logo

XVII Sextilis AD

Zamai csata .

A II. pun háborút eldöntő, Zama és Raraggara (Margaron) között vívott csatáról két tudósítás maradt ránk, Polübiosz és Livius (XXX. 32-35) részéről. Polübiosz, aki a zamai csatában győztes Scipio Africanus fogadott fiának, az ifjabb Scipio Africanusnak, a III. pun háború győztesének szoros baráti köréhez tartozott, ezáltal szinte közvetlen, szemtanúi értékű forrásnak tekinthető.
Beszámolójának értékét növeli a történetíró kiváló katonaelméleti felkészültsége is. Ezért az ismertebb és talán irodalmibb értékű Livius féle elbeszélés helyett gyűjteményünkben Polübiosz beszámolójának adtunk helyet, amelyet az újabb szakirodalom is inkább vesz figyelembe a zamai csata elemzésekor.


(Polübiosz: XV. 9 16)


(9) Hannibál és Scipio a sikertelen tárgyalás után visszatértek, ki-ki a saját táborába. Másnap kora hajnalban mindketten elővezették seregüket, és harcrendbe állították őket. A karthágóiak puszta fennmaradásukért és Afrika sorsáért harcoltak, a rómaiak pedig az egész földkerekség feletti teljes hatalomért és uralomért. Aki ezt végiggondolja, aligha maradhat közömbös a történtekkel szemben: mert soha nem fordult még elő, hogy harciasabb seregek, sikeresebb és tapasztaltabb hadvezérek alatt, magasabb célért küzdöttek volna, mint ahogy akkor történt! Aki felül marad a csatában, arra nemcsak az Afrika vagy Európa feletti hatalom reménye várt, hanem az emberiség látókörében levő minden lakott terület feletti uralom lehetősége is. A valóság hamarosan igazolta is ezeket az elképzeléseket. Egyébként Scipio a következőképpen rendezte seregét.
Az első sorba állította a hastatusokat és ezek egyes manipulusait, egymástól megfelelő távolságban. Mögöttük helyezte el a princepsekét, de a szokástól eltérően manipulusaikat nem az előző sor térközei mögött állította fel, hanem közvetlenül a hastatusok manipulusai mögé. Számított ugyanis a punok harci elefántjainak sokaságára. Végül a harcrend 3. sorában helyezte el a triariusokat.
A balszárnyon helyezte el Gaius Laeliust az itáliai lovassággal, a jobbszárnyon pedig Massinissát a teljes numida hadsereggel. Az első sor manipulusai közötti hézagot a könnyűfegyverzetűek (velites) manipulusaival töltötte ki, meghagyván nekik, hogy ők. kezdjék a csatát.
Ha az ellenséges támadás vagy az elefántroham erejét nem tudják elviselni, hátráljanak; a gyors lábúak, a manipulusok közötti üres térségen át az egész harcrend háta mögé; akiknek pedig erre már nincs idejük, a manipulusokon túl, a szárnyak irányában távozzanak.

(10) Mindezt elrendezvén, végigvonult a harcrend előtt és rövid, de magvas szavakkal szólította fel a csapatokat a jelen veszélyben való helytállásra. Arra kérte őket: gondoljanak az eddig megvívott csatákra, mutatkozzanak eddig tanúsított vitézségükhöz és a római névhez méltó férfiaknak. Tartsák szem előtt, hogy ha ebben a csatában legyőzik az ellenséget, nemcsak Afrika ügyeit ragadják szilárdan kezükbe, hanem megszerezték maguknak és hazájuknak az egész földkerekség fölötti vitathatatlan vezető szerepet és uralmat is. Ha pedig a küzdelem kimenetele rácáfolna reményeikre, akkor a hősiesen elesettek a hazáért elszenvedett halál legszebb emlékét hagyják maguk után, míg a megmenekültek hátralevő életüket a legszégyenletesebb és legszánalmasabb módon élik le.
Akik a csatából elfutnak, azok számára egész Afrikában nincsen biztonságos hely. Hogy mi lesz azoknak a sorsa, akik a púnok kezébe kerülnek, az az eddigi tapasztalatok szerint senki előtt nem lehet kétséges, és senkinek sem ajánlja ennek kipróbálását. „Mivel tehát egyfelől a legnagyobb jutalom, másfelől a legsúlyosabb csapás vár ránk, nyilván a leggyávábbak, de röviden kimondva a legostobábbak is lennénk, ha amennyire rajtunk áll életünket féltve, az előttünk álló legszebb javak helyett a mindenki számára legcsúfosabb rosszat választanánk.” Ezért arra kéri őket, hogy amikor az ellenséggel összecsapnak, csak két lehetőséget lássanak maguk előtt: győzelmet vagy halált. „Akik csak ezek között választhatnak, győznek az ellenségen, ha az élet reményéről lemondva indulnak harcba.” Publius Scipio ilyen beszédet mondott katonáinak.

(11) Hannibál a harcrend előtt helyezte el az elefántokat, szám szerint több mint 80-at, majd mögöttük a 12 ezer főnyi zsoldos sereget: ligurokat, keltákat, baleárokat és mórokat. Ezek mögött a derékhadban helyezte el a született afrikaiakat és karthágóiakat, majd több mint 1 sztadion távolság üresen hagyásával az Itáliából vele visszatért katonaságot. A szárnyakat lovassággal erősítette meg: baloldalra a numida szövetségeseket állította, a jobbszárnyra a karthágói lovasságot.
Vezéreinek meghagyta, hogy mindegyikük külön buzdítsa katonáit arra, hogy a győzelem reményét ő beléje és a vele együtt Itáliából visszatért seregbe vessék. A karthágóiak gondolják meg és tartsák szem előtt, hogy mily sors várja gyermekeiket és hitveseiket, ha a csata reményeik ellenére végződnék.
A vezérek e parancs szellemében cselekedtek. Hannibál csak a vele együtt visszatértek előtt vonult el, és hosszasan kérte és buzdította őket: gondoljanak 17 év közös katonáskodására, és arra a sok csatára, amit Rómával vívtak. Mindezekből sértetlenül kerültek ki, úgyhogy a rómaiaknak szinte reményük sincs arra, hogy valaha is legyőzzék őket. Mindenekelőtt azt kérte, hogy a számtalan kisebb jelentőségű csata és győzelem mellett gondoljanak arra, a Trebia folyó mellett vívottra, amelyben a rómaiak mostani hadvezérének atyját győzték le.
Gondoljanak Flaminius legyőzésére Etruriában, és az Aemilius ellen vívott cannae-i csatára. Ezeket a győzelmeket sem a katonák száma, sem vitézségük tekintetében nem lehet összehasonlítani a mostanival. Ezt mondván, felszólította őket, nézzék csak meg az ellenség velük szemben álló táborát. Nemcsak kevesebben vannak azoknál, akik az előbbi csatákban harcoltak Karthágó ellen, de még annak a létszámnak a töredékét sem teszik ki, és katonai erényeik sem bírják el az előzőkkel való összehasonlítást. Akkor a rómaiak győzhetetlenségük hitében még érintetlen erővel harcoltak ellenük.
A mostaniaknak egy része az akkori vesztesek gyermekeiből került ki, a többiek ama légiók maradványaiból, amelyeket ők Itáliában sokszor legyőztek és megfutamítottak. Óvakodjanak hát a karthágóiak attól, hogy saját és vezérük dicsőségét és férfiúi harcban szerzett hírnevüket elveszítsék. Ellenkezőleg, vitézi harcban újra erősítsék meg azt a már általános véleményt, hogy a karthágóiak legyőzhetetlenek. Ilyen szavakkal buzdította mindkét hadvezér katonáit.

(12) Amikor a csatára való előkészület mindkét oldalon megtörtént, és miközben (a szemben álló táborokban harcoló) numida lovasságok már megkezdték egymás elleni kisebb csatározásaikat, Hannibál parancsot adott az elefántba jtóknak az ellenség megtámadására. Mihelyt azonban megszólaltak mindkét táborban a harsonák és kürtök, az elefántok egy része rémületében megfordult és a punokkal szövetséges numida tábor ellen rohant. Így a karthágóiaknak Massinissá val szemben álló balszárnya egy csapásra összeomlott. A többi elefánt a két tábor közötti térségen átrohanva, a római könnyűfegyverzetűeket rohamozta meg, és, bár sok állat megsebesült, az ellenség soraiban is súlyosan pusztítottak.
Végül megrémülve, az állatok egy része a római harcrend hézagain át kirohant a csata színhelyéről, miközben a rómaiak hadvezérük előzetes okos intézkedése szerint, a manipulusok közti térközöket szabadon hagyták, s így az állatok a rómaiakban nem tettek kárt. A római sereg jobbszárnyához vetődött elefántokat a lovagok dárdái ölték meg, vagy végképp kiűzték őket a csata színhelyéről. Ezalatt Laelius, amint észrevette az elefántok okozta zűrzavart az ellenség táborában, támadásba lendült, s a karthágói lovasságot fejetlen futásra késztette.
A menekülőket Massinissával együtt üldözőbe vette. Eközben mindkét fél gyalogsága lassú és méltóságteljes léptekkel indult egymás ellen, kivéve a Hannibállal Itáliából jött gyalogságot, mert ezek helyükön maradtak. Amint találkozott a két csatasor, a rómaiak ősi - csatakiáltásaik közepette, kardjaikkal pajzsaikon dobolva, nagy zaj közepette rohantak az ellenségre. A karthágóiak zsoldosai zűrzavaros és érthetetlen zajongás közepette induliák harcba. Amint az Iliász költője mondja, nem egy volt a nyelvük, s nem is értették egymást:

„Más-más nyelvük van” . .. „a nyelvük is egybekevert volt”

(Ilias II. 804; IV. 438)

(13) A jobbszárnyon ember-ember ellen harcolt és vad kézitusa alakult ki. Már lemondtak a dárdákkal és kardokkal vívott harcról is. A pún zsoldosok mozgékonyságuk és merészségük révén kezdetben fölénybe jutottak és sok rómait megsebesítettek. A rómaiak azonban szilárd rendjükben és jobb fegyverzetükben bizakodva, lépésről lépésre mégis előrenyomultak. Az egyes római alakulatok mögött mindig újabbak tolultak előre, és követték őket, s egyre súlyosabb nyomást fejtettek ki a punokra. Ezzel szemben a karthágóiak nem siettek saját zsoldosaik segítségére, azokat nem támogatták, hanem maguk is lemondtak a reményről; végül is a barbárok megfutamodtak, sőt abban a hitben, hogy a hátráló Karthágói csapatok elárulták a zsoldosokat, rátámadtak a mögöttük levő karthágói erőkre, és azokat kezdték mészárolni.
Sok karthágóinak kellett ebben a kemény harcban életét áldoznia. Miközben zsoldosaik gyilkolták őket, akaratuk ellenére egyszerre kellett harcolniuk saját embereik és a rómaiak ellen. Mivel szinte eszeveszetten és minden harci szabályt felrúgva küzdöttek, közülük is és az ellenség soraiból is sokan elpusztultak. Benyomultak a hastatusok közé is, azoknak sorait összekuszálták. Ennek láttán a princepsek parancsnokai saját manipulusaikat vetették a karthágóiak ellen. Így a zsoldosok és a karthágóiak tömege részben egymás, részben a hastatusok fegyvereitől lelte halálát. A túlélők menekülni akartak, de Hannibál nem engedte, hogy az ő rendezett csatasorába vegyüljenek, hanem meghagyta, hogy a csatasor élén állók a szárnyak irányába űzzék őket. Végül az itt elterülő térségeken kellett elszéledniük.

(14) A még harcolók közötti egész térség már tele volt vérrel, öldökléssel, holttestekkel. Ez a siker a győzelem okozta nehézségekkel okozott gondot a római vezérnek. A vérrel borított, egymás hegyén-hátán fekvő holttestek és a mindenfelé értelmetlenül elhajigált fegyverek lehetetlenné tették az előrehaladást az ellenség felé..
Scipio azonban a sebesülteket hátra vitette, az ellenséget üldöző hastatusokat kürtösei által visszahívatta, a csata központjába tömörítette és az arcvonal előtt, az ellenség derékhadával szemben állította fel. Az így összegyűjtött csapatokkal rátámadt a púnok derékhadára. A princepsek és triariusok harcrendjét a két szárnyon tömörítetté, és megparancsolta, hogy a holttesteken keresztül is törjenek előre. Ezek, leküzdve az út nehézségeit, a hastatusokkal közös, egyenes arcvonalat alkottak, majd nagy hévvel és lelkesedéssel nekitámadtak a maradék ellenségnek. Az ellenséges hadak létszámban, lelkesedésben, vitézségben és fegyverzetben még mindig egyenlő erejűek voltak,, s a csata még sokáig eldöntetlen maradt.
A katonák mindkét oldalon, dicsőségre áhítoztak és kijelölt helyüket halálukig nem hagyták el. Végül Massinissa és Laelius a megvert pún csapatok üldözéséből visszatérve, szinte isteni rendelésre, a kellő pillanatban érkezett vissza. Hannibál seregét hátba támadták. A pún katonák nagy része helyén állva fogadta a halált. Csak kevesen kerestek futásban menedéket, s ezek a közeli lovasság védelme alatt a síkságon szóródtak szét. A római seregből több mint 1500-an, a karthágóiak közül több mint 20 000-en estek el és nem sokkal kevesebben kerültek fogságba.

(15) Így fejeződött be az a döntő csata, amely a két, megnevezett hadvezér között folyt le, s a rómaiaknak juttatta a világ feletti uralmat. Publius Scipio a csata után, az ellenség üldözése és a púnok táborának kirablása után visszatérve, táborába vonult vissza. Hannibál csekély lovasságával megállás nélkül Hadrumetum városába menekült. A veszély idején mindent megpróbált, ami egy jó és tapasztalt hadvezértől tellett. Mindenekelőtt tárgyalásba bocsátkozott az ellenséggel, hogy az ellentéteket békés úton oldja meg: valóban így kellett helyesen eljárnia olyan valakinek, aki, bár ismeri a katonai siker megszerzésének titkát, de a szerencse forgandóságát is, és előre látja a csatában bekövetkezhető váratlan fordulatokat.
Mikor (a sikertelen tárgyalás után) harcba bocsátkozott, mindent úgy intézett, hogy egyetlen, vele azonos erőkkel rendelkező hadvezér sem tudta volna azt művészibb módon vezetni. A rómaiak harcrendje és katonai ereje ugyanis áttörhetetlen, s a római katona megtanulta, hogy egyénileg és csoportosan egyaránt, bármely irányban harcoljon, s a manipulusok azonnal képesek abba az irányba fordulni, ahonnan a veszély éppen fenyeget. Ráadásul fegyverzetük is biztonságérzetet és bátorságot kelt bennük; pajzsuk elég nagy, és kardjuk pengéje minden ütést kibír. így a rómaiak a legsúlyosabb csatákat is vállalják, és csak nehezen engedik át a győzelmet az ellenségnek.

(16) Hannibál e tényezőkkel szemben oly megfelelő módon készülődött fel minden eshetőségre, hogy ezt aligha lehetett volna felülmúlni. Ezért szerzett már eleve nagyszámú elefántot és helyezte el őket harcrendje előtt, hogy a római harcrend élén álló csapatokat megzavarják és szétszórják. A zsoldosokat azért állította az első sorba, mögéjük pedig a karthágóiakat, hogy már a harc döntő szakasza előtt kifárassza az ellenséget, és az előesatározás okozta öldöklésben a rómaiak fegyvereit tönkretegye, továbbá azért, hogy a karthágóiakat, akik a harcrend közepén álltak, mintegy kényszerítse a harc folytatására, hogy „ki-ki akarata ellenére kényszerből is küzdjön”.
Legharciasabb és legállhatatosabb katonáit elválasztotta a többiektől, hogy ezek bizonyos távolságból szemléljék a csatát és testileg, lelkileg töretlenül vethessék latba a döntő pillanatban vitézségüket. Ha mindazok után, amit a győzelem érdekében egyáltalán meg lehetett tenni, reménye mégis megcsalta, ezt nem lehet rossz néven venni attól a férfitól, aki mindeddig a napig győzhetetlennek látszott. Mert van úgy, hogy maga a sors hiúsítja meg a legkitűnőbb emberek elgondolásait. És ahogy a közmondás is tartja - előfordul az is, hogy ,,a derék magánál derekabbal kerül szembe”. Elmondhatjuk, hogy Hannibál is így járt.


Forrás: Hahn István A hadművészet ókor klasszikusai