logo

XVII Sextilis AD

Politikai háttér (Julius Caesar és korszaka)

A Iuliusok nemzetsége a hagyomány szerint még Rómánál is idősebb volt. Caesart másrészről - házassága révén - rokoni kapcsolat kötötte a néppárt vezetőihez. Ennek eredményeként megszerezhette a tömeg támogatását is, miközben egyenrangú félként tárgyalt az arisztokratákkal. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Caesar egyik párthoz sem húzott. Pályájának első része kétségkívül nem ösztönözte őt bizalomra. Caesar politikai viharok okozója, rosszhírű esetek védelmezője és gátlástalan demagóg volt Rómában. Latin nyelvezete azonban kifogástalan. Ruházkodása finomkodó és kissé nőies volt, így valószínűleg senki sem tartotta hihetetlennek a bithyniai királyhoz fűződő kapcsolatáról szóló pletykákat. Mindazonáltal Suetonius meggyőzően sorolja fel azokat a római hölgyeket, akiket Caesar elcsábított (köztük Pompeius és Crassus feleségét is).
Politikai terveinek megvalósítására és saját kedvteléseire Caesar jelentős kölcsönöket vett fel Crassustól, aki valamiféle politikai hitelezéssel foglalkozott. Ennek fejében Caesar Crassus rendelkezésére bocsátotta megnyerő szónoki képességét, és olyan esetekbe is belekeveredett, amelyektől természetes intelligenciája különben távol tartotta volna. Catilina összesküvése lehetett az egyik ilyen eset. Ugyanakkor Caesar képes volt annak felismerésére, hogy Róma igazi ura Pompeius és a támogatására mindig kész hadsereg (Cicero például ezt nem ismerte fel, vagy nem volt hajlandó elismerni).
Az alkotmányos köztársaság minden, idejét múlt hagyománya, vagy Sulla által erőszakosan bevezetett rendelete már csak külső máz volt. Az, hogy az alkotmányosság illúziója még létezett, az annak volt köszönhető, hogy Pompeius vonakodott az új politikai főszerepet elvállalni. E dicső férfiú pusztán a hivatásának élt. Inkább Róma fővezére, mint zsarnoka akart lenni.

Crassus pénzügyi támogatásával Caesar Kr. e. 61-ben elnyerte Hispania katonai parancsnoki tisztjét. Ennek a római tartománynak még mindig védelemre volt szüksége az északnyugati hegyi törzsekkel szemben. Itt katonai akciókra bőven nyílt lehetőség, és Caesar bebizonyította magának, amit már korábban is sejthetett, hogy keleten, ifjúkorában megmutatkozó katonai tehetségét felnőtt korában is érvényesítheti. A zsákmány és a szolgák egy sikeres háború megszokott mellékjövedelmei közé tartoztak. Mindezek mellett számításba vehetjük, hogy egy római helytartó hagyományosan zsarolással is gyarapíthatta vagyonát. Caesar tehát gazdagon, Crassus kölcsöneinek terhétől megszabadulva tért vissza Rómába. Ekkor már arra is képesnek gondolhatta magát, hogy legalább akkora hadvezér legyen, mint Pompeius.
Kr. e. 60-ban Caesar consulként a köztársaság törvényeit figyelmen kívül hagyva csak néhány reménytelenül tiltakozó ellenfelét hagyta meg a politikai színpadon. A hatalom ekkor már Pompeius, Caesar és Crassus kezében volt (triumviri). Személyesen vagy embereiken keresztül gyakorolt hatalmuk forrása a katonai erő (Pompeius), a népszerűség (Caesar) és a pénz (Crassus) volt. Azzal, hogy a senatus egyikükkel szemben sem volt hajlandó az ésszerű kompromisszumra, három potenciális ellenfelét szövetségbe tömörítette. Az is nyilvánvaló természetesen, hogy akármilyen engedmény könnyen alkotmányellenes támadásnak bizonyulhatott volna. A hármas szövetség, amíg fennállt, legalább békét jelentett. Ha az alkotmánypártiak kihasználták volna a triumvirek között a hatalom kérdésében meglévő nézeteltéréseket, akkor - bár Itáliát ismét a vetélytárs hadvezérek összecsapásainak hadszínterévé tették volna - valamilyen mértékben talán mégis fenntarthatták volna a függetlenséget. A köztársaság hívei (például Cicero vagy Cato) nem láttak kiútat a helyzetből.


Forrás: John Warry - A klasszikus világ hadművészete Fordította: Dezső Tamás