logo

XVII Sextilis AD

Pharsalusi csata

A Caesar és Pompeius közötti polgárháborút eldöntő pharsalusi csatát i. e. 48-ban, az akkori időszámítás szerint augusztus 9-én, (valószínűleg azonban június utolsó napjaiban) vívták meg. A csata lefolyásáról a győztes Caesar a polgárháborúról szóló feljegyzéseiben adott hiteles leírást, sőt bizonyos fokig hadművészet elemzést is.


(Caesar: A polgárháborúk története III. 88-99)

(88) Amikor Caesar közeledett Pompeius táborához, megfigyelte, hogy harcrendje a következő: A balszárnyat az a két légió alkotta, amelyeket Caesar a senatus határozata alapján még a viszály kezdetekor adott át neki. Ezek közül az egyik az I., a másik a III. számot viselte. Közöttük tartózkodott maga Pompeius is. A harcrend közepét Scipio foglalta el a sziriai légiók élén.
A ciliciai légióhoz csatlakoztak azok a hispániai cohorsok, amelyekről már megemlítettük, hogy ezeket Afranius hozta magával: ők alkották a sereg jobbszárnyát. Ezeket tartotta Pompeius a legmegbízhatóbbaknak, míg a többieket a harcrend közepe és a szárnyak között helyezte el, és ezekkel együtt cohorsainak számát 110-re egészítette ki.
Katonáinak száma összesen 45 ezer volt, s ezekhez csatlakozott mintegy 2 ezer önkéntes, akik a régebben vezetése alatt álló seregek altisztjei közül csatlakoztak hozzá. Ez utóbbiakat az egész harcrendben szétszórva helyezte el. További 7 cohorsot rendelt a tábor és a környező erődök védelmére. Seregének jobbszárnyát egy folyócska magas partjai biztosították. Ezért egész lovasságát, továbbá az összes íjászokat és parittyásokat a balszárnyon vetette harcba.

(89) Caesar régebbi elhatározása értelmében a X. légiót a jobbszárnyon, a IX. légiót a balszárnyon helyezte el, bár ez utóbbi a Dyrrachium melletti harcokban súlyos veszteségeket szenvedett. Ezért a VIII. légiót oly szorosan zárta mellé, hogy a kettőből szinte egyet formált, és meghagyta nekik, hogy egyik a másikat védelmezze.
A harcrendben 80 cohorsa volt, ami összesen 22 ezer katonát jelentett. 7 cohorsot ő is visszatartott a tábor védelmére. A balszárny élére Antoniust, a jobbszárnyra P. Sullát, a harcrend közepére Cn. Domitiust állította, ő maga Pompeius-szal szemben foglalta el helyét. Mivel jól megfigyelte mindazt, amiről fentebb már említést tettünk, s mivel attól tartott, hogy a nagyszámú lovasság bekerítheti serege jobbszárnyát, a harmadik vonalból kivont néhány cohorsot s ezekből egy negyediket képezett, éppen szemben az ellenséges lovassággal. Kioktatta őket teendőikre, és arra figyelmeztette, hogy a győzelem ezeknek a cohorsoknak vitézségétől függ. Egyúttal meghagyta a harmadik vonal katonáinak és az egész seregnek, hogy külön parancsa nélkül ne bocsátkozzanak harcba. Ha erre parancsot ad, zászlóval ad majd jelt.

(90) Miután katonai szokás szerint seregét harcra buzdította, és emlékeztette őket irántuk való mindenkori jóakaratára, elsősorban arra hivatkozott; saját katonái tanúskodhatnak arról, mennyire törekedett a békére… ő soha nem ontatta hiába katonáinak vérét, és soha nem akarta, hogy a köztársaság elveszítse bármelyiket is a két sereg közül. Ilyen beszéd után katonáinak követelésére, akik már égtek a harci vágytól, kürttel jelt adott a rohamra.

(91) Volt Caesar seregében egy Crastinus nevű önkéntes aki az előző évben az ő vezénylete alatt a X. légió primipilusa volt, és kivételes vitézségről tett tanúságot. Ez a kürt jelét hallván így kiáltott:
„Kövessetek engem, egykori manipulusom katonái, és küzdjetek hadvezéretekért szokott vitézségetekkel! Ez az egy csata van még előttünk. Ha ebben győztünk, számára megszereztük az őt megillető méltóságot, s a magunk szabadságát is.”
Majd Caesarra tekintve így szólt: „Imperator! ma úgy harcolok, hogy akár élek, akár halok hálás leszel nekem.” E szavakkal a jobbszárnyból elsőnek rohant előre, mögötte légiójának 120 válogatott önkéntes harcosa.

(92) Az ellenségek között akkora szabad térség volt, hogy ez mindkét sereg számára lehetővé tette a rohamot. Pompeius azonban meghagyta katonáinak, hogy állva fogadják Caesar támadását, ne hagyják el helyüket és várják ki, míg az ő harcrendje felbomlik. Állítólag C. Triarius javaslatára határozott így, hogy ezzel megtörje Caesar első rohamát és katonáinak tömegerejét, ő maga pedig harcrendjüket megtartott katonáival akkor támadjon, amikor azok már szétszóródtak. Azt is remélte, hogyha katonái helyben maradnak, jobban találnak célba hajítódárdáikkal, mint roham közben.
Gondolt arra is, hogy Caesar katonái a kettős távolságú futásban kifáradnak és kimerült állapotban könnyebben lehet velük végezni. Ügy vélem, hogy oktalanul határozott így Pompeius. Mindenkiben van valamilyen természetes, vele született harci készség és lelkesedés, amit a harci vágy lobbant fel. A vezéreknek ezt nem fékezniük, hanem fokozniuk kell. Nem ok nélkül rendelkeztek úgy őseink, hogy a jelvények jeladására mindenütt egyszerre zengjen fel a harci riadó, és egyszerre zúgjon a csatazaj, mert tudták, hogy ez megrémíti az ellenséget, és ugyanakkor lelkesíti saját katonáikat.

(93) Amikor katonái az adott jelre, kezükben a hajítódárdával előrerohantak, és észrevették, hogy Pompeius katonái nem rohannak velük szembe, eddigi tapasztalataikból és az előző csatákban szerzett gyakorlatukból maguktól lelassították futásukat s a távolságnak mintegy felénél megálltak, nehogy megfogyatkozott erővel közelítsék meg az ellenséget. Rövid idő múltán újra rohamra indultak, futás közben elhajították dárdáikat és a Caesartól kapott parancs szerint kardot rántottak.
Pompeius katonáit nem érte váratlanul ez a fordulat. A rájuk hajított dárdákat pajzsaikkal felfogták, a légiók rohamát feltartották, és harcrendjüket megőrizve dárdáik eldobása utána ők is kardot rántottak. Ugyanakkor Pompeius balszárnyának lovassága a kapott parancs szerint teljes létszámban előrevágtatott és mögöttük tolongott az íjászok sokasága. Ezt a támadást lovasságunk nem tudta felfogni, hanem lassú hátrálással visszavonult. Pompeius lovasai csak annál hevesebben voltak nyomukban, osztagonként kibontakoztak, és harcrendünket védtelen oldalán meg akarták kerülni.
Amikor Caesar ezt észrevette, jelt adott annak a 4. vonalnak, amelyet 6 cohorsból alkotott. Azok nagy gyorsan előrerohantak, és oly hevesen támadtak Pompeius lovasságára, hogy az nem tudta helyét tartani. Az egyes lovasok egymástól elszakadva, vágtában menekültek a környező magaslatok felé. Viszont a lovasság távozásával az íjászok és parittyások védelem nélkül; ellenállás nélkül hagyták magukat lekaszabolni. Ugyanezzel a rohammal ezek a cohorsok megkerülték az ellenség balszárnyát miközben Pompeius katonái még mindig harcoltak és ellenálltak az első sorban és hátba támadták őket.

(94) Ugyanekkor Caesar a 3. vonalat, amely addig nem avatkozott a harcba, s amelyet éppen erre az időre tartogatott, támadásra szólította. A fáradtak helyébe tehát friss, még érintetlen katonák léptek, ugyanakkor (a 4. vonal katonái) hátulról támadtak. Ezt már Pompeius katonái nem viselték el, és mindnyájan menekülésbe kezdtek.
Caesar jól látta, hogy amint maga is előre mondta katonái buzdításakor a győzelem azoknak a cohorsoknak a rohamával kezdődött, amelyeket az ellenséges lovassággal szemben a 4. vonalban helyezett el. Ezek szalasztották meg elsőként a lovasságot, ők kaszabolták le az íjászokat és paritytyásokat, és ugyancsak ők kerülték meg balról Pompeius harcrendjét, és ők lettek okozói az általános menekülésnek. Pompeius viszont, amint látta lovassága futását és annak a fegyvernemnek teljes kudarcát, amelyben leginkább bízott, saját és serege sorsát illetően teljesen kétségbeesve, elhagyta helyét, és lován táborába száguldott. A fővezéri sátrat őrző centuriokhoz fennhangon úgyhogy a közkatonák is meghallhatták így szólt: „Elszántan őrizzétek és védjétek a tábort akkor is, ha valami súlyosabb dolog történnék, közben magam végigjárom a többi tábor kaput és megerősítem a táborőrséget.” E szavakkal visszavonult fővezéri sátrába. Már nem remélt semmit, de mégis várta a fejleményeket.

(95) Caesar felismerte, hogy a futva a sáncok közé menekült pompeianusoknak már semmilyen lehetőséget nem szabad adni, hogy összeszedjék magukat. Katonáit arra biztatta hát, használják ki a szerencse kedvezését, és ostromolják meg a tábort. Bár a nagy hőség kimerítette őket hiszen a harc egészen délig tartott mégis vállaltak minden fáradságot és teljesítették parancsát.
A tábor védelmére hátrahagyott cohorsok még erőteljesen védekeztek, de még hevesebben álltak ellent a thrák és egyéb barbár segélycsapatok. Az arcvonalból visszamenekült katonák azonban rettegésükben és kimerültségükben, eldobálták fegyvereiket és hadijelvényeiket, s nagyobb gondjuk volt a további menekülésre, mint a tábor megvédésére. A sáncot őrző katonák sem bírták sokáig a rájuk zúduló hajítófegyverek tömegét. Sebeiktől elgyengülve elhagyták állásaikat, és centuriók meg tribunusaik vezetésével a tábort övező hegyek magaslataira menekültek.

(96) Pompeius táborában még látni lehetett az előre elkészített díszlugasokat, a kikészített ezüst edények garmadáját, a friss gyeptéglákkal fedett vezéri sátrakat. Lucius Lentulusnak és másoknak sátrát repkénykoszorúk borították. Mindez olyannyira tanúskodott a mértéktelen fényűzésről és győzelembe vetett biztos hitről, hogy tisztán lehetett látni: ezek az emberek mit sem tartottak a csata kimenetelétől, és csak halmozták a felesleges fényűzési cikkeket. így ők maguk dobták oda gazdagságukat Caesar nyomorúságos körülmények között is kitartó seregének, amely mindeddig a legszükségesebbnek is híján volt.
Pompeius, amikor a mieink már benyomultak a sáncok közé, lóra pattant és levetve magáról a vezéri jelvényeket, a Porta Decumánán kimenekült a táborból, és lovát hajszolva Larissa felé tartott. Itt sem mert megpihenni, hanem ugyanazzal a gyorsasággal, néhány menekülő társával együtt éjszaka 30 lovag kíséretében a tengerparthoz ér,t, és itt egy gabonaszállító hajóra szállt. Állítólag sokszor panaszolta el súlyos tévedését, hogy azok menekültek el elsőknek és mintegy azok árulták el, akiktől leginkább remélte a győzelmet.

(97) Caesar a tábor elfoglalása után rábírta katonáit, hogy a zsákmányolás közepette se feledkezzenek meg további teendőikről. Hallgattak is rá, és ezért elhatározta, hogy a hegyet is körülveszi. Mivel ez a hegy vízszegény volt, a pompeiánusok nem mertek ott maradni, hanem hegyi állásukat elhagyva, a lejtőkön Larissa felé húzódtak vissza.
Amikor Caesar erről tudomást szerzett, csapatait több részre osztotta. Légióinak egyik részét Pompeius táborában hagyta, egy másik részét visszaküldte saját táborába, ő maga pedig négy légió élére állva kényelmesebb úton eléje került Pompeius katonáinak, és mintegy 6 mérföldnyi utat megtéve, katonáit csatasorba állította. Amikor a pompeiánusok ezt észrevették, az egyik magaslaton foglaltak állást. Alatta folyó húzódott. Caesar most arra szólította fel katonáit, hogy bár az egész napi fáradság kimerítette őket, s az éjszaka is közeledett mégis zárják még el sánc építésével a folyót a hegytől, nehogy a pompeiánusok éjszaka vízért mehessenek. Mire ezt a munkát is elvégezték, azok máris elküldték követeiket a megadás feltételeinek megtárgyalására. Az a néhány senatori rendű férfiú, aki közöttük tartózkodott, még azon az éjszakán futásban keresett menekülést.

(98) Caesar a hegyre menekült katonákat arra utasította, hogy kora hajnalban a magaslatokról szállj anak alá a síkságra, és itt dobálják el fegyvereiket. Amikor ezt ellenkezés nélkül megtették, és kezeiket széttárva, magukat a földre vetve zokogás közepette kértek tőle kegyelmet, vigasztaló szavakkal parancsot adott, hogy álljanak fel.
Ezután néhány szóban kiemelte saját szelídségét, hogy ne tartsanak tőle, mindnyájuk életét biztosította, és meghagyta saját katonáinak is, hogy senkit közülük ne bántsanak, senkinek holmiját se vegyék el. Miután mindezt végrehajtotta, utasítást adott arra, hogy a táborban levő légiók jöjjenek hozzá, az eddig vele volt légiók pedig térjenek vissza a táborba, és pihenjenek. Ő maga még ugyanazon a napon Larissába érkezett.

(99) A csatában Caesar nem veszített többet, mint 200 embert, de a centuriók, a legvitézebb katonák közül körülbelül 30-an estek el. Hősi harcban elesett az a Crastinus is, akiről az előbb már szó esett, és akit szembe ért az ellenséges kardcsapás. Igaznak bizonyult tehát, amit ő csatába indulva megígért…
Pompeius seregéből körülbelül 15 ezren estek el, de több mint 24 ezren adták meg magukat. Az erődöket őrző cohorsok ugyanis Sullának adták meg magukat, sokan pedig a szomszédos városokba menekültek. A csata után 180 ellenséges hadijelvényt, és 9 aquilát szolgáltattak be Caesarnak. Lucius Domitiust, aki a táborból a hegyek közé menekült, és a fáradtságtól teljesen elerőtlenedett, saját lovagjai ölték meg.


Forrás: Hahn István A hadművészet ókor klasszikusai