott Mundánál az erőd ostromlására, éjjel-nappal, szünet nélkül támadta a várost hajítógépeivel. A körülzárt mundaiak összecsaptak egymás között, majd nagy mészárlás után kitörtek. A mieink nem mulasztották el a város visszaszerzésére kínálkozó alkalmat, és az életben maradottak közül foglyul ejtettek tizennégyezret. Ezt követően katonáink Ursaóba indultak; ezt a várost szilárd erődítmény védte, olyannyira, hogy magát a helyet nem csupán az építményei, hanem természetes fekvése is védte az ellenség ostromától. Ehhez járult még az is, hogy magát a várost kivéve, a környéken sehol sem akadt víz nyolcezer lépésnyi területen belül.
Ez a körülmény a városiak számára igen előnyös volt. Hozzájött még ehhez az, hogy a sánchoz szükséges anyag és fa, amiből a tornyot és az ostromgépeket szokták készíteni, hatezer lépésnél közelebb nem volt található. Ezért Pompeius, hogy biztonságossá tegye a várost az ostrom ellen, a környéken levágatott és behordatott minden faanyagot. Így a mi katonáink a nem régen elfoglalt Munda városából hoztak fát.

Mialatt Mundában és Ursaóban ezek történtek, Caesar Gadesből visszavonult Hispalisba, és a következő napra gyűlést hívott össze. Elmondta, hogy quaestorsága kezdetén ezt a tartományt valamennyi közül különösen szívügyének tekintette, és abban az időben, amennyire tehette, elhalmozta jótéteményekkel.
Az ezt követő magasabb tisztsége, praetorsága idején a Metellus által megszabott adók mérséklését kérte a senatustól, és mentesítette a tartományt ezen pénzfizetési kötelezettségek alól. Egyszersmind elvállalta védelmüket, nem csupán azzal, hogy számos követségüket maga vezette a senatus elé, hanem mind köz-mind magántermészetű ügyekben vállalta a képviseletüket, amivel sokak ellenségeskedését vonta magára. Hasonlóképpen consulsága idején, távollétében is lehetősége szerint előnyökhöz juttatta a tartományt.
Ebben a háborúban és az elmúlt időkben azonban azt kellett tapasztalnia, hogy mindezeket a kedvezményeket elfelejtették, és hálátlanok iránta, valamint a római nép iránt. Ti, ámbár ismeritek a népek közötti jogot és a római nép szokásait, barbárok módjára a római nép szent és sérthetetlen tisztségviselőire ismételten kezet emeltetek, és Cassiust fényes nappal a forum közepén istentelen módon meg akartátok ölni. Ily módon a békességet ti mindig is gyűlöltétek, és ezért a római nép légiói mindig kénytelenek voltak ebben a tartományban állomásozni. Nálatok a jótétemény gazságnak, a gonoszság jótettnek minősül. Így sohasem voltatok képesek megőrizni sem béke idején az egyetértést, sem pedig háborúban a tisztességet.
Az ifjú Pompeiust befogadtátok, amikor menekült, s ő a hivatali jelvényeket, valamint a katonai hatalmat magához ragadva számos polgárt megöletett, hadsereget szervezett a római nép ellen, és a ti ösztönzésetekre végigdúlta a tartomány földjét. Miben mutatkozik meg hát a ti fölényetek? Vajon nem látjátok be, hogy ha én elpusztulok is, a római népnek vannak légiói, amelyek nem csupán nektek képesek ellenállni, hanem az eget is képesek lerombolni? Az ő dicsőségük és bátorságuk.


Forrás:
Caesar utolsó hadjáratai
Fordította:Hoffmann Zsuzsanna A fordítást az eredetivel egybevetette Maróti Egon
A digitalizálás a szegedi Szukits kiadó 1999-es azonos című kiadványa alapján készült.)
ISBN 963 9151 97 1