logo

XI December AD

Caesar hadművészete.

Ennek a fejlődésnek csúcspontját jelenti Caesar hadvezéri tevékenysége. Caesar, az őt idealizáló polgári történetírás felfogásával szemben a hadművészet terén nem volt forradalmi újító, és talán lángésznek sem lehet tekinteni. Kiemelkedő tehetsége elsősorban a római hadművészet addig elért eredményeinek nagy sikerű katonai felhasználásában mutatkozott meg.
Caesar hadvezéri működése tehát nem minőségileg jelent új mozzanatot a római hadművészet fejlődésében, hanem az addigi eredmények mennyiségi továbbfejlesztésében, tudatos és messzemenő pontossággal történő alkalmazásában jelent csúcspontot. Ókori forrásaink, elsősorban saját hadjáratairól - a gall hadjáratról és a Pompeius ellen vívott polgárháborúról - szóló beszámolói alapján, különösen fejlettnek tekinthetjük hadjáratainak technikai kivitelezését, mind a várak, városok és erődök ostrománál alkalmazott létesítmények, hadi gépek és technikai újítások, mind a hídverési technika (Rajna-híd), mind pedig az igen gondosan alkalmazott táborerődítés révén. Sikereihez hozzájárultak a rendkívül gyors menetek, a már megvert ellenség harcászati és hadászati üldözése, az évszak és időjárás körülményeitől váló függetlenülés.

Egyik legnehezebb háborúját - az Itáliába való betörést a polgárháború első szakaszában - i. e. 49. január és február hónapjában havas hegyi terepen, ókori felfogás szerint támadó hadviselésre teljesen alkalmatlan körülmények között vívta meg. Ezek a váratlan és gyors mozdulatok mindig meglepetésszerűvé tették Caesar katonai tevékenységét. Rugalmasan alkalmazta visszavonulások és vereségek után is az ellentámadást. Galliai hadjárata során a Gergoviánál elszenvedett veresége után alig néhány héttel, Alesiánál döntő győzelmet aratott, a polgárháborúban a dyrrhachiumi kudarc után alig 2 hónappal semmisítette meg Pompeius seregét a pharsalusi csatában.
Míg egyfelől megvolt az a képessége, hogy vereségek után is összefogva, és ellentámadásra készen tartsa saját seregét, az általa legyőzött seregek Bibractetől Pharsalusig egyetlen esetben sem élték túl saját vereségüket. Hannibáltól eltérően nemcsak győzni tudott, hanem a megvert ellenség üldözésével, az egyszer elért sikert végsőkig kiaknázó villámszerű előrenyomulásokkal győzelmeit maximálisan ki is tudta aknázni.

Caesar már következetesen alkalmazta a cohors-harcászatot. Légiói önmagukban homogének, a 3-as vonal harcászata, mint, szinte kötelező séma, az ő csatáiban eltűnt, és az egyes csatákban seregét a mindenkori elgondolásnak megfelelően állította fel 1, 2, 3, vagy - mint a pharsalusi csatában - 4 vonalban.
A légión belül egyetlen harcászati egység a cohors, amelyet szükség szerint önállóan, vagy néhányat alkalmilag összevonva alkalmazott egyes harcfeladatok teljesítésére. Acohorsokon belül a manipulusok már csak nyilvántartási alegységek, egy-egy cohors teljes létszáma 1 - 1 vonalban küzd, és ez az elosztás is messzemenő rugalmassággal történik. Egy-egy légió 10 cohorsát 3 sor esetén 4:3:3, kétsoros felállásnál 5:5 arányban állította fel.

Caesar valamennyi elődjénél következetesebben alkalmazta a harcászati tartalék képzésének elvét. A pharsalusi csatában a 6 cohorsból álló harcászati tartalék parancsot kapott, hogy csak a hadvezér külön utasítására léphet harcba. Caesar hadművészetének ehhez az eredményéhez mint többé-kevésbé rendszeresen alkalmazott harcászati elvhez a császárkori hadviselés is ragaszkodott.
A nagy tömegek, és különböző segédcsapatok igénybevétele lehetővé tette mind Pompeius, mind Caesar számára a különböző fegyvernemek együttes hatásának alkalmazását. A pharsalusi csatában Caesar valószínűleg hiteles közlése szerint, az egyik oldalon 110, a másikon 80 gyalogos cohors, s ezen felül lovas, íjász és „műszaki” csapatok is részt vettek a harcban. Különösen figyelemre méltó, hogy Caesar a lovasságnak önálló harcászati feladatokat adott.

A Caesar halála után vívott polgárháborúk hadvezérei egyre nagyobb létszámú seregeket mozgósítottak egymás ellen, s egyre sokoldalúbb fegyvernemekkel is küzdöttek. A Sextus Pompeius elleni háborúban a hadiflottát is újjá kellett szervezni és Pompeius óta először került sor kombinált szárazföldi és tengeri hadműveletekre. Ennek a fejlődésnek csúcspontja az i. e. 31-es év, amikor az actiumi csata idején két hatalmas hadiflotta és összesen mintegy 75-80 légióból álló szárazföldi erő állt egymással szemben.
Amikor Antonius a félbemaradt, végig nem vívott actiumi csatában korai menekülése következtében alulmaradt, Rómának csupán egyetlen ura volt már: Octavianus, a későbbi Augustus császár, aki immár elképzeléseinek megfelelően alakíthatta a római birodalom, s ezen belül a római hadügy további sorsát.


Forrás: Hahn István - A hadművészet ókor klasszikusai