logo

XII December AD

Syracusae ostroma .

A cannae-i vereség után a legsúlyosabb, Rómát ért csapás Szicília legnagyobb városának, Szüraknszal-nak (latinul: Syracusae) elpártolása volt. Szttrakuszai Róma-barát uralkodója, Hierón (i. e. 270-216) alatt Róma egyik legfontosabb támasza volt a szigeten. A Hierón halála utáni véres események eredményeként a város Karthagó-barát többsége amely jórészt a lakosság közrendű elemeit foglalta magába, míg a jómódúak a Róma-barát párt gerincét alkották kezébe ragadta a hatalmat és Hannibál két kiküldöttjének, a félgörög származású Hippokratész vezetésével nyíltan fellázadt. Ez Róma egész szicíliai uralmát veszélyeztette, és valóban, Szürakuszai elpártolását a többi szicíliai város jelentős része (köztttk Akragasz-Agrigentum) is követte. Ez indokolja azokat a hatalmas erőfeszítéseket, amelyeket Róma még az itáliai hadszíntér érdekeit is pillanatnyilag háttérbe szorítva a város elfoglalására fordított.
A mindkét oldalról az akkori legfejlettebb haditechnika alkalmazásával folytatott ostromával védelmi műveletek két és fél évet vettek Igénybe (i. e. 213-211). A győzelem kivívása elsősorban M. Claudius Marcellus érdeme volt, aki kezdettől fogva irányította az ostromműveleteket.


(Livius: XXIV. 4-7, 33-34., XXV. 23)


(4) Szicíliában a rómaiak szempontjából teljesen megváltozott a helyzet Hieron halála s unokájának, Hieronymusnak trónra jutása következtében, minthogy ez a kisfiú még a szabadság mértékét sem ismerte, nemhogy az uralkodásban mértéket tudott volna tartani. Ebben az életkorban s ilyen jellembeli tulajdonságok mellett könnyű volt gyámjainak és barátainak minden bűnre rákapatniuk.
Azt mondják, Hieron maga is előre látta ezt, s késő öregségében Syracusae-t szabad köztársasággá akarta tenni, nehogy egy gyermek uralma alatt, mint valami játékszer, tönkremenjen ez a bölcs rendszabár lyok segítségével kiépített és megerősített királyság. Elgondolását teljes erővel ellenezték leányai, akik arra számítottak, hogy a királyi cím ugyan a kisfiúé lesz, a tényleges hatalom azonban az ő kezükben, férjeik, Adranodorus és Zoippus birtokában marad, akik a gyermek első számú gyámjai lettek. Nem volt könnyű a már kilencvenedik esztendejét taposó öregembernek, akit éjjel-nappal asszonyi hízelkedések hálóztak körül, függetlenségét megőriznie és figyelmét a magánügyekről a közügyekre fordítania. így aztán tizenöt gyámot jelölt ki a gyermek számára, s ezeket haldokolva arra kérte, hogy a római néppel szemben ápolják továbbra is az általa immár ötven éve sértetlenül megőrzött szövetségi hűséget, s olyan irányban befolyásolják az ifjút, hogy az minden körülmények között az ő nyomdokain haladjon, s azok szerint az elvek szerint uralkodjék, amelyekben nevelkedett. Ez volt végső meghagyása.
Miután kilehelte lelkét, a gyámok nyilvánosságra hozták a végrendeletet, s a fiút akkoriban körülbelül tizenöt esztendős lehetett a népgyűlés elé vezették, ahol néhányan, akiket már jó előre szétosztottak és elhelyeztek a gyűlésező tömegben, hogy a helyeslést elkezdjék, éljeneztek a végrendeletnek, a többieket azonban félelem szállta meg az árván maradt állam helyzetével kapcsolatban, mintha édesapjukat veszítették volna el. A király temetését inkább a polgárok szeretete és ragaszkodása, mintsem övéinek iparkodása jellemezte. Röviddel ezután Adranodorus félreállítja az útból a többi gyámot, azt hangoztatva, hogy Hieronymus már felserdült, ifjú és képes az uralkodásra; színleg maga is lemond gyámhatósági jogáról, amelyet a többiekkel közösen gyakorolt, s valamennyiük hatalmát saját kezében egyesíti.

(5) Még egy derék és mértéktartó királynak is nehéz lett volna egy olyannyira közkedvelt uralkodó után, mint Hieron, a syracusae-beliek szeretetébe férkőzni: hát még Hieronymusnak, aki, mintha saját hibáival csak a nagyapja iránti sóvárgást akarta volna növelni, már puszta megjelenésével is kimutatta, hogy mennyire megváltozott minden. Akik ugyanis oly sok éven át láthatták, hogy Hieron s a fia, Gelon, sem öltözetük pompájában, sem másfajta ékességek tekintetében nem különböznek a többi polgároktól, azok most elnézhették az új uralkodón a bíborpalástot, az aranydiadémot, s körülötte a fegyveres testőrséget, miközben hófehér paripák vontatta négyfogatú kocsiján, Dionysius tyrannus szokását követve, a királyi palota kapuján kirobogott. Ehhez a gőgöt árasztó külsőhöz s a nagy ceremóniához nagyszerűen illettek lelki tulajdonságai: minden embert lenéző dölyfössége, önfejűsége, sértő beszédmodora, megközelíthetetlensége, mely nemcsak idegenekre, de gyámjaira is vonatkozott, perverz kedvtelései és embertelen kegyetlensége. így aztán olyan rettegés lett úrrá mindenki szívén, hogy egyesek gyámjai közül önkéntes halállal vagy szökéssel voltak kénytelenek elhárítani maguktól a kivégzéstől való félelmet.
Még az a három férfiú sem rendelkezett egyéb ügyekben befolyással, akiknek a gyámok közül egyedül volt a palotába szabadabb bejárásuk: Adranodorus és Zoippus, Hieron vejei, és egy bizonyos Thraso; az előbbi kettő egyébként Karthágó felé kacsingatott, Thraso viszont a római államhoz húzott, s miközben versengésükkel és könyöklésükkel magukra vonták az ifjú uralkodó figyelmét, egy bizonyos Callon, akit már gyermekkorától minden családi ügybe beavattak, s Hieronymus kortársa volt, a tyrannus élete ellen szőtt összeesküvést leplezett le.
A feljelentő az összeesküvők közül egyedül Theodotust tudta megnevezni, aki őt magát is bevonta tervükbe. Theodotus, akit nyomban letartóztattak és átadtak kínvallatás végett Adranodorusnak, magáról minden további nélkül vallott, összeesküvő társairól azonban makacsul hallgatott; végül is, mikor már az emberi tűrés mértékét meghaladó, elviselhetetlen kínzásokkal kezdték gyötörni, azt színlelve, hogy a szenvedésektől megtört, a cinkostársakról ártatlanokra terelte át a gyanút, s Thrasot említette meg, mint az összeesküvés értelmi szerzőjét, azt az érvet hangoztatva, hogyha ilyen hatalmas vezető egyéniségben nem bízhattak volna, nem is fogtak volna ekkora vállalkozásba; megnevezett ezenkívül néhány társat a tyrannus belső emberei közül is, akik éppen eszébe jutottak, mikor a fájdalmak és üvöltözés közepette jelentéktelen személyek után kutatott emlékezetében, hogy a felelősséget rájuk kenje.
Thraso nevének említése teljes hitelre talált a tyrannus előtt; így aztán tüstént kínpadra hurcolták, s rajta kívül ugyanoda jutott a többi feljelentett ártatlan is. Az összeesküvés tényleges résztvevői közül, mialatt a tervbe beavatott társukat vallatták, senki sem rejtőzött el, senki sem hagyta el a várost, annyira bíztak Theodotus megbízhatóságának hitelében és jellemszilárdságában; s valóban, Theodotusnak elég lelkiereje volt, hogy titokban tartson mindent, aminek nem volt szabad kiderülnie.

(6) Ily módon, minthogy Thraso félreállításával elszakadt az az egyetlen kötelék, mely Syracusae-t a római szövetséghez kapcsolta, kétségtelennek látszott, hogy az elpártolásra most már haladéktalanul sor kerül; követeket küldtek Hannibálhoz, az pedig egy ifjú nemessel, Hannibállal együtt Hippocratest és Epicydest küldte viszont-követségbe, akik karthágói születésűek voltak, de nagyapjuk syracusae-i száműzött volt, és mindketten pun anyától jöttek a világra, ők voltak közvetítői a Hannibál és Syracusae tyrannusa között létrejött szövetségnek, s nem éppen Hannibál akarata ellenére történt az sem, hogy a tyrannus udvarában maradtak.
Ap. Claudius praetor, aki Szicíliát kapta provinciául, ahogy feladatkörét átvette, tüstént követséget menesztett Hieronymushoz. Mikor a követek bejelentették, hogy annak a szövetségnek megújítása végett jöttek, mely a tyrannus nagyapja és Róma közt fennállt, Hieronymus csúfra megrendezett színjáték keretében meghallgatta, majd azzal a gúnyos kérdéssel bocsátotta el őket, hogy vajon mint kedvezett nekik a szerencse a cannae-i csatában? Mert Hannibál követei erről szinte hihetetlen dolgokat mesélnek. Szeretné tudni, mi az igazság, hogy aztán ennek alapján határozhassa el, melyik félhez érdemesebb csatlakoznia. A rómaiak azt válaszolták, hogy majd akkor fognak visszajönni, ha a király hajlandó lesz komolyan meghallgatni a követséget, aztán, inkább figyelmeztetve, mintsem kérve őt, hogy ne szegje meg kŐnynyelműen a szövetségi hűséget, elutaztak Szicíliából. Hieronymus viszont Karthágóba küldte követeit, hogy a Hannibállal létrejött szövetség alapján hivatalosan is megkössék a szerződést.
Feltételük a következő volt: ha a rómaiakat sikerült kiűzni Szicíliából ez pedig rövidesen meg fog történni, ha Karthágóból hajókat és csapatokat kapnak -, a Himera folyó legyen a syracusae-i királyság és a pun birodalom határa, mely a szigetet körülbelül két egyenlő részre osztja. Nemsokára ezután újabb követséget küldött, felfuvalkodva udvaroncainak hízelkedésétől, akik azzal bujtogatták, hogy neki nemcsak Hieronra, hanem anyai nagyatyjára, Pyrrhus királyra is emlékeznie kell; a követség előadta a királynak azt a véleményét, miszerint méltányosnak tartja, hogy egész Szicília az ő birtokába kerüljön, annál is inkább, mert hiszen a karthágói nép csak Itália uralmára törekszik. Karthágóban nem mutattak meglepetést a megszállott fiatalember szeleburdisága és hányaveti magatartása miatt, s nem is kárhoztatták, csakhogy a rómaiak oldaláról elvonhassák.

(7) Minden összejátszott azonban, hogy bukását siettesse. A király ugyanis, előreküldve Hippocratest és Epicydest kétkétezer katonával, hogy megpróbálják azoknak a városoknak birtokbavételét, amelyeket még római helyőrség tartott megszállva, ő maga a hadsereg többi részével lehetett összesen vagy tizenötezer lovas és gyalogos Leontinibe indult; az összeesküvők, akik véletlenül valamennyien az ő hadseregében harcoltak, berendezkedtek azokban az elhagyatott épületekben, amelyek annak az útszűkületnek meredélyén emelkedtek, amerre a király a fórum irányába alá szokott ereszkedni. Itt már kellőképpen felkészülve, fegyveresen várták a többiek az átvonuló tyrannust; egyikük, Dinomenes, aki a testőrség tagja volt, azt a szerepet kapta, hogy amikor majd a király a városkapu felé közeledik, az útszűkületben valamiféle ürüggyel tartóztassa fel kíséretét.
Minden a legmegfelelőbb módon történt. Dinomenes felemelte lábát, mintha sarujának túlságosan megcsomózott szíját akarná meglazítani, s így megállította a kísérők csapatát elég nagy távolságban ahhoz, hogy, amikor a fegyveresei nélkül továbbhaladó király ellen támadást intéztek, sikerült néhány szúrással keresztüldöfni, még mielőtt embereitől segítséget kaphatott volna.
A testőrök a zűrzavar és kiáltozás hallatára dárdákat hajítottak Dinomenesre, akiről nyilvánvalóvá Vált, hogy szándékosan tartóztatja fel a sereget, ő azonban mindössze két sebbel a testén, kisiklott közülük. A testőrök menekülni kezdtek, látván, hogy a király összeroskadt. A gyilkosok egy része a fórumra igyekezett, hogy a szabadságnak örvendező tömeget üdvözölje, másik részük pedig folytatta útját Syracusae felé, hogy Adranodorusnak és a király többi híveinek terveit meghiúsítsa. Ebben a teljességgel bizonytalan helyzetben Ap. Claudius látván a közvetlen közelből fenyegető háborút, a senatus-szal levélben tudatta, hogy Szicília a karthágói néppel és Hanibállal rokonszenvez, ő maga pedig, hogy a syracusae-i terveket meggátolhassa, a helyőrség összes csapatait a provincia és a szicíliai királyság határmenti övezetébe vezényelte.

(33) Mikor ezekről az eseményekről a rómaiak tudomást szereztek, Leontiniből haladék nélkül Syracusae alá indították a tábort. Az Appius által Syracusae-be küldött követek akkor épp a kikötőn át a városba igyekvő ötsorevezős hajón voltak. Az előreküldött négysorevezős, amint a kikötő bejáratához ért, mindjárt fogságba esett; a követeknek is csak nagy nehezen sikerült elmenekülniük. így aztán nemcsak a békeidőben kötelező jogokon, de még a hadijogon is sérelem esett addigra, amire a római hadsereg az Olympiai Juppiter templománál, a várostól mintegy ezerötszáz lépésnyire tábort ütött. Ügy határoztak azonban, hogy még innen is követséget küldenek; Hippocrates és Epicydes pedig, hogy a követek a város falai közé be ne juthassanak, kíséretükkel együtt kivonultak a kapuk elé.
A rómaiak szónoka kifejtette: nem háborút akarnak indítani Syracusae ellen, inkább támogatást és segítséget szeretnének nyújtani a város polgárainak, azoknak, akik a vérfürdő kellős közepéből szerencsésen megszökve hozzájuk menekültek, s azoknak is, akik nemcsak a számkivetésnél, de még á halálnál is gyalázatosabb szolgaságban élnek, állandó félelemtől megnyomorítva; a római nép nem tűrheti bosszulatlanul szövetségeseinek rettenetes lemészárlását. Így tehát, ha a menekülteknek biztosítják a hazájukba való visszatérés útját, és kiszolgáltatják a vérengzésért felelős személyeket, továbbá, ha helyreállítják Syracusae-ben a szabadságot és a törvényességet, semmi szükség nincs a háborúra; ha viszont ezek az intézkedések meg nem történnek, akárki lesz a késedelem oka, a sérelmeket háborúval fogják megtorolni.
Epicydes az előterjesztett javaslatra azt válaszolta, hogy ha személy szerint a velük való megbeszélésre szólna a követek megbízatása, megadnák a választ; minthogy azonban azok, akikhez jöttek, jelenleg kezükben tartják a syracusae-i állam vezetését, legjobb lesz, ha mindjárt visszafordulnak. Ha háborúval zaklatnák őket, majd magukból az eseményekből fogják belátni, hogy nem ugyanaz a feladat Leontinit és Syracusae-t ostromolni. Ezzel faképnél hagyta a követeket és bezáratta a város kapuit.
Ezzel kezdetét vette, szárazon és vízen egy időben, Syracusae ostroma. A szárazon Hexapylon felől, a tengeren Achradina városrésznél amelynek falát a tenger hullámai mossák indult meg a támadás, s mivel nagyon bíztak abban, hogy, amiként Leontinit az első rémület és villámgyors roham következményeképpen sikerült elfoglalniuk, ugyanúgy fogják majd ezt a roppant nagyságú és meglehetősen széttelepült várost is valamelyik kerületénél lerohanni, egész ostromfelszerelésüket a kiszemelt városrészek falai alá szállították.

(34) A roppant erővel megindított támadás bizonyára sikerre is vezetett volna, ha nincs az az egy ember éppen ebben az időben Syracusae-ban: tudniillik Archimedes, az égbolt és a csillagok egyedülálló ismerője, de talán még ennél is nagyobb feltaláló, aki olyan hadigépezeteket és védelmi berendezéseket szerkesztett, amelyek segítségével, bármilyen erővel indult volna rohamra az ellenség, egymaga is képes lett volna különösebb erőfeszítés nélkül csúfot űzni belőle.
A hullámos dombvidéken védőfalat vezetett keresztül, többnyire a magasabb és nehezen megközelíthető helyeken, de a lejtősebb és a síkságba nyúló völgy felől hozzáférhető terepszakaszon is, mindegyiket olyanfajta hajítógépekkel szerelte lel, amilyen a terep jellegét tekintve legalkalmasabbnak látszott. Achradina falát, amelyet mint említettem a tenger hullámai nyaldostak, hatvan ötsorevezőssel Marcellus ostromolta. A többi hajókon íjászok, parittyások, s olyan osztagok működtek, amelyeknek hajító dárdáit a hozzá nem értők nem tudták visszaküldeni, s mindezek lehetetlenné tették, hogy bárki is a bástyák fokára álljon a biztos megsebesülés kockázata nélkül. Ez utóbbiak, minthogy eszközeik elhajításához megfelelő távköz kellett, a faltól távolabb tartották hajóikat; egy-egy pár ötsorevezős hajót egymáshoz kapcsoltak, a belső oldalak evezősorait leszerelve, úgy, hogy a két belső oldalrész összeerősíthető legyen, miközben a két külső oldal evezőivel hajtották előre őket, mintha csak egyetlen hajón eveznének, s ezeken aztán többemeletes ostromtornyokat és más otromgépezeteket tudtak a megfelelő falszakaszokhoz szállítani.
A hajók ellen Archimedes a városfal különböző pontjain elhelyezett különféle nagyságú hadigépeket alkalmazott. Azokra a hajókra, amelyek távolabb voltak, hatalmas súlyú kőtömböket zúdított; a közelebb merészkedőket könnyebb, de annál sűrűbben záporozó lövedékekkel támadta; s végül, hogy a saját harcosai sebektől érintetlenül lőhessék az ellenséget, a falba, tövétől egészen a tetejéig, számos üreget vágatott, s ezeken a réseken keresztül egy részük nyilakkal, másik részük közepes méretű, „scorpio”-nak nevezett lószerszámokkal fedezékből támadhatta az ellenséget.
Egyes hajók közben egészen a fal alá húzódtak, hogy a lőszerszámok holtterébe kerüljenek; ezeknek orrára a fal magasából kinyúló emelődarukról erős láncra kötött vasmacskákat hajított, s amikor a lánc másik végére erősített ólomrész hatalmas súlyánál fogva a föld felé visszaugrott, a kampóra akadt hajóorrt a magasba rántva a hajót farára ültette; aztán, ahogy a hajót hirtelen elengedte, az, mintha csak a fal tetejéről zuhant volna le, a tengerészek iszonyú rémüldözése közepette, a hullámokba csapódott, s ha sikerült is újra vízszintes helyzetbe kerülnie, akkor is nem kis mennyiségű vizet nyelt magába.
Ilyenformán a tengeri ostrom meghiúsult, és most már minden reményüket egy teljes erőbevetéssel megindított szárazföldi támadásba vetették. Csakhogy a védelmi létesítmények, Hieron költekezései és évekig tartó gondos készületei, nem utolsósorban pedig Archimedes páratlan mérnöki tudása révén, ezen a szakaszon is meg voltak erősítve a hadigépek teljes felszerelésével. A vidék terepviszonyai is segítségükre voltak, mivel a szikla, amely az erődrendszer fundamentumául szolgált, nagyrészt annyira meredek volt, hogy nemcsak a hajítógépekből kilőtt kőtömbök, de azok is, amelyek saját súlyuknál fogva gördültek a mélybe, pusztító erővel zuhantak az ellenségre. Ugyanennél az oknál fogva csak meredek följáró és csúszós szerpentin kínálkozott a fal megközelítésére. Így aztán, mivelhogy minden tervük csúfos kudarcba fulladt, a rómaiak haditanácsot tartottak, amelyen elhatározták, hogy fölhagynak az ostrommal, s helyette a körülzáráshoz folyamodva megpróbálják a várban levőket szárazon és vízen mindenféle utánpótlástól elvágni.

(XXV. 23) Miközben már javában folytak Capua körülsáncolásának munkálatai is, Syracusae ostroma végéhez közeledett, amiben a vezér és a hadsereg elszánt vitézségén kívül belső árulás is segítette a rómaiakat.
Marcellus a tavasz kezdetén még nem tudta eldönteni, hogy Agrigentumba tegye-e át a háború színterét, s Himilco és Hippocratés ellen forduljon, vagy továbbra is ostromzárral szorongassa Syracusae-t, jóllehet belátta már, hogy ezt a tenger és szárazföld felől egyaránt igen kedvező fekvésű és szinte megvívhatatlan várost sem erőszakkal elfoglalni, sem pedig kiéheztetni nem lehet, mivel Karthágóból teljesen szabadon érkeznek az élelmiszerszállítmányok; mindazonáltal, hogy egyetlen eszköz se maradjon, amit ki ne próbált volna, a Syracusae-beli szökevényekhez fordult volt ugyanis a rómaiaknál néhány előkelő férfi, akiknek a Rómától való elszakadás idején, minthogy az új politikai irányvonal elfogadásától borzadoztak, számkivetés lett a sorsuk; Marcellus most rávette őket, hogy folytassanak puhatolózó megbeszéléseket hazai párthíveikkel, tapasztalatokat szerezve az emberek hajlandóságáról, s adják szavukat rá, hogy ha Syracusae-t feladják, ők maguk szabadok lesznek és saját törvényeik szerint élhetnek.
A megbeszélésre nem volt lehetőség, mert sok polgártársuk gyanús Viselkedése mindenkit arra ösztökélt, hogy nyitott szemekkel őrködjenek, nehogy ilyesfajta vállalkozásra sor kerülhessen; A száműzöttek egyik rabszolgájának azonban, aki szökevénynek adta ki magát, sikerült a városba bejutnia, s ott beszélgetést kezdett a szóban forgó dologról néhány ellenzéki férfiúval, akikkel összeakadt. Egyesek ezután halászladikba szálltak, s a hálók közé bújva, kerülő úton a római táborhoz eveztek, s itt tárgyaltak átszökött polgártársaikkal: ők maguk is mind gyakrabban tették meg az utat, majd rajtuk kívül ,újabb és újabb csoportok, míg végül számuk nyolcvanra szaporodott. Mikor már minden elő volt készítve az árulásra, egy bizonyos Attalus, sértőnek tartva magára nézve, hogy őt nem vonták be bizalmas tervükbe, feljelentést tett Epicydesnél, aki borzalmas kínzások között mindannyiukat kivégeztette, Miután ez a reményük kútba esett, más ötlettel próbálkoztak.
A római hajók elfogtak egy Damippus nevű lacedaemonit, akit a Syracusae-beliek Philippus királyhoz küldtek. Ennek a férfiúnak kiváltását Epicydes erősen szorgal1 •mázta, de nem ellenezte Marcellus sem, minthogy a rómaiak akkor már keresték Aetolia népének barátságát, akik viszont a lacedaemoniak szövetségesei voltak.
A fogoly kiváltásával kapcsolatos megbeszélésekre mindkét fél küldöttei azt a helyet találták legalkalmasabbnak, amely Trogili kikötőjénél, a Galeagra nevű torony közelében feküdt, a város és a tábor közt éppen feleúton. Miután itt többször is megfordultak, a rómaiak egyike közvetlen közelből szemügyre vette a falat: megszámlálta a kősorokat, felbecsülte, hogy az egyes sorok milyen szélességben nyílnak szét a homlokzaton, s így hozzávetőleges becsléssel megmérve a fal magasságát, arra a következtetésre jutott, hogy az jóval alacsonyabb, mint amilyenének korábban ő maga és a többiek is gondolták, s akár közepes nagyságú ostromlétrákkal is meghágható, s azután a dolgot Marcellus elé terjesztette. Az észrevétel nem látszott lebecsülendőnek, de mivel a falnak ezt a szakaszát, épp a már mondottak miatt, gondosabban őrizték, s így volt megközelíthető ki kellett várniuk a megfelelő alkalmat.

(24) Az ezer harcos már elfoglalta az erődítés egy részét mire a többi osztag is előrenyomult, és számos ostromlétra segítségével a falakra hágott. A rohamjelet a Hexapylon felől kapták, ahová eljuthattak anélkül, hogy teremtett lélekkel találkoztak volna, mivel az őrség nagy része a tornyokban lakmározott, s vagy borgőzös álmát aludta, vagy félig elnehezülve még mindig iszákoskodott; azt a néhány őrt viszont, akiket őrhelyükön, ágyukban fekve találtak, felkoncolták.
A Hexapylon közelében volt egy kis ajtó: ezt hatalmas erővel feszegetni kezdték, miközben a fal tetejéről megbeszélés szerint, felharsant a trombitaszó, s a megadott jelre most már minden oldalról, s nem is alattomban, hanem nyílt rohammal megindult az általános támadás. Ekkorra már az őrséggel megrakott Epipolae közelébe érkeztek, s az ellenséget jobbnak látszott rémületbe ejteni, mintsem csellel kijátszani. S ez sikerült is. Mert amikor a trombiták harsogását, s a falakat és a város egy részét megszálló rómaiak harci kiáltását meghallották, az őrök azt hitték, hogy minden a rómaiak hatalmába került; egyesek a falak mentén eliszkoltak, mások pedig leugráltak a falról, s a nyomukban menekülők tömege a sáncárokba taszította őket. Mindazonáltal a lakosság nagy része mit sem tudott a borzalmas szerencsétlenségről, mert egyrészt mindannyiukat elnehezítette a bormámor és elnyomta az álom, másrészt, mert egy ilyen roppant kiterjedésű városban az egyes kerületekben történt dolgok eléggé lassan jutnak mindenkinek a tudomására.
Virradatkor, amikor a Hexapylont sikerült betörni, Marcellus összes csapatával a városba nyomult, s felriasztotta az egész várőrséget: valamennyien fegyverre kaptak, és megkísérelték, hátha segítséget tudnak vinni a már csaknem elfoglalt városnak. Epicydes gyorsított menetben elindult a „Sziget” felől, amelyet ők maguk Nasosnak neveznek, abban a meggyőződésben, hogy azt a csekély számú ellenséget, aki az őrök hanyagsága miatt átjutott a falon, egy-kettőre kikergeti a városból, s még szemére is vetette az útjába kerülő menekülőknek, hogy csak a fejetlenséget növelik, s nagyítják, túlbecsülik a veszedelmet. Mikor azonban észrevette, hogy Epipolae egész környéke tele van ellenséges csapatokkal, néhány nyílvesszőt lövetett csak ki azok nyugtalanítására, aztán Achradinába vezette vissza seregét, nem annyira az ellenség számbeli fölényétől tartva, mint inkább attól, hogy a kínálkozó alkalom következtében belső árulás robban ki, s a zűrzavarban Achradina és a „Sziget” kapuit majd zárva találja.
Marcellus, ahogy a falak közé lépve, egy magaslatról végighordozta tekintetét a lábai előtt elterülő városon, amely talán a legszebb volt az akkori idők városai között, azt mondják, könnyezni kezdett afeletti örömében, hogy a nagy vállalkozásnak sikerült végére járnia, de meghatotta a város hajdani dicsőségének emléke is.
Eszébe jutott az elsüllyesztett athéni hajóhad, a két hatalmas hadsereg, mely itt pusztult el nagy hírű vezéreivel együtt, a karthágóiakkal folytatott számta lan, olyannyira kockázatos küzdelem, a sok dúsgazdag tyrannus és király, és mindenekelőtt Hieron, az a király, akinek emléke még egészen friss volt, s aki nemcsak vitézsége és a szerencse adományai folytán emelkedett a többiek fölé, de kitüntette magát a római népnek tett jószolgálataival is. Ahogy mindezek a képek fölrajzottak emlékezetében, s arra kellett gondolnia, hogy ez az egész város most már egy órán belül lángok martaléka lesz és hamuvá porlik, megtorpant: s mielőtt a hadijelvények megindultak volna Achradina felé, előreküldte azokat a syracusae-iakat, akik, mint már említettem, a rómaiaknál menedékjogot élveztek, hogy kecsegtető ígéretekkel vegyék rá az ellenséget a város feladására.

(25) Achradina falait és kapuit főképp az átszököttek őrizték, akik a tárgyalásoktól egyáltalában nem várhattak a maguk számára bocsánatot; így hát nem engedték, hogy a sáncot bárki megközelítse s ott beszédet intézzen a védőkhöz. Marcellus, miután a kezdeményezése meghiúsult, megparancsolta, hogy az Euryalus felé vigyék a hadijelvényeket. Ez egy, a város szélén emelkedő halom, háttal a tengernek, amely uralja a szárazföldek s a sziget belseje felé vezető utat, és így nagyon alkalmas az áthaladó csapatok feltartóztatására.
A megerődített magaslat parancsnokául Epicydes az argosi Philodemust jelölte ki; hozzá küldte most Marcellus Sosist, a tyrannus gyilkosainak egyikét, aki hosszas, de eredménytelenül végződött tárgyalás után azzal a jelentéssel tért vissza Marcellushoz, hogy a parancsnok időt kért a megfontolásra.
Minthogy azonban az időpontot egyik napról a másikra halasztotta, arra várva, hogy Hippocrates és Himilco tábora közben útnak indul, Marcellus megváltoztatta tervét, nem lévén kétségben afelől, hogyha azok ketten bejutnak a várba, a falak közé szorult római hadsereget együttes erővel könnyen megsemmisíthetik; mikor látta, hogy az Euryalust fel nem adják, elfoglalni meg nem tudja, most már Neapolis és Tycha között ütött tábort mindkettő egy-egy városrész neve, sőt, szinte külön város -, mert attól félt, hogy ha sűrűbben lakott helyre húzódik, a zsákmányra éhes katonákat a portyázások miatt nem lesz képes összetartani. Tychaból és Neapolieból, szalagokkal felövezve s olajágakkal kezükben1, követek érkeztek hozzá, könyörögve, hogy az öldöklés és tűzvész borzalmaitól kímélje meg őket.
Marcellus, minthogy könyörögtek és nem követelőztek, haditanács elé terjesztette kérésüket, és a jelenlevők egyetértésétől támogatva elrendelte, hogy senki szabad ember testi épségében kárt ne tegyen: más minden egyéb a zsákmányuk lehet. A szemközt levő házfalak mintegy várfalként övezték a tábort; az utcák tájékára nyíló kapuk elé pedig őrszemeket és járőröket rendelt, nehogy a katonák portyázása alatt az ellenség rajtaüthessen táborukon. Aztán felhangzott a jel, s a katonák különböző irányban elszáguldtak, betörték a házak ajtaját, s bár mindenütt kavargott a rémület és harsogott a kiáltozás, vérengzésre nem került sor; a rablásban azonban mindaddig nem ismertek határt, míg a város hosszú virágzása alatt felgyűlt összes értéket szét nem hordták. Eközben Philodemus is, miután a külső segítségbe vetett reménye meghiúsult, biztosítékot nyerve arra, hogy sértetlenül visszatérhet Epycideshez, élvezette a védők csapatát, s a magaslatot átengedte a rómaiaknak.

(26) Marcellus, miután az Euryalust elfoglalta és helyőrséggel megrakta, megszabadult attól az aggodalmától is, hogy esetleg háta mögött ellenséges erők férkőznek a várba, és a falak közé szorult és mindenfelől körülsáncolt katonáin rajtaütnek. Ezután három, egymástól bizonyos távolságra s alkalmas terepen elhelyezkedett táborával körülzárta Achradinát, abban a reményben, hogy sikerül a bennszorultakat végső szükségbe kényszerítenie.
Néhány napon át mindkét oldalon nyugalom honolt, az őrségek nyugodtan teljesítették szolgálatukat, mikor egyszerre csak megérkezett Hippocrates és Himilco, s minden oldalról támadás zúdult a rómaiakra. Hippocrates ugyanis, miután a nagy kikötőnél megerődítette táborát és megadta a jelt Achradina védőinek, megrohamozta a régi római tábort, amelynek parancsnoka Crispinus volt; ugyanakkor Epicydes kirohanást intézett Marcellus előretolt őrségei ellen, míg a pun hajóhad a város és a római tábor közt húzódó partszakaszon cirkált, nehogy Marcellus Grispinusnak bármiféle segítséget küldhessen. Az ellenség azonban sokkal jobban bírta lármával, mint harckészséggel; Crispinus Hippocratest nemcsak sáncai közül kergette ki, hanem üldözőbe is vette fejvesztetten menekülő ellenfelét, Epicydest pedig Marcellus űzte a város falai közé. Kitűnt, hogy a továbbiak szempontjából is elégséges gondoskodás történt arról, hogy amazoknak ilyen rajtaütésszerű kitörései semmiféle veszélyt ne rejtsenek magukban.
Hozzájárult mindezekhez a járvány kitörése is, mely mindkét felet sújtotta, és csakhamar elterelte valamennyiük figyelmét a háborús tervekről. Mert az őszi időjárás és a vidék egészségtelen éghajlata miatt mindkét táborban, de mégis, sokkal inkább a városon kívül, mint magában a városban, elviselhetetlen, gyilkos láz kezdte gyötörni a legtöbb ember testét. Először még csak az időjárás és az egészségtelen vidék miatt betegeskedtek és haldokoltak, de aztán már maga a betegápolás és a fertőzöttekkel való érintkezés terjesztette a ragályt, s így azok, akik a kórt megkapták, vagy elhagyatva és senkitől nem gondozva pusztultak el vagy pedig ápolóikat és gyógykezelőiket ugyanannak a nyavalyának szörnyű ragályával megfertőzve magukkal rántották a pusztulásba.
Napokon át csak temetést és halált lehetett látni, s éjjel-nappal mindenfelől a halottsiratók zokogása hallatszott. Végül is annyira belefásultak a megszokott bajok látványába, hogy nemcsak könnyek s a köteles sirató-szertartás nélkül kísérték ki halottaikat, de egyszerűen ki sem vitték és el sem temették: ott hevertek a holttestek a többiek szeme előtt, akik ugyanilyen halálra lehettek elkészülve, s a halottak a betegeket, a betegek az egészségeseket egyrészt halálfélelemmel, másrészt testük gennyedtségével és dögvészes szagával kergették a pusztulás felé. Akadtak olyanok is, akik inkább a hősi halált választották, s egymaguk rohamozták meg az ellenséges őrállásokat.
A járvány egyébként sokkal hevesebben dúlt a pun táborban, mint a rómaiakéban; a rómaiak ugyanis, mivel már jó ideje ostromolták Syracusae-t, jobban hozzászoktak az éghajlathoz és a rossz ivóvízhez. Az ellenséges hadsereg soraiból a szicíliaiak, amint látták, hogy a vidék egészségtelen viszonyai miatt kitört és terjed a járvány, tüstént elillantak és szétszéledtek szomszédos városaikba. A karthagóiak pedig, akiknek nem volt semmilyen menedékük, vezéreikkel, Hippocratesszel és Himilcóval együtt mind az utolsó szál emberig elpusztultak. Marcellus, ahogy a kór ennyire erőre kapott, övéit a városba vezette, ahol hűs szobák árnyékában felüdíthették erőtlen testüket; ennek ellenére a római hadseregből is sokan lettek a járvány áldozatai.

(28) Amikor a szicíliai táborba534 megérkezett a híre annak hogy Epicydes eltávozott Szicíliából, hogy a karthágóiak elhagyták a szigetet és most már másodízben kiszolgáltatták a rómaiaknak, követeket küldtek Marcellushoz, miután előzetes megbeszélések során kipuhatolták, mi az ostromlott város lakóinak véleménye a város átadásának feltételeiről. Körülbelül a legkevesebb nézeteltérés volt abban a kérdésben, hogy ami valaha királyoké volt, az legyen a rómaiaké, a szicíliaiak számára pedig hagyják meg a sziget többi részét szabadságukkal és saját törvényeikkel együtt.
A kiküldöttek megbeszélésre hívták össze azokat, akiket Epicydes az államügyek vezetésével megbízott, s közölték, hogy ck a szicíliai hadsereg megbízásából kezdenek tárgyalást Marcellusszal s egyszersmind ővelük is, hogy mindenki egyforma elbánásban részesüljön, az ostromlottak s azok is, akik az ostromzáron kívül maradtak, s hogy senki külön szerződéssel ne biztosíthasson magának kivételes jogokat. Erre a városba bocsátották őket, hogy bajtársaikkal és vendéglátóikkal is beszéljenek; előadták hát, hogy milyen előzetes megállapodásuk van Marcellusszal, s megcsillantva a menekülés reményét rábírták a városbelieket, hogy velük együtt rohanják meg Epicydes városparancsnokait Polyclitust, Philistiont és Epicydes Sindont.
Ezek lemészárlása után a tömeget népgyűlésbe hívták, felháborodásukat fejezték ki az ínség és mindama bajok miatt, melyek miatt eddig maga a nép is zúgolódott. Dö hozzátették, hogy bármilyen sok csapástól kellett is szenvedniük, nem vádolhatják a sorsot, mert saját kezükben volt a szenvedések mielőbbi megszüntetésének lehetősége.
Syracusae ostrom alá vételének oka a rómaiak részéről a város iránti szeretet volt, nem pedig a gyűlölet; mert hiszen akkor indították meg a háborút és kezdték meg a város körülzárását, amikor meghallották, hogy a város vezetése Hannibál csatlósainak, és köztük Hieronymusnak, Hippocratesnek és Epicydesnek kezébe került, s céljuk nem magának a városnak, hanem a kegyetlen zsarnokoknak legyőzése volt. Most hogy Hippocrates végre eltűnt a színről, Epicydes el van zárva Syracusae-tól, alvezéreit pedig kivégeztük és a karthágóiak is kénytelenek voltak végleg lemondani Szicília szárazföldi és tengeri uralmáról, mi okuk lehetne még a rómaiaknak arra, hogy ne kívánják Syracusae-t épp olyan épségben megőrizni, mintha még mindig életben volna maga Hieron, a római barátság gondolatának egészen egyedülálló képviselője? Így hát sem a városnak, sem a lakosoknak nincs okuk félni más veszedelemtől, csak attól, amelyet maguk idézhetnek saját fejükre, ha a rómaiakkal való kibékülésnek ezt a remek alkalmát elszalasztják; ez a kedvező alkalom, melyet a jelen pillanat felkínál, amikor visszakapták szabadságukat a féktelen zsarnokoktól, soha többé nem fog visszatérni.

(29) A beszédet valamennyien általános helyesléssel hallgatták. Mindazonáltal úgy döntöttek, hogy mielőtt a követeket kineveznék, előbb elöljárókat választanak; aztán maguk az elöljárók közül jelölték ki a Marcellushoz induló követség szónokait. (A római vezér előtt.) Vezetőjük a következőket mondotta:
,,A kezdet kezdetén nem mi, Syracusae-beliek pártoltunk el tőletek, hanem Hieronymus, aki sokkal galádabbul viselkedett velünk, mint veletek szemben; s aztán a zsarnok megölése után megint csak nem Syracusae valamelyik polgára zavarta meg a létrejött békét, hanem Hippocrates és Epicydes, miután minket magunkat egyrészt megfélemlítéssel, másrészt ravaszsággal terrorizáltak. Mindenkinek be kell látnia, hogy valahányszor szabadságban éltünk, veletek is békében tudtunk élni. Most tehát, hogy megöltük azokat, akik Syracusaet elnyomás alatt tartották, s végre elkezdtünk a saját fejünkkel gondolkozni, tüstént eljöttünk hozzátok, hogy kiszolgáltassuk fegyvereinket, kezetekbe adjuk életünket, városunkat, az erődítményeket, semmilyen feltételtől nem vonakodva, bármelyet is szabtok nekünk. Neked adták meg az istenek, Marcellus, a leghíresebb és legszebb görög város meghódításának dicsőségét.
Mindazok az emlékezetre méltó tettek, amelyeket szárazon és vizen valaha is véghezvittünk, a te triumphusodhoz szolgálnak jogcímül. Jobb szeretnéd-e, ha csak hírből tudná az utókor, mekkora várost foglaltál el ? Nem akarod-e inkább, hogy az utódok is gyönyörködhessenek a város látványában, s ha valaki akár a szárazföld felől, akár a tengeren érkezik hozzánk, láthassa a diadalmi emlékeket, azokat is, amelyek a mi győzelmünket örökítik meg az athéniak és karthágóiak felett, s a tieidet, melyek felettünk aratott győzelmed emlékét őrzik? Nem volna-e szebb, ha Syracusae-t a ti családotok sértetlenül fogadná kebelébe, hogy ott a Marcellusok nevének védelme alatt, a ti cliensetekként élhessen? Ne számítson többet előttetek Hieronymus emléke, mint Hieroné. Sokkal tovább volt ez utóbbi a barátotok, mint a másik ellenségetek, s míg ennek jótéteményeit ténylegesen is élvezhettétek, amannak őrültsége csak saját magának tönkretételében tudott érvényre jutni.”
A rómaiaknál ügyük kivihetőnek, sorsuk biztosítottnak látszott; új háború, új veszedelem a saját oldalukon fenyegetett. Az átszököttek ugyanis attól féltek, hogy kiszolgáltatják őket a rómaiaknak, s félelmüket a zsoldos katonaságra átterjesztve megnyerték az ő támogatásukat is; fegyvert ragadva előbb az elöljárókat öldösték le, majd a városban szétszéledve vérfürdőt rendeztek a polgárok között: akiket a véletlen útjukba sodort, azokat megölték, s elraboltak mindent, ami csak kezük ügyébe került. Aztán, hogy ne legyenek vezető nélkül, hat parancsnokot választottak, hármat Achradina és hármat Nasos élére. Mikor aztán a zavargás lecsendesedett, a zsoldosok tudakolni kezdték; hogy mit végeztek a rómaiakkal; s ekkor kezdett megvilágosodni előttük az, ami csakugyan tény volt, hogy tudniillik az ő helyzetük egészen más, mint a szökevényeké.

(30) A követek a legalkalmasabb pillanatban tértek vissza Marcellustól, és figyelmeztették őket arra, hogy alaptalan a gyanú, amellyel feltüzelték őket, s hogy a rómaiaknak semmi okuk nincsen arra, hogy rajtuk megtorlást követeljenek. A három Achradinában parancsoló tiszt között volt egy Moericus nevű hispániai.
A követek kíséretében szándékosan egy, a hispániai segélycsapatoknál szolgáló katonát is küldtek hozzá, aki mihelyt fültanúk nélkül találkozhatott Moericusszal, kifejtette, milyen állapotban hagyta el Hispániát, ahonnét nemrég érkezett. Elmondotta, hogy Hispániában minden a rómaiak uralma alatt áll. Ha most okosan cselekszik, a legelső emberré lehetne honfitársai között, akár a római hadseregben teljesítene katonai szolgálatot, akár pedig visszatérne hazájába. Ellenben, ha tovább is az ostromlott városban harcol, miben reménykedhet még, szárazon és vizen egyaránt körülzárva? Moericus gondolkodóba esett, s amikor elhatározták, hogy követeket küldenek Marcellushoz, fivérét is beosztotta közéjük; az pedig, miután biztosítékot nyert Marcellustól, akihez a már említett hispán katona, a többi követek tudtán kívül elvezette, majd, hogy az ügy lebonyolításának sorrendjében is megállapodtak, visszatért Achradinába. Ekkor Moericus, hogy az árulásnak még a gyanújáról is elterelje mindenki figyelmét, kijelentette, hogy egyáltalán nincs ínyére a követeknek ez az állandó jövése-menése: senkit ne fogadjanak és ne is küldözgessenek többet; s hogy az őrszolgálat ellátásában az éberséget fokozni lehessen, javasolta, osszák fel a parancsnokló tisztek között a legfontosabb helyeket, úgy hogy a maga övezetének biztonságáért ki-ki felelős legyen.
Mindenki elfogadta az indítványt. Az övezetek felosztásakor Moericusnak az a terület jutott, amely az Arethusa forrástól a nagy kikötő bejáratáig terjed; ezt mindjárt tudatta is a rómaiakkal, így aztán Marcellus az éj leple alatt egy fegyveresekkel megrakott négysorevezős teherszállító hajót vontatókötéllel Achradinához vonszoltatott, s a katonákat partra tétette Annak a kapunak tájékán, mely az Arethusa forrás közelében állt. A partraszállást a negyedik őrségváltás idején hajtották végre, s Moericus a katonákat, a megállapodás értelmében, bebocsátotta a kapun.
Ahogy megvirradt, Marcellus összes csapatával általános támadást indított Achradina falai ellen, úgyhogy nemcsak azok figyelmét vonta magára, akik Achradinát tartották megszállva, hanem Nasosból is fegyveres osztagok siettek, elhagyva őrhelyeiket a rómaiak heves rohamának megfékezésére. Ebben a kavarodásban a már előre felszerelt gyors járású hajók, amelyek Nasos körül cirkáltak, fegyvereseket tettek partra, akik hirtelen lerohanták a félig megürült őrállomásokat és a tárva-nyitva álló kapukat, ahonnét csak kevéssel azelőtt távoztak el a védők. Rövid küzdelem után elfoglalták Nasost, amelyet a helyőrség, fejvesztetten menekülve, védtelenül hagyott. S még a többieknél is kisebb ellenállást fejtettek ki és csekélyebb helytállást tanúsítottak a szökevények, mert ezek még saját embereikben sem bíztak, s már az ütközet közepén futásnak eredtek. Marcellus, mikor látta, hogy Nasost sikerült elfoglalnia, hogy Achradina egyik területe kezére jutott s Moericus és védőserege egyesült aző csapataival, visszavonulót fúvatott, nehogy a királyi kincstárt melynek azonban a híre nagyobb volt a valóságnál katonái kifosszák.

(31) A támadás hirtelen megállítása időt és lehetőséget nyújtott a menekülésre azoknak a szökevényeknek, akik Achradinában tartózkodtak, s erre Syracusae polgárai, végre megszabadulva régi félelmüktől, kitárták Achradina kapuit és követséget küldtek Marcellushoz, semmit sem kérve saját maguk és gyermekeik bántatlanságán kívül. Marcellus haditanácsot hívott össze, s ezen azoknak a Syracusae-belieknek részvételét is engedélyezte, akik a lázadás idején hazájukból elűzve a rómaiaknál menedékjogot kaptak.
A követeknek azt válaszolta, hogy ötven esztendőn át nem tett annyi jót Hieron a római népnek, mint amennyi gaztettet követtek el a rómaiakkal szemben az utóbbi néhány évben azok, akik Syracusae kormányát kezükben tartották. De a gaztettek átka legtöbbször azok fejére hull vissza, akik azt megérdemlik, s a szerződés megszegéséért saját maguk által sokkal súlyosabban meg bűnhődtek, mint ahogy azt a rómaiak kívánták volna, ő immár harmadik esztendeje ostromolja Syracusae-t, nem azért, hogy a várost a római nép rabszolgájává tegye, hanem, hogy a szökevények vezéreinek fogságából és elnyomása alól felszabadítsa. Hogy mit tehettek volna Syracusae lakói?!
Például azt, amit azok a Syracusae-beliek, akik a rómaiak oltalmában vannak, vagy amit a hispán vezér, Moericus, aki átadta védelmi övezetét, vagy amit ők saját maguk is tettek utoljára, késői de erős elhatározással. Az ő sok szenvedéseiknek s a sok veszedelemnek, amelyekben Syracusae falai körül szárazon és vizen részük volt, sokkal értékesebb gyümölcse lesz, ha Syracusae-t megmenthetik, mint az, hogy sikerül elfoglalniuk.
Azután quaestorát fegyveres kísérettel Nasosba küldte, hogy foglalja le és vegye őrizetbe a királyi kincstárt. A várost pedig szabad rablásra engedte át a katonáknak, miután mindenütt őröket állított azoknak háza elé, akik a rómaiak védnöksége alatt álltak. A dühnek és kapzsiságnak sok rút példája között örökre emlékezetes marad annak a. katonának tette, aki, abban az óriási felfordulásban, amelyet az elfoglalt város utcáin a fosztogató katonák száguldozása okozni szokott, nem tudván, kivel áll szemben, megölte Archimedesi, amint az a porba rajzolt mértani ábráira ügyelt.
Marcellus nagyon szívére vette az esetet és magára vállalta a temetés gondját, sőt megkereste Archimedes hozzátartozóit is, akik számára a tudós férfiú neve és emléke megbecsülést és biztonságot jelentett. Ezek voltak Syracusae bevételének főbb eseményei. A városban annyi zsákmányt szereztek, amennyit Karthagóban még akkor sem rabolhattak volna, ha hatalma virágzásának idején foglalják el.


Forrás: Hahn István A hadművészet ókor klasszikusai