logo

XVII Sextilis AD

A késő-római kor erődvárosai, városerődítései

A II. és III. században részben a politikai viszonyok romlása, részben a városok gazdagodása, fejlődése hatására megindul a városok erődítésének újabb szakasza. Európa szerte kiépítik a korszerűbb, szintén külsőtornyos védőöveket, gyakran 30-40 méteres torony távol Ságokkal. Vegyesen alkalmaznak kerek és szögletes toronymegoldásokat. Ezek a tornyok azonban már magasabbak és nagyobb alapterülettel rendelkeznek. Így az egyre korszerűbb hadigépeket el tudják helyezni, és hatásfokuk is nagyobb lesz.
Kissé más a helyzet a birodalom keleti részén, ahol a korábbi fejlett hagyományokban nem látható erős törés. A IV. század végén történnek azok a nagyszabású építkezések, amelyek a keleti és északi barbár támadásokat lesznek hivatva felfogni a következő századokban.


Róma (200-500)

Ebben az időszakban maga Róma is új falrendszert kap. Aurelianus császár megépítteti a róla elnevezett védelmi rendszert, amely hosszú évszázadokig fennmarad, és a város védelmének alapját képezi. Mivel ez a kor Európájának legnagyobb kiterjedésű védőműve, ezért részletesebben tárgyaljuk. A falrendszer első ránézésre egyszerű. Egy széles árok övezte téglaerődítés, mintegy 50 méterenként magas szögletes tornyokkal, ami megfelel a hajítógépek hatásos lötávolságának. A fal szerkezete azonban tartalmazza a kor legújabb eredményeit. Alsó része tégla és beton alkalmazásával készült (opus testaceum), a földfelszínnél vastagsága meghaladja a 10 métert. Ez gyakorlatilag áttörhetetlen a kor hadigépeivel.
A külső oldalán ferde fal sok helyen mintegy 10 méteres magasságtól gyalogsági lőállásokkal van ellátva. Ez egy közlekedőfolyosó, ahonnan nyílnak a lőrések. Megoldása olyan (boltozott), hogy a lőréseknél történő esetleges áttörés sem dönti romba a falat, a felső járószint védelme (ezzel a fal magassága) nem károsodik. A több emelet magas tornyok kiképzése hasonló, az első emelet szintjéig tömör beton. A felső szinteken elhelyezett hadigépek teljes hosszában oldalazni tudják a falat, illetve pásztázhatják az előteret. A pásztázás elősegítése céljából minden második torony felső szintje kissé hátra van húzva, így akár a második szomszéd előtt tevékenykedő ellenség is lőhetővé válik.
A kapuk megoldása hagyományos, egyszerű átvezetéssel van megoldva, néhol alkalmaznak belső kapuudvart. A bejáratokat kettős hatalmas toronyrendszer védi. Ezek a tornyok néha négy emelet magasak, magasságuk általában meghaladja a 20 métert. Az építőanyagoknak, és a védművek szerkezetének köszönhetően igazából nem volt szükség külön előművekre. Ehhez járul még hozzá, hogy a város képes volt nagyszámú, tízezres nagyságrendű katona állomásoztatására is.

Amikor a Limes a III. század közepétől merev védelmi rendszerré válik, megszaporodik az erősen védett, általában magaslatokra telepített erődök építése. Szakítanak a korábbi szabályos elrendezéssel, mindinkább a terephez igazodó erődítést terveznek. A kapuk számát redukálják, gyakran csak egyet alakítanak ki. Mindezek az erődítmények, katonai települések funkcióváltását is mutatják. A cél már nem az offenzív hadviselés és a csapatok támogatása, az utánpótlás biztosítása, hanem az erődök körzetének védelme, valamint az ellenség utánpótlási vonalainak zavarása. Emiatt fokozódik az erődök, erődvárosok védőöveinek erősítése.
Általánossá válik a falak tagolása U alakú tornyokkal. Főleg a saroktornyok esetében kialakul egy speciálisan rómainak mondható forma az úgynevezett legyező-alakú saroktorony. Ennek lényege az erősen előre ugró, a lövedékek elleni védelem miatt lekerekített torony. A tornyot a főfallal összekötő szakasz, ami általában közelítőleg derékszögben kapcsolódik ez utóbbihoz, alkalmas a falat oldalozó gépezetek elhelyezésére, akár két szinten is, és ezzel a védelem központi helyévé válik. A legyező alakú torony kissé hasonlít a későbbi bástyákra és azok szárnyaira, mivel itt is a szárnyakról történik (az ellenség lövedékeitől védve) a védőfalak pásztázása.

A birodalom utolsó szakaszában jelennek meg a belső területeken a tervezett, de az előbb említettekhez képest eltérő funkciójú nagy erődök. Jellemző rájuk a szabályos, négyszögletes elrendezés. Védőfalaik vastagsága jelentős, esetenként 4 méter. Általában, és ez újdonság a korábbiakhoz képest, kerek tornyok alkotják a külsőtornyos rendszert, legalábbis ennek saroktornyait. A tornyok alapterülete nagy, tehát elfér rajta nagyobb számú hadigép. Gyakorlatilag önálló erődítményként funkcionálnak, hiszen a fő védővonalban lévő fallal szerves kapcsolatuk eredetileg nincs (a későbbi kiegészítések ezt néha eltüntetik).
A fallal kis metszéssel érintkeznek, így bármelyik elem összeomlása nem vezet a kapcsolódó megsemmisüléséhez is. Tervezésük egységes volta a központilag elrendelt építést valószínűsíti, feladatuk azonban még vitatott, mert nagyobb létszámú katonaság soha nem állomásozott ezekben. Nagyobb épületcsoportokat sem találtak belső területükön (legalábbis hazánkban, a Közel-Keleten azonban igen), így talán építésüket háborús események miatt közvetlenül már nem követhette a polgári lakosság megtelepedése. Vagy talán előfutárjai a későbbi királyi jellegű begyűjtő-központoknak, illetve ellenőrzőpontoknak, és a helyi nagybirtokos réteg önálló erődvárosai voltak.


Forrás: Dr. Winkler Gusztáv A városerődítés kezdetei (Kr.e. 5000 Kr.e. 1000)