logo

XI December AD

A végső győzelem.

A hadtörténészek szívesebben ismertetnek olyan csatákat, amelyeket sorsdöntő napokon és sportpályákra emlékeztető csatatereken vívtak. Ezzel szemben Caesar - földsáncokon és árokrendszereken alapuló - harcmodora inkább a XX. századi, jól előkészített állásokban megvívott, elhúzódó háborúkra hasonlít. Dyrrhachiumnál Pompeiusnak a nyílt ütközet kerülésére vonatkozó szándéka mindenképpen bölcs volt. Pompeiusnak volt tengeri kijárata, amelyen keresztül utánpótlást és erősítést kaphatott volna. Caesar pedig, akinek nem volt flottája, el volt vágva Itáliától. Az ostromlók jobban éheztek, mint az ostromlottak, és gabona hiányában arra kényszerültek, hogy helyben kiásott, és tejjel ehetővé tett gyökérfélét egyenek.
Végül az egyre jobban megerősödő Pompeius a tenger mellett, egy gyenge ponton áttört.
Caesarnak az erre válaszul, Pompeius egyik tábora ellen indított támadása nagy áldozatot kívánt, és majdnem katasztrofális kudarccal végződött. A nagyon kiterjedt és szerteágazó falakkal körülvett tábor felé előnyomuló cohorsai eltévedtek a földsáncok között, és belekerültek a tábort a szomszédos folyóval összekötő árokrendszerbe. Amikor hozzáláttak, hogy a töltés lerombolásával átvágják magukat, egy pompeiusi egység rajtuk ütött, és a kialakuló zűrzavarban és pánikban közel 1 000 embert megölt közülük. Ha Pompeius kihasználja a menekülésükből adódó alkalmat, talán már azon a napon eldönthette volna a háborút.

Caesar dyrrhachiumi stratégiája így kudarccal végződött. Ezután Thesszaliába - talán Thesszaloniké ellen, vagy még inkább: gabonát keresni - indult. Ha abban reménykedett, hogy Pompeius felbátorodva megtámadja őt, akkor optimizmusa igazolást nyert. Pompeiust befolyásos arisztokrata tisztjei rávették arra, hogy megütközzék Caesarral. Nem túl nagy lelkesedéssel engedett, de ezért aligha vádolható befolyásolhatósággal. Tanácsadói olyan meghatározó személyiségek voltak, akik könnyen ellene hangolhatták volna a legiókat. Pharsalusnál (görögül Pharszalosz) Caesar 8 cohorsot arra tartalékolt, hogy megtámadja velük Pompeius nagyobb, ám tapasztalatlan lovasságát.
A cohorsok ellenállás nélkül nyomultak előre, és lándzsáikkal szemből támadták a fiatal lovasokat. Amikor a lovasság megfutamodott, Pompeius legiói már nem tudtak ellenállni Caesar harcrendje ekkor frissen bevetett harmadik vonalának. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol megérkezésekor az uralkodó Ptolemaiosz, aki nem mert befogadni egy vesztest, megölette. Caesar is Alexandriába érkezvén arra kényszerítette Ptolemaioszt, hogy nővérét (és a Ptolemaidák szokásai szerint egyben feleségét), Cleopatrát, társuralkodóként maga mellé vegye.

Hamarosan ellenségeskedés robbant ki azonban közöttük, melynek során XIII. Ptolemaioszt a Nílusba fojtották, öccsét, XIV. Ptolemaioszt pedig Cleopatra férjeként a trónra ültették. Cleopatra őt is megölette. A királynő ekkor már Caesar szeretője volt, a hódító távozása után pedig egy Caesarion („Kis Caesar”) névvel illetett fiút hozott a világra.
Eközben Pharnakész, Mithridatész fia a római polgárháborút kihasználva kísérletet tett apja birodalmának visszaállítására. Caesar - egyik legatusának sikertelenségéért visszavágva a pontusi Zelánál legyőzte az ambíciózus uralkodót. Az eseményt lakonikus mondása tette halhatatlanná: Veni, vidi, vici! („Jöttem, láttam, győztem!”)

Rövid itáliai politikai tevékenység után Caesar átkelt Észak-Afrikába, hogy leszámoljon a Pompeius-pártiak maradványaival, akik közül néhányan két évvel korábban numidiai segítséggel legyőzték Caesar tisztjét, Curiót. Itt a döntő ütközetet Thapsus (ma Dimasz) mellett vívták (Kr. e. 46). Caesar győzelme után Cato, akire Utica védelmének kilátástalan feladata hárult, filozofikus módon öngyilkosságot követett el. Petreius és Juba, numida király öngyilkossági megállapodást kötött, amelynek végrehajtására egy ebéd utáni párbajt használtak fel. Metellus Scipiónak, a thapsusi parancsnoknak sikerült leszúrnia magát. Afraniust elfogták. Caesar, akinek kegyelme általában nem terjedt ki a visszaesőkre, kivégeztette őt. Domitius Ahenobarbus már Pharsalusnál elesett.
Nyugaton azonban Caesar ellenségei ismét gyülekezni kezdtek. Régi galliai helyettese, Titus Labienus átállt Pompeius táborába. A görög és afrikai hadjáratok túlélőjeként most a dél-hispaniai Munda mellett vívott kétségbeesett ütközetben segítette Pompeius fiait. Senki sem ismerte jobban Caesar észjárását és módszereit, mint Labienus. Ebben az esetben tehát az ellenfelek jobban ismerték egymást, mint a szövetségesek. Labienus egy taktikai hadmozdulatát szövetségesei menekülésnek értelmezték. Az eredmény valóságos menekülés lett, aminek során Labienust megölték.

A két Pompeius fivér közül Gnaeust beérték és megölték, Sextus azonban tovább élt, hogy egy napon még harcba szálljon. Kr. e. 44-es meggyilkolása előtt Caesar új keleti hódításokon gondolkodott, ám ezeket a kiegyenlítetlen hispaniai számla rendezése előtt aligha valósíthatta volna meg. Azzal, hogy Sextus Pompeius elmenekült, a mundai győzelem sikere nem volt teljes.


Forrás: John Warry - A klasszikus világ hadművészete Fordította: Dezső Tamás