logo

XI December AD

Parti vizeken

Publius Crassust ugyanebben a hadjárati évadban az atlanti parton élő gall törzsek leigázására küldték. Ezzel rövid időn belül végzett is. Meg kell jegyeznünk, hogy Caesar ekkor már gyanakvással tekintett minden olyan törzsre, amely addig nem küldte el hozzá békeköveteit. A következő évben azonban a venetusok (Veneti) a mai Bretagne déli részén élt népe ellenállást szervezett a szomszédos törzsek között, és azzal a céllal, hogy a korábban általuk adott túszokat kiszabadítsák, foglyul ejtették a takarmányért hozzájuk küldött római tiszteket. E hitszegésen felháborodva Caesar háborúra készült a tengerparti gallok ellen. Ehhez azonban hadiflottára volt szükség. A Liger-folyó (ma Loire) torkolatában hajókat kezdett építeni, evezősöket sorozott be a provinciából, matrózokat és kormányosokat alkalmazott.
Bretagne déli partját számos folyótorkolat tagolja, amelyek még ma is akadályozzák a gépjárműforgalmat. A Veneti és szomszédjaik olyan parti magaslatokon építették fel erődített településeiket, amelyek a dagály idején szigetek, apály idején pedig félszigetek voltak. A dagály tehát lehetetlenné tette a szárazföldi támadást, a hadihajók pedig az apály idején rekedhettek meg a sziklákon. A rómaiak - hadműveleti bázisként - nagy erőfeszítések árán mólókat és ostromműveket építettek. Mire azonban a védők veszélybe kerültek, megérkezett flottájuk, és ingóságaikkal együtt kimenekítette őket. A rómaiak ezután kénytelenek voltak az ellenerődítési munkákat egy újabb helyen elvégezni.

Emiatt csupán az ellenséges flotta megsemmisítése jelentett igazi megoldást. A rómaiak azonban ezen a téren is hátrányban voltak. A gall hajók ugyanis tölgyfából készültek, masszív bordáikat ujjvastagságú vasszögek rögzítették, és erős bőrvitorlákkal voltak fölszerelve. Ezek a hajók ellenálltak az atlanti szeleknek és hullámoknak, és ellenálltak a római hadihajók lékelő tüskéinek is. Nagyobb palánkmagasságuk emellett nehézzé tette megcsáklyázásukat, és így sebezhetetlenné váltak a tengerészgyalogosokkal szemben. A gallok a tengeri tűzpárbajban is előnyt élveztek, mivel magasabb állásból hajították el fegyvereiket. Még amikor a rómaiak tornyokat emeltek hajóik fedélzetére, akkor sem emelkedtek az ellenséges hajók magas tatja fölé. Ráadásul a gall hajók alja laposabb volt, így kevésbé voltak annak a veszélynek kitéve, hogy megfeneklenek a homokzátonyokon. Végezetül pedig hajósaik pontosan ismerték a partvidéket és a dagályt.
Kitartása, ötletei és szerencséje révén azonban a Decimus Brutus (akinek a sors azt rendelte, hogy később Caesar egyik gyilkosa legyen) vezette római flotta egy döntő tengeri ütközetben mégis győzelmet aratott. Hosszú rudakra erősített sarlószerű kampókkal támadták az ellenséges hajók kötélzetét, és elvágták a felhúzó köteleket. Vitorlarúdjaik és vitorláik leszakadása miatt a gallok hajói - mivel evezővel nem voltak fölszerelve - mozdulatlanságra voltak kárhoztatva. Ekkor már lehetővé vált, hogy egy gall hajót két-három római hajó is megtámadjon, és így részenként pusztítsák el az ellenséges flottát. Eközben a szél elállt, és a rómaiak a menekülő gall hajókat is beérték és elfoglalták. Amint sikerült a tengeri gallok flottáját ily módon elpusztítani, Caesarnak nem okozott többé nehézséget az atlanti part teljes egészében flottájára támaszkodó népeinek behódoltatása. Caesar nem ismert kegyelmet, mivel tisztjeinek a tárgyalás utáni elfogatását a nemzetközi jog megsértésének tartotta. A Veneti összes vezetőjét kivégeztette, a többieket pedig rabszolgának adta el.


Forrás: John Warry - A klasszikus világ hadművészete Fordította: Dezső Tamás