logo

XXIV Sextilis AD

Caesar utolsó hadjáratai - A hispániai háború I. rész

Miután legyőzték Phamacést, és visszaszerezték Africát, azok, akik ezekből az ütközetekből az ifjú Pompeiusszal együtt elmenekültek, birtokukba vették Hispania Ulteriort. Ezalatt Caesart Itáliában játékok rendezése foglalta le, Pompeius pedig, hogy annál könnyebben tudjon felkészülni a védekezésre, az egyes városok segítségéért folyamodott. Így részben kérésekkel, részben pedig erőszakkal hatalmas hadsereget gyűjtött össze, és végigdúlta a tartományt. Az események hatására néhány város önként nyújtott segítséget, ellenben mások bezárták előtte kapuikat.
Valahányszor ezek közül sikerült elfoglalnia valamelyiket, és ott akadt a tehetős polgárok soraiban olyan, aki Cn. Pompeius lekötelezettje volt, vagyonának nagysága miatt valamilyen ürüggyel eltávolították az útból, hogy pénzét a rablók között osszák szét. Ily módon némelyek hasznot húztak az ellenségből, és jelentősen gyarapodott a vagyonuk. Ezen ok miatt egyre gyakrabban küldtek követeket Itáliából, és sürgették a segítséget.

C. Caesar, aki harmadízben volt dictator, és negyedszer is jelölték a címre, miután elutazása előtt számos ügyet elrendezett, sietve Hispániába érkezett, hogy a háborút befejezze. Ekkor, Corduba város követei - ez a város elpártolt Pompeiustól - Caesar elé siettek, s tőlük értesült arról, hogy éjszaka elfoglalhatja a várost, s hogy ellenségeit meglepve hatalmába kerítheti a tartományt. Elmondták továbbá, hogy Pompeius mindenfelé hírnököket helyezett el, hogy azok értesítsék őt Caesar megérkezéséről. Ezen körülmények hatására Q. Pediust és Q. Fabiust - akiket korábban legatusként a hadsereg élére állított - értesítette megérkezéséről, hogy a provinciában állomásozó lovasság álljon rendelkezésére. Gyorsabban érkezett oda, mint azok számítottak rá, és a lovasság nem állt rendelkezésére kívánságának megfelelően.

Ebben az időben fivére, Sextus Pompeius védte Cordubát, amit a tartomány fővárosának tekintettek. Az ifjú Cn. Pompeius Ulliát ostromolta, és ez már néhány hónapja lefoglalta. Értesülve Caesar megérkezéséről - Pompeius őrségét kijátszva - követek érkeztek Caesarhoz, és kérték, hogy amint lehetséges, küldjön nekik segítséget.
Caesar - tekintettel arra, hogy ez a város mindig kitartott Róma mellett megparancsolta, hogy éjszaka a második őrségváltáskor sietve induljon el hat gyalogos cohors és ugyanannyi lovas. Ezek élére C. L. Vibius Paciaecust állította, aki jól ismerte a tartományt, és jól képzett katona volt. Amikor ő megérkezett Pompeius erődjéhez, történetesen éppen akkor kedvezőtlen időjárás volt, és még heves szél is zavarta. Olyan erős volt a vihar, és annyira elsötétítette az utat, hogy a legközelebb állót is alig lehetett felismerni.
Ez a kellemetlenség azonban nagymértékben kedvezett nekik. Így amikor odaértek arra a helyre, megparancsolta, hogy kettesével üljenek fel a lóra, és vonuljanak egyenesen az ellenség erődjén át a város felé. Amikor azok éppen az erődvonal közepében voltak, megkérdezte valaki, hogy kik ők. Erre az mieink közül egyik azt válaszolta, hogy tartsa a száját. Éppen akkor próbáltak meg felhágni a falra, hogy elfoglalják a várost. Részben a vihar miatt akadályoztatva, az őrök nem tudtak kellőképpen éberek lenni, részben pedig megzavarodtak ettől a választól. Amikor közeledtek a kapuhoz, jelt adtak, és a városbeliek beengedték őket, a gyalogosok elszóródtak, részben ott maradtak, a lovasok pedig kiáltozva rárohantak az ellenség táborára. Így ebben az akcióban, mivel az ellenséget váratlanul érte, feltehetően majdnem valamennyi táborban tartózkodó fogságba esett.

Miután Caesar elküldte ezt a segítséget Ulliába, elindult Cordubába, hogy Pompeiust elvonja az ostromtól. Útközben bátor férfiakat küldött előre lovasság kíséretében. Ezeket, amint megpillantották őket a városból, lovaikkal együtt beengedték, azonban a cordubaiak ezt nem vehették észre. Ahogy közeledtek a városhoz, onnan igen nagy tömeg jött ki a lovasok lekaszabolására, erre a vértesek, amint fentebb említettem, lovaikról leszállva, hatalmas kézitusát folytattak, úgyhogy végül a megszámlálhatatlan sokaságból csupán néhány ember tért vissza a városba. Emiatt Sex. Pompeius félelmében levelet küldött fivéréhez, hogy azonnal jöjjön segítségére, nehogy Caesar elfoglalja Cordubát, mielőtt megérkezik. Így Cn. Pompeius, aki már majdnem elfoglalta Ulliát, bátyja levelének sürgetésére elindult Cordubához.

Amikor Caesar a Baetis folyóhoz érkezett, a víz mélysége miatt nem tudott átkelni, ezért kövekkel teli kosarakat eresztettek a folyóba, ezek fölé gerendákat tettek; ilyen módon hidat létesítve, átvezette csapatait a táborba, három részre osztva. A híd felől nyomult a város ellen, csapatait három részre osztva. Amikor Pompeius egységeivel ideérkezett, hasonló meggondolásból a szemközti oldalon vert tábort. Caesar, hogy elzárja őt a várostól és az utánpótlástól, oldalsáncot vezetett a hídhoz.
Pompeius ugyanezt tette hasonló céllal. Ily módon a két vezér között vetélkedés támadt, hogy kettőjük közül melyikük foglalja el a hidat. Ebből a versengésből naponta adódtak kisebb csatározások úgy, hogy hol az egyik, hol a másik győzött. Amikor az ügy nagyobb versengéssé fajult, mindkét részről közelharcot kezdtek, miközben egyre hevesebben akarták elfoglalni azt a helyet. A híd mellett összetorlódtak, és a folyóparthoz közeledve, összezsúfolódva belezuhantak a folyóba. Ily módon nem csupán kölcsönösen halált halálra halmoztak, hanem sírdombjaik számát is egyenlővé tették. Miután több nap telt el így, Caesar azon fáradozott, hogy az ellenséget - ha valahogyan lehetséges - sík terepre csalogassa, és az első adandó alkalommal döntő csatát vívjon.

Amint rájött, hogy ellenfele a legkevésbé sem akarja, hogy azokat, akiket visszavontak Ulliából, sík területre csalja, átvezette csapatait a folyón, és parancsot adott, hogy éjszaka hatalmas tüzeket gyújtsanak, így indult el Pompeius legerősebb erődítménye, Ategua felé. Mihelyt erről Pompeius a szökevények révén értesült, az első lehetséges napon elhagyta a hegyet és a szorost, megrakott öszvérekkel és több szekérrel együtt visszatért Cordubába. Caesar ostromgépekkel kezdte támadni Ateguát, és sáncvonalat húzott köréje. Amint ezt Pompeiusnak hírül adták, még aznap elindult.
Érkezéséig Caesar - biztonsági okokból - több erődöt elfoglalt, néhányba gyalogos, másokba lovas katonákat helyezett el, hogy azok őrhelyen és őrállásban a tábora védelmére legyenek. Pompeius érkezésekor úgy esett, hogy hajnalban igen sűrű köd volt. Abban a sötétségben Caesar néhány cohorsszal és lovas egységgel bekerítette és lekaszabolta őket úgy, hogy abból az összecsapásból csak néhányan menekültek meg.

A következő éjszakán Pompeius felgyújtatta a táborát, és a Salsum folyó völgyén túl két város, Ategua és Ucubi között, a magaslaton vert tábort. Ezalatt Caesar elkészült az ostromművekkel, és egyéb az ostromhoz szükséges teendőkkel, továbbá védősáncot és ostromtetőket készíttetett. Ez a vidék hegyes, és természeti adottságaiból következően nem alkalmas katonai műveletekre.
A síkságot a Salsum folyó kétfelé osztja, mégpedig úgy, hogy a folyó Ateguához esik közelebb, mintegy kétezer lépésnyire. Pompeius ebben az irányban ütött tábort a hegyekben, mindkét városból látható helyen, és nem mert segítségére sietni az övéinek.
Tizenhárom légió sasaival és hadijelvényeivel rendelkezett, azonban közülük a két hazai légiót tekintette a legszilárdabb támaszának, amelyek Treboniustól álltak át hozzá. A harmadik légiót ennek a vidéknek a telepeseiből szervezték, a negyedik volt az africai, amit Africából hozott magával, a többi légió szökevényekből és szövetségesekből állt. A mi seregünk könnyűfegyverzetű katonasága és lovassága ugyanis bátorságban és létszám tekintetében jelentős fölényben volt.

Hozzájárult mindehhez, hogy Pompeius hosszabban nyújtsa a háborút, hogy ezek a helyek magas fekvésűek, és a tábor erődítésére nagymértékben alkalmasak. Ugyanis Hispánia Ulterior egész területén a föld termékeny, vízben bővelkedik, az ostromgépekhez szükséges faanyag szegényes és nehezen beszerezhető. Továbbá a barbárok gyakori portyázásai miatt itt minden várostól távol eső helyet tornyokkal és erődítményekkel védenek, s ahogyan Africában, terméskővel, nem pedig cseréppel fedik be.
Továbbá ezekben a tornyokban kilátó helyek találhatók, ahonnan a magasságnak köszönhetően szélesen és messzire el lehet látni. Hasonlóképpen ennek a tartománynak a városai is zömmel hegyeken épültek, a magaslatoktól és a természettől védve, hogy nehezen lehessen megközelíteni és elérni őket. Így a hely természetes adottsága folytán ezeket elkerüli az ostrom, úgyhogy a hispániai városokat nem könnyen foglalja el az ellenség, ez igazolódott ebben a háborúban is. Amikor ugyanis a fentebb már említett városok, Ategua és Ucubi között Pompeius tábort ütött, mindkét városból látható módon, az övéinek a táborhelyétől mintegy négyezer lépésnyire volt egy kiemelkedő domb, amit Postumius tábornak neveztek, itt vert Caesar erődített tábort.

Mivel Pompeius észrevette, hogy ezt az erődöt, távol Caesar táborától, fekvése miatt ugyanaz a hegygerinc takarja, és a Salsum folyó fogja közre, és azt is kikövetkeztette, hogy Caesar ilyen nehéz terepen valószínűleg nem vállalkozik segítség küldésére. Így feltételezésében bízva, a harmadik őrségváltáskor elindult, és ostromolni kezdte az erődöt, hogy segítségére legyen a küzdőknek.
Ahogy közeledtek, hirtelen kiáltozással hatalmas mennyiségű fegyvert kezdtek hajigálni, úgyhogy a védők nagy része megsebesült. Miután ez megtörtént, a táborból kezdték visszaverni a támadást. Eljutott a hír Caesar nagyobb táborába, mire ő elindult három légióval, hogy segítségére legyen szorult helyzetükben a mieinknek. Amikor a közelükbe ért, számos megrémült ellenséget menekülés közben öltek meg, többet fogságba ejtettek, köztük két centuriót. Sokan fegyvereiket elhajigálva menekültek, ezekből nyolcvan pajzsot hordtak össze.

Másnap megérkezett Itáliából lovasságával Arguetius. Ő meghozta azt az öt hadijelvényt, amit a Saguntum-beliektől zsákmányolt. Nem említettem a megfelelő helyen, hogy Itáliából lovasság érkezett Asprenasszal. Pompeius azon az éjszakán felgyújtatta táborát, és elindult Corduba felé. Egy Indo nevezetű királyt, aki magával vitte csapatait a lovasság kíséretében, miközben túlságosan hevesen üldözte az ellenség hadsorát, a bennszülött legionáriusok elfogták és megölték.

Másnap a mi lovasságunk hosszasan üldözte Corduba irányába azokat, akik élelmet szállítottak a városból Pompeius táborába. Ezek közül ötvenet elfogtak, és az állataikkal együtt a mi táborunkba hajtották.
Aznap Q. Marcius, aki Pompeius katonai tribunusa volt, átszökött hozzánk. Éjszaka, a harmadik őrségváltáskor igen hevesen harcoltak a városban, számos tűzcsóvát hajigáltak. Egy kis idő elteltével C. Fundanius, római lovag az ellenség táborából átmenekült hozzánk.

Másnap a mi lovasaink az egyik légióból elfogtak két katonát, akik rabszolgának adták ki magukat. Megérkezésükkor a mi katonáink azonnal felismerték őket, akik korábban Fabiusszal és Pediusszal voltak, majd Treboniustól álltak át. Semmi lehetőségük nem nyílott arra, hogy bocsánatot nyerjenek, katonáink megölték őket. Ugyanakkor elfogtak küldöncöket is, akiket Cordubából küldtek Pompeiushoz, és tévedésből a mi táborunkba jöttek. Kezüket levágták, majd ezután elbocsátották őket.
A második őrségváltáskor a városból szokásos módon tűzcsóvákat és hajítófegyverek tömkelegét dobálták ki jó hosszú időn át, és sokakat megsebesítettek. Az éjszaka elmúltával kirontottak a városból, rá a hat légióra, miközben a mieink egymástól különválasztva dolgoztak, és hevesen csatába kezdtek. Ezeknek a rohamát a mieink visszaverték, jóllehet a városbelieket védelmezte magaslati helyük. Amikor ezek kirontottak, a mi katonáink bátran visszaverték őket, ámbár alacsonyabb terepen, szorongatott helyzetben voltak. A támadók közül nagyon sokan megsebesültek, és visszahúzódtak a városba.

Másnap Pompeius táborából oldalsáncot kezdett vezetni a Salsum folyóhoz, s mivel néhány lovasunkat az őrhelyen a népes ellenség meglepte, őrállásukból kiűzték őket, és hármat megöltek közülük. A. Valgius, akinek az apja senator volt, fivére pedig Pompeius táborában tartózkodott, lóra szállt, és mindent hátrahagyva elmenekült. A katonák elfogtak egy kémet Pompeius második légiójából, és megölték. Ugyanakkor kilőttek hozzánk egy parittyagolyót, a következő felirattal: azon a napon, amikor eljöttök a várost elfoglalni, le fogom tenni a pajzsomat.
Ebben reménykedve számosan bíztak abban, hogy veszedelem nélkül felhághatnak a falra, és elfoglalhatják a várost. A következő napon ostromművet kezdtek építeni a fal tövében, és az elülső fal jó nagy részét ledöntötték. Miután ez történt, nehézfegyverzetűeket küldtek - akiket Pompeius a védelem okából helyezett ki a városba -, és megkérdezték Caesart, hogyha átállnának az ő oldalára, életben hagyná-e őket.
Caesar azt a választ adta nekik, hogy ő a feltételeket megszabni szokta, nem pedig elfogadni. Ezek, miután visszatértek a városba, ismertették a választ, a városbeliek hatalmas kiabálások közepette mindenféle hajítófegyvert dobálva, a fal teljes hosszában harcot kezdtek. Ennek hatására a táborban tartózkodó katonák nagy része meg volt győződve arról, hogy még aznap ki fognak törni. Így körülzárták a tornyot, és egy ideig igen heves csata folyt. Közben a mieink által elhajított egyik kőlövedék ledöntötte az ostrom-tornyot, és a toronyban tartózkodó ellenséges katonák közül ötöt megöltek, továbbá azt a rabszolgafiút is, akinek az volt a feladata, hogy figyelje a kőhajítót.

Pompeius már korábban erődöt emelt a Salsum folyón túl, s mivel a mieink nem akadályozták ebben, abban a hiú reményben ringatta magát, hogy közel a mi területünkhöz megvetette a lábát. Így a következő napon, amikor szokása szerint messzebbre vonult előre, egészen odáig, ahol a mi lovasaink őrállása volt, az ellenség támadása néhány lovas és könnyűfegyverzetű csapatunkat kiszorította a helyéről. Lovasságunk csekély létszáma miatt a könnyűfegyverzetű csapatokkal együtt felmorzsolódott az ellenséges lovasság között. Ez az eset mindkét tábor szeme láttára zajlott le.
A pompeianusok nagy örömmel ujjongtak, s mivel a mi katonáink messzire hátráltak, üldözni kezdték őket. Amikor kedvező terepre értek, a mieink elfogadták volna a kihívást a szokásos bátorsággal, amazok viszont harsány kiáltásokkal kitértek a harc elől.

A hadseregekben általában az szokott történni lovas ütközetekben, amikor a lovas lováról leszállva összecsap a gyalogosokkal, esélyeik semmiképpen sem egyenlőek. Amikor a válogatott könnyűfegyverzetű gyalogosok váratlanul csatát kezdtek a mi lovasaink ellen, s amikor csata közben ezt észrevették, többen leszálltak lovaikról. Ilyen módon rövid időn belül a lovasok gyalogosok módjára harcoltak, olyannyira, hogy a sánc közelében nagy öldöklést végeztek.
Ebben a csatában elesett az ellenség soraiból százhuszonhárom ember, sokan fegyverüket elveszítve, többen súlyosan megsebesülve visszamenekültek a táborba. A mieink közül elesett három fő, megsebesült tizenkét gyalogos és hat lovas. A nap hátralévő részében a régi szokás szerint a falakért kezdődött meg a küzdelem. Miután jó nagy mennyiségű tűzcsóvát és hajítófegyvert dobáltak a mi védőinkre, a szemünk láttára nagyon kegyetlen és istentelen dologra vetemedtek - barbárok módjára: a városban lévőket, torkukat átvágva, fejjel lefelé hajigálták le a falról, ami emberemlékezet óta nem történt meg.

Ennek a napnak a vége felé a pompeianusoktól titokban hírnök jött hozzánk azzal a közléssel, hogy azon az éjszakán fel fogják gyújtani a tornyokat és a sáncokat, és a harmadik őrségváltáskor kitörnek. Ennek megfelelően sok tűzcsóvát és hajítófegyvert kidobáltak, miután az éjszaka jó részét felhasználták, kinyitották a Pompeius tábora felőli kaput - amire mi ráláttunk -, az összes csapat kitört, rőzsét és vesszőkötegeket vittek magukkal az árkok feltöltésére, valamint csáklyákat, hogy a szalmakunyhókat lerombolják és felgyújtsák. Ezeket a kunyhókat a mieink építették a hideg ellen, azonkívül hoztak még ezüstöt és ruhákat, hogy amíg a mieinket leköti a zsákmány, azalatt leöldössék őket, majd visszameneküljenek Pompeius táborába.
Pompeius úgy gondolta, hogy azok végre tudnák hajtani a tervét, ezért egész éjszaka a Salsum folyónál állt csatarendben. Bár a mieinket váratlanul érte az akció, bátorságuk folytán visszaszorították az ellenséget, sokat sebekkel elborítva visszakergettek a városba, zsákmányukat és fegyvereiket elvették, jó néhányat élve fogtak el, ezeket másnap kivégezték. Ugyanebben az időben egy a városból jött szökevény hírül adta, hogy Iunius, aki a bányában volt, tiltakozott, miután a városlakók soraiban mészárlást követtek el, állította, hogy erre az istentelen gaztettre azok semmivel sem szolgáltak rá, hiszen őket az oltáraiknál és házi tűzhelyeiknél befogadták. Ezzel a bűnnel bemocskolták a vendégbarátságot, ezenkívül sok mindent mondott, szavaitól visszariadva felhagytak az öldökléssel.

A következő napon átjött Tullius legatus Cato Lusitanusszal és Antoniusszal együtt, és a következőket mondta Caesarnak:
„Bárcsak megadták volna a halhatatlan istenek, hogy inkább a te katonád lennék, mintsem Pompeiusé, és rendíthetetlen bátorságomat inkább a te győzelmeid, mintsem az ő kudarcai során bizonyíthatnám. Az ő vérontással beszennyezett dicsősége odáig süllyedt, hogy mi, római polgárok védelemre szorulunk, és a haza gyászos romlása következtében ellenségnek számítunk; mi, akik akkor sem nyertünk, amikor a hadiszerencse rámosolygott, még kevésbé akkor, amikor sorsa kedvezőtlenre fordult. Minket, akik a te légióid oly sok támadásának ellenálltunk éjjelnappal, hadműveletek közepette, kardcsapásokat és hajítófegyverek ütéseit szenvedtük el, Pompeius cserbenhagyott. S most, hogy a te katonai kiválóságod kerekedett felül, megmenekülésünket a te könyörületességedtől várjuk.” Caesar válasza: „Ahogyan eljártam idegen népekkel szemben, ugyanúgy fogok eljárni a magukat megadó polgártársaimmal szemben”.

A legatusokat elbocsátották, miután azok odaértek a kapuhoz, Tib. Tullius megállt, és mivel a belépő Catót nem követte, az visszament a kapuhoz, és megragadta őt. Amikor ezt Tiberius észrevette, tüstént előrántotta a tőrét, és megszúrta vele annak a kezét. Ezért visszamenekültek Caesarhoz.
Ugyanabban az időben átszökött az első légió hadijelvény hordozója, és hírül hozta, hogy a lovas ütközet napján az ő egységéből odaveszett harmincöt ember, és, hogy ezt Pompeius táborában nem lehet jelenteni, sőt azt sem szabad elmondani, hogy egyáltalán bárki odaveszett.
Egy szolga, akinek ura Caesar táborában volt (feleségét és fiát hátrahagyta a városban), urát megölte, majd titokban Caesar erődjéből Pompeius táborába távozott, majd parittyalövedékre írott üzenetet küldött, amellyel értesítette Caesart, hogyan készülődnek a védekezésre a városban. Miután ilyen módon megérkezett az üzenet, visszatért a városba az, aki parittyalövedékre írott üzenetet szokott küldeni.

A következő időben a két szökevény luzitán fivér hírül adta, hogy milyen beszédet tartott Pompeius: mivel nem jöhet a város segítségére, éjszaka az ellenség látótávolságából vonuljanak a tenger irányába. Azt mondta valaki, hogy inkább vállalják az ütközetet, mintsem jelét adják menekülési szándékuknak, azt, aki így beszélt, megölték. Ugyanakkor elfogták Pompeius hírvivőit, akik a városba jöttek, levelüket Caesar bemutatta a városbelieknek. Caesar megparancsolta annak, aki életéért könyörgött, hogy gyújtsa fel a városbeliek fából készült ostromtornyát; megígérte neki, hogy ha ezt megteszi, ő is mindent meg fog bocsátani neki.
Nehezen volt kivitelezhető ugyanis, hogy bárki kockázat nélkül felgyújtsa a tornyot. Így amikor a lábán kötéllel közelebb merészkedett, a városbeliek megölték. Ugyanazon az éjszakán jelentette egy szökevény, hogy Pompeius és Labienus fel vannak háborodva a városban elkövetett mészárlás miatt.

A következő éjszakán, a második őrségváltás idejére a hajítófegyverek sokasága miatt a fatorony, amely a mienk volt, megrongálódott az aljától egészen a második és harmadik szintjéig. Ugyanezzel egy időben igen heves küzdelem folyt a fal előtt, s a mi fentebb már említett ostromtornyunkat felgyújtották, mivel a szélirány a városbelieknek kedvezett. Másnap levetette magát a falról egy családanya, átszökött hozzánk, és elmondta, hogy ő családjával együtt úgy határozott, hogy átpártolnak Caesarhoz, azonban övéit elfogták és kivégezték.
Ezenkívül ugyanakkor egy viasztáblát is lehajítottak a falról, s rajta ez a szöveg állt: „L. Munatius Caesarnak. Ha életemet megkíméled - ugyanis Pompeius magamra hagyott -, amilyen hűséget iránta tanúsítottam, ugyanolyan rendíthetetlen bátorsággal foglak szolgálni téged.” Ugyanakkor a városbeli követek, akik korábban kijöttek, megérkeztek Caesarhoz, és azt mondták, ha életüket meghagyja, a következő napon feladják a várost. Azt válaszolta nekik, hogy ő, Caesar szavát adja erre. Így február tizenkilencedikén hatalmába kerítette a várost, továbbá kikiáltották imperátorrá.

Miután Pompeius a szökevényektől értesült arról, hogy feladták a várost, táborát Ucubi irányába vitte, a környéken letáborozott, és erődítményekkel vette körül magát. Caesar is elmozdult, és táborát áthelyezte azok közelébe. Ugyanakkor egy nehézfegyverzetű katona a hazai légióból hajnalban átszökött hozzánk, és hírül hozta, hogy Pompeius összehívta Ucubi polgárait, és megparancsolta nekik, hogy gondos körültekintéssel kutassák fel, hogy kik állnak az ő oldalán, s kik azok, akik az ellenfél győzelmét kívánják.
Az előbb elfoglalt városban a csatornában elfogták azt a rabszolgát, akiről fentebb már említettem, hogy megölte urát, s most elevenen megégették. Ugyanakkor átszökött Caesarhoz nyolc nehézfegyverzetű centurio a hazai légióból. A mi lovasaink összecsaptak az ellenséges lovassággal, megsebesült és elesett néhány könnyűfegyverzetű katona. Aznap éjszaka kémeket fogtak el, három rabszolgát és egyet a hazai légió katonáiból. A rabszolgákat keresztre feszítették, a katonát pedig lefejezték.

Másnap könnyűfegyverzetű lovasok szöktek át hozzánk az ellenség táborából. Ugyanakkor kb. negyven lovas kirontott a mi vízhordóinkra, és néhányukat megölték, másokat élve elhurcoltak, s közülük nyolc lovas fogságba esett.
Másnap Pompeius bárddal kivégeztetett hetvennégy embert, akikről azt állították, hogy Caesar győzelmét kívánják. A többieket visszaparancsolta a városba, ezek közül százhúszan megszöktek, és Caesarhoz menekültek.

Még ezt megelőzően azok az Ursao-beliek, akiket Ategua városában fogtak el, csatlakoztak a mi követeinkhez, hogy jelentsék Ursao lakosságának, hogy mit remélhetnek ők Pompeiustól, amikor látják, hogyan mészároltatta le a vendégbarátokat, ezenkívül számos gaztettet követnek el azok ellen, akiket védelem céljából fogadtak be. Amikor ezek megérkeztek Ursao városába, a mieink, akik római lovagok és senatorok voltak, nem mertek bemenni a városba, kivéve azokat, akik odavalósiak voltak.
Miután kölcsönösen meghallgatták egymást, és viszont válaszoltak, visszatértek hozzánk azok, akik a városon kívül voltak. A városbelek egy csapattal utánuk mentek, majd a követeket orvul megölték. Ketten megmenekültek közülük, s ezek jelentették a történteket Caesarnak, majd felderítőket küldtek Ategua városába. Miután ezek biztos értesülést szereztek arról, hogy az események úgy zajlottak, ahogyan ezt a követek előadták, a városbeliek összecsődültek, s kövekkel kezdték dobálni és megpróbálták megragadni azt, aki lemészárolta a küldöncöket, állítva, hogy pusztulásukért ő a felelős. Ilyen módon alighogy megszabadult a veszedelemtől, arra kérte városiakat, hadd mehessen el követként Caesarhoz, helyt fog állni, ígérte.
Miután erre engedélyt kapott, elhagyta a várost, testőrséget toborzott, s amikor jó nagy csapatot szervezett, éjszaka csellel bejutott a városba. Hatalmas öldöklést hajtott végre, az előkelőket - akik ellenfelei voltak - megölte, majd hatalmába kerítette a várost. Még ezt megelőzően átszökött rabszolgák jelentették, hogy a városlakók javait eladják, s megtiltották, hogy bárki a városon kívülre menjen, legfeljebb tunicában, azért, mert azon nap óta, amikor Ategua városát elfoglalták, félelmükben sokan Baeturiába menekültek. Senki semmiféle reményt nem táplált a győzelem iránt, és ha valaki a mieink közül átállt a másik oldalra, a könnyűfegyverzetűekhez osztották be, és nem kapott többet napi tizenhét asnál.

A következő időben Caesar összevonta táborát, és védősáncokat építtetett a Salsum folyóhoz. Itt miközben a mieinket lefoglalta a munka, az ellenség soraiból többen lerohantak a magasabb fekvésű helyről, s mialatt a mieink nem hagyták abba a munkájukat, többen megsebesültek a nagyszámú ellenséges hajítófegyvertől. Ekkor, ahogyan Ennius mondta: „a mieink hátráltak egy kicsit.” Így amikor a mieink észrevették a szokatlan hátrálást, az ötödik légió két centuriója átkelt a folyón, helyreállították a hadrendet, s miközben páratlan vitézséggel több ellenséget visszaszorítottak, a magasabb helyről ledobált töméntelen hajítófegyver valamelyike megölte egyiküket.
Ilyen módon bajtársa egyenlőtlen küzdelemre kényszerült, s miközben látta, hogy mindenfelől körülzárták, hátralépve megbotlott; mikor ez a centurio, ez a bátor férfiú felbukott, számos ellenség rohant rá, hogy megszerezzék kitüntetéseit. Közben lovasaink átkelve a folyón az ellenséget az alacsonyabban fekvő helyről a sánc felé szorították.
Miközben túlságosan hevesen igyekeztek, hogy azok erődítményében mészárlást rendezzenek, a lovasok és könnyűfegyverzetűek bekerítették őket. Ha ezek nem lettek volna különösen bátrak, élve fogták volna el őket, ugyanis a védvonalon annyira összezsúfolódtak, hogy a lovasok alig tudták védeni magukat a szűk területen. Mind a lovas, mind pedig a gyalogos küzdelemben többen megsebesültek, köztük Clodius Arquitius is. A két ellenfél között ugyan közelharc dúlt, de a mi oldalunkon a két dicsőségre áhítozó centurión kívül senki sem esett el.

Másnap mindkét fél csapatai összegyűltek Soricariánál. A mieink erődvonalat kezdtek építeni. Amikor Pompeius észrevette, hogy a sánccal elvágják őt Aspaviától - ami Ucubi városától ötezer lépésnyire van -, ez a körülmény szükségképpen arra kényszerítette, hogy vállalkozzék az összecsapásra. Mégsem adott lehetőséget ellenfeleinek arra, hogy kedvező helyen, hanem egy dombról elfoglalták a kiemelkedő magaslatot egészen odáig, hogy az ellenséget rákényszerítsék a kedvezőtlen terep elfogadására. Miután ez megtörtént, mindkét fél csapatai a kiemelkedő domb felé igyekeztek, a mieink feltartóztatták az ellenséget, és visszaszorították őket a síkságra.
Ezzel a mieink kedvező helyzetet teremtettek maguknak a csatához. Az ellenség mindenfelől hátrált, és hatalmas öldöklésbe keveredtek. Számukra a magaslati hely, nem pedig a bátorság adott lehetőséget a megmenekülésre. Ennek oltalmára támaszkodtak, mégis, ha nem esteledett volna be, a mi kevés emberünk minden segítségtől megfosztotta volna őket. Elesett ugyanis háromszázhuszonhárom könnyűfegyverzetű és százharminc-nyolc legionárius, azonkívül akiket fegyvereiktől és felszerelésüktől megfosztottak. Így megbűnhődött az ellenség a két centurio előző napi pusztulásáért.

Másnap Pompeius - ismert szokása szerint - visszatért erődítményének ugyanarra a részére, és a régi taktikájával élt: eszerint a lovasságot kivéve csapatai sehol sem mertek a kedvező terepre leereszkedni. Mivel a mieink el voltak foglalva a munkálatokkal, az ellenséges lovascsapatok támadást kezdtek. Így amikor kiabálni kezdtek, a legionáriusok követelték a helyüket, mivel megszokták, hogy követik a lovasokat.
Azt gondolhattuk volna, hogy azok készek a küzdelemre; a mieink pedig a csak kissé mély völgyből jó messzire kivonultak, és a síkságon, kedvező terepen állapodtak meg. Az ellenség azonban mégsem merészkedett összecsapásra nyílt terepen az egyetlen Antistius Turpiót kivéve. Ő bízva erejében harsány hangon kérkedett, hogy senki sem mer megmérkőzni vele.

Itt az történt, mint amikor Achilles és Memnón összemérte erejét. Q. Pompeius Niger, Italica-beli római lovag lépett elő mérkőzésre a mi hadsorunkból. Antistius harciassága mindenkinek a figyelmét elvonta a munkától, és a látványosság felé fordította. Bizonytalan volt ugyanis a győzelem: a harcosok egymással szemben álltak, s a két jeles harcos között szinte úgy tűnt, hogy kettőjük küzdelmének a kimenetele fogja elhozni a háborúskodás végét. Ilyen módon ki-ki a saját emberéért lelkesedett, és annak a győzelmét kívánta.
Amikor ezek elszánt lélekkel megjelentek a síkon, pajzsuk bevésett mintázata, mintegy dicsőségük jele, messzire felragyogott. Az ő párharcukkal szinte biztosan befejeződött volna a küzdelem, kivéve, ha lovas rajtaütés miatt - ahogyan fentebb említettem - az erőd közelében Caesar, biztosítékul, könnyűfegyverzetűeket helyezett el. A lovasaink hátrálva visszatértek a táborba, az ellenség túlságosan hevesen üldözte őket, a könnyűfegyverzetűek pedig együttesen, kiabálva rájuk támadtak. Így rémült félelmükben, miközben többen odavesztek menekülésük során, visszavonultak a táborba.

Caesar bátorságáért megajándékozta a Cassianus vezette lovas egységet tizenháromezer dénariusszal, parancsnokuknak pedig átadott öt arany nyakláncot, a könnyűfegyverzetűeknek pedig tizenkétezret adott.
Ezen a napon A. Baebius, C. Flavius és A. Treballius, Asta városából való római lovagok átszöktek Caesarhoz, majdnem teljesen ezüsttel szerszámozva fel lovaikat. Ezek hírül hozták, hogy a római lovagok valamennyien, akik Pompeius táborában voltak, megállapodtak, hogy átpártolnak. Azonban egy rabszolga feljelentette őket, így valamennyiüket őrizetbe vették, közülük szöktek meg ők, amikor alkalom adódott. Aznap elfogtak egy levelet, amit Pompeius küldött Ursaóba, s ez állt benne:
„Ha jól vagytok, örvendek, magam is jól vagyok. Jóllehet szerencsénknek köszönhetően megfutamítottuk ellenségeinket, kívánságunk szerint, ha lehetőséget kapnánk, sík terepen gyorsabban befejeznénk a háborút, mint azt gondolnátok. Nem merik azonban kivezetni a mezőre az újoncokból álló hadsereget, hanem a mi erődítményeinkben meglapulva, nyújtják a háborút. Körülzártak egyes városokat, így jutnak ellátmányhoz. Ezért a mi pártunkon álló városokat meg fogom védeni, és a háborút az első adandó alkalommal befejezem. Tervezem, hogy csapatokat küldök hozzátok. Kétségtelen, hogy megfosztjuk őket az utánpótlástól, és kénytelenek lesznek harcba bocsátkozni.”

A következő napon, amikor a mieinket lefoglalta a munka, megöltek néhányat lovasaink közül, miközben azok egy olajültetvényen fát gyűjtöttek. Néhány átszökött rabszolga hírül hozta, hogy március ötödike óta, amikor a Soricaria melletti csata lezajlott, nagy félelem uralkodott el, és Attius Varus lett a parancsnok az erődítmény területén. Még azon a napon Pompeius előrevitte a táborát, és egy olajültetvényen, Hispalis városával szemben táborozott le.
Mielőtt Caesar elindult volna ugyanoda az éjszaka hatodik órája körül, feltűnt a hold. Ilyen módon miután továbbvitte táborát, Pompeius parancsot adott, hogy az általa hátrahagyott Ucubi erődöt gyújtsák fel, hogy miután a város leégett, visszatérjen a nagyobbik táborhelyére. Caesar ezután Ventippo városát vette ostrom alá, s miután ez megadta magát, arrafelé ment, és Pompeiusszal átellenben táborozott le. Pompeius felgyújttatta a várost, amiért az bezáratta kapuit helyőrsége előtt, és azt a katonát, aki táborban megölte fivérét, a mieink elfogták és agyonverték. Innen továbbmenetelve, Caesar elérkezett Munda város környékére, és Pompeiusszal szemközt vert tábort.



Folytatás: A hispániai háború 2. rész