logo

XI December AD

Caesar Pompeius ellen

Alesia eleste nem jelentette egyúttal a gall ellenállás végét, de megfosztotta a gallokat az egységes, összehangolt fellépéstől. A következő év (Kr. e. 51) folyamán a római hadseregeknek sikerült - a Vercingetorix felemelkedése előtti módszerhez hasonlóan - egyenként legyőzni ellenségeiket. Ahogy Caesar hivatali ideje a végéhez közeledett, jogosan mondhatta, hogy legyőzte a lázongó harcosokat és meghódította Galliát.
Az ellentétes érdekek között kiegyensúlyozott politikai helyzetben Caesar római ellenségeinek, akiknek döntő szavuk volt, sikerült olyan válaszút elé állítaniuk őt, amelyben nem volt lehetőség kompromisszumra. Vagy leszereli hadseregét és magánemberként (még testőrt sem hozva) tér vissza, vagy pedig a hódító hadsereg élén a köztársaság ellenségeként vonul Rómába.
Az első lehetőség politikai - és talán szó szerinti - értelemben is öngyilkosság lett volna. Kr. e. 49-ben Caesar hadserege élén Ravenna és Ariminium (ma Rimini) között átlépte az itáliai Gallia és római Itália határát jelentő Rubicon-folyót. Pompeius a Caesarral kötött régi szövetsége előtt, némi tanakodás után az alkotmányhoz való hűséget választotta. Ekkor azonban már ő is kimondhatta volna, akárcsak Caesar: „A kocka el van vetve!”.
Mindkét férfiú ugyanis nehéz döntés előtt állt. Lucius Domitius Ahenobarbus, akit Caesar utódjául neveztek ki a provinciába, Pompeius tanácsait elutasítva kísérletet tett arra, hogy Corfiniumnál (Corfinio) útját állja Caesarnak. Caesar elfogta, majd szabadon bocsátotta őt, és átvette csapatai parancsnokságát. Rómában nem történtek sullai vagy mariusi mészárlások, de Caesarnak nem sikerült Pompeiust megakadályoznia abban, hogy Brundisiumban behajózza, és ügyes manőverezéssel, a caesari árokrendszerek és kikötőgátak között átvigye seregét az Adrián, és Görögországban új támaszpontot hozzon létre. A keleti uralkodók és kormányzók Pompeius jóakaratától függtek, így Pompeius gazdasági és katonai támogatásért is folyamodhatott hozzájuk.

Mivel Caesarnak nem volt flottája, nem tudott azonnal a nyomába eredni. Ehelyett Hispania, Pompeius kormányzói tartománya felé fordította figyelmét, amit Pompeius a legatusain keresztül, Rómából irányított. Gallia déli részén átvonulva a vonakodó massiliaiakkal folytatott tárgyalásai megakasztották. E tárgyalások közben - a Corfiniumnál iránta tanúsított kegyelmet feledve - Domitius Ahenobarbus néhány kereskedelmi hajóval a körzetbe érkezvén Pompeiusnak igyekezett helyi támogatást szerezni. Caesar a Rhodanus deltájában Arelaténál (ma Arles) 12 hajót épített, és azt Decimus Brutus - a venetusok legyőzője - parancsnoksága alatt Massilia (Marseille) blokádjára hátrahagyta. A favágástól a hajók vízrebocsátásáig az egész akció 30 napot vett igénybe. A fa természetesen nyers volt, ám a római hajókat máskor is gyorsan építették, és senki sem várta el tőlük, hogy sokáig kitartsanak. Caesar Massilia szárazföldi blokádjára is hagyott csapatokat.
A hispaniai harcok az Iberus (Ebro) egyik mellékfolyója, a Sicoris (Segre) mellett fekvő Ilerdára (ma Lérida) koncentrálódtak. Pompeiusnak, a Sertori-us által Hispaniában alkalmazott gerillataktikához hozzászokott csapatai nagyon rugalmasan harcoltak, ami kezdetben megzavarta Caesar csapatait. A gabonaellátás ismét kulcsszerephez jutott, mint mindenhol, ahol a földrajzi fekvés miatt a gabonafélék későn érnek. (Lucullus is hasonló nehézségekkel került szembe az armeniai hegyekben.)

Amikor a tavaszi hóolvadástól hirtelen megduzzadt folyó elmosta a hidakat, elvágta Caesar utánpótlási útvonalait. Később könnyű favázra erősített, bőrből készült, és kocsikaravánnal szállított hajókkal kelt át a folyón. Caesar maga mondja, hogy a brit tapasztalat tanította meg őt az ilyen típusú hajók építésére. Caesar végül Pompeius legatusait, Afraniust és Petreiust is elvágta utánpótlásuktól, és ezzel megadásra kényszerítette őket. Hosszas harcok után Massilia is kapitulált. Caesar a Pompeius elleni hadjáratra készen tért vissza Itáliába. Annak ellenére, hogy a pompeiusi flottát a görögországi átkelés megakadályozására rendelték, Caesarnak mégis sikerült - télen! - váratlanul átkelnie az Adrián. A hajók hiányában Marcus Antoniusszal hátrahagyott kontingens a tél folyamán szintén zavartalanul kelt át az Adrián.

Caesar és Pompeius seregei Dyrrhachiumnál (a mai albániai Durrés) csaptak össze. Caesar serege talán Pompeius seregének háromnegyed része lehetett, de harcértéke nagyobb volt. Pompeius tudatában volt ennek, és bölcsen elkerülte a nyílt ütközetet. Ehelyett úgy döntött, hogy az adriai parton megerődít egy 15 római mérföld (22,2 km) átmérőjű területet. Caesar jellemző módon egy külső erődrendszerrel vette körül a Pompeiusét.

Forrás: John Warry - A klasszikus világ hadművészete Fordította: Dezső Tamás