logo

XI December AD

Jotopata város ostroma.

A zsidók felkelésének leverésére induló római sereg három légióból, 23 auxiliaris cohorsból, 6 a la lovasságból és a Rómának alávetett királyok csapataiból állt. Ez a jelentős sereg i. sz. 67 tavaszán a szíriai Ptolemaisból, Vespasianus a későbbi császár vezetésével indult ludaea ellen, tehát először az északi Galilaeát támadta meg. Ennek a fontos területnek védője volt Josephus. A Galilaea terttletén szétszórt zsidó csapatok a római túlerő láttán Jotapata hegyi erődítményébe húzódtak vissza. Az erőd ostroma Josephus szerint 47 napig tartott (kb. májustól júliusig).
Az ostrom lefolyásáról adott leírását erős drámaiság és megjelenítő erő jellemzi: az emberben és felszerelésben egyaránt megmutatkozó túlerő és magas szintű hadművészet küzdelme a hazájukért elszántan harcolók halálmegvetésével és ötletességével, hatásos, sőt helyenként megrázó formában jut kifejezésre Josephus elbeszélésében.


(Josephus Flavius: A zsidó háború. III. 7 [kihagyásokkal])


De hiába volt a vár természeténél fogva is ilyen erős, hiába küzdöttek elszántan a zsidók, Vespasianus csak azért is úgy határozott, hogy még keményebben folytatja az ostromot és összehívta tisztjeit, hogy a támadás módjáról tanácskozzék velük. Elhatározták, hogy a fal hozzáférhető részével szemben sáncot emelnek; tehát a katonákat mind kiküldte, hogy összehordják az anyagot. Miközben a katonák egy része a város környéki magaslatokon fákat döntött és a fatörzsekkel együtt rengeteg követ szállított, a többiek cölöpökön védőfonatokat feszítettek ki oltalmul a felülről záporozó lövedékek ellen és ezeknek a védelme alatt dolgozhatott a legénység a sáncon, anélkül, hogy számba vehető kárt tettek volna bennük a várfalról rájuk zúdított lövedékek. Más katonák lehordták
a közeli dombokat és szüntelenül szállították a földet bajtársaiknak, úgy, hogy a munkálatokat három csoportban végezték és senki sem maradt tétlen. A zsidók nagy szikladarabokat és mindenféle lövedékeket zúdítottak le a falakról az ellenség védőtetőire és ha nem is tudták ezeket betörni, a rettenetes dübörgéssel és csattogással mégis folyton zavarták a dolgozókat. .
Most Vespasianus felállíttatta a város körül 160 ostromgépét és valamennyit a falakat védő zsidókra irányította. Hamarosan süvítettek a catapulták lándzsái, a ballisták óriási köveket hajítottak, tűzcsóvákat és nyílvesszőket nyalábszámra, úgy hogy a zsidók nemcsak hogy nem mehettek ki a falakra, hanem a lövedékek még a fal mögött is jókora területet végigpásztáztak, főképpen, mikor a hadigépeken kívül a rengeteg arab íjász, valamint dárdavetők és parittyások is lövöldözték őket.
Ámbár a zsidók felülről semmiképpen sem tudtak védekezni, mégsem maradtak tétlenül: rablók módjára kisebb csoportokban ki-kitörtek, leszaggatták a dolgozó katonák fölül a védőtetőket és mikor azok védtelenül maradtak, megtámadták őket. Miután így a sáncmunkásokat visszaszorították, elpusztították a sáncot, a cölöpöket és a fonatokat felgyújtották. Vespasianus végül is meggyőződött róla, hogy a sáncművek közti hézagok az okai a veszteségnek, mert ezek módot adnak a zsidóknak a támadásra. Tehát a védőtetőket szorosan egymás mellé helyeztette és mivel ily módon a csapatok is csatlakoztak egymáshoz, ezentúl az ellenséges támadások meghiúsultak.

A sánc szemlátomást magasodott, s mikor már majdnem elérte a várfal magasságát, Josephus felismerte, milyen veszedelmes lenne, ha nem tenne intézkedéseket a város védelmére. Tehát összehívta a kőműveseket és parancsot adott nekik, hogy magasítsák a falakat, ezek azonban kijelentették, hogy a szüntelen lövedékzáporban lehetetlenség dolgozni. Erre Josephus ilyen fedezéket eszelt ki nekik: cölöpöket veretett le és frissen lenyúzott ökörbőröket feszíttetett ki rajtuk; ezek felfogták a hajítógépekből kilőtt köveket, a többi lövedék lecsúszott rajtuk, a tűzcsóvákat pedig a nedves bőr eloltotta.
E mögött a fedezék mögött a kőművesek éjjel-nappal zavartalanul dolgozhattak s csakugyan húsz könyöknyire magasították a falat, számos bástyát is építettek és még erős mellvédet is emeltek. Ez meglehetősen elcsüggesztette a rómaiakat, akik már azt képzelték, hogy benn vannak a városban; megbámulták Josephus okosságát, valamint az ostromlottak lélekjelenlétét...

Az ostrom úgy elhúzódott és annyi volt a kirohanás, hogy Vespasianusnak szinte úgy rémlett: őt magát ostromolják. Tehát mivel a sáncok már majdnem egészen a falig értek, elhatározta, hogy működésbe hozatja a faltörő kost. Ez hajóárbochoz hasonló hatalmas gerenda; az elején kos fej alakú erős vasveret van, erről kapta a nevét.
Középütt kötélen egy vízszintes gerendáról lóg le, amelyet kétoldalt erős cölöpök támasztanak alá. Egy szakasz katona hátrahozza és nagy erővel megint előre lendíti, úgy hogy vasfeje a falba csapódik. Nincs olyan erős bástya, nincs olyan vastag fal, hogy ha az első lökéseket állja is a tartós döngetést kibírná. Ezzel a hadigéppel próbálkozott most a római hadvezér; igyekezett ugyanis lehetőleg mielőbb elfoglalni a várost, mert a zsidók harctevékenysége csak újabb veszteségeket okozhatott neki.
A rómaiak egyidejűleg működésbe hozták a catapultákat és a többi hajítógépet is, hogy lövedékeikkel elkergessék a falakról azokat, akik onnan akarnának védekezni, s ugyancsak az íjászok és a parittyások is közelebb húzódtak a városhoz. Emiatt senki sem merészkedett ki a falra és eközben a katonák egyik része odavontatta a faltörő kost, amelyet a kezelők és a gép védelmére körös-körül vesszőfonattal vettek körül, tetejét pedig állatbőrökkel vonták be. Az első lökésre megremegett a fal, az ostromlottak pedig hangos jajveszékelésbe kezdtek, mintha máris elesett volna a város.

Mivel Josephus látta, hogy a rómaiak mindig a falnak ugyanazt a részét döngetik és már csakugyan omlik, olyan módszert eszelt ki, amely az ostromgép hatását némileg csökkentheti. Megparancsolta ugyanis katonáinak, hogy pelyvával töltött zsákokat eregessenek le arra a pontra, amelyet a kos rendszeresen dönget, hogy kitérítsék irányából és az ütések ereje megtörjön a duzzadt zsákokon.
A rómaiaknak ez nagy időveszteséget okozott, mert a zsidók a falról mindig oda eresztették le a zsákokat, ahova a gép célzott és oda tartották a kos fej elé, úgy, hogy a fal már sokkal kevesebbet szenvedett a döngetéstől. Végül is a rómaiak ez ellen azt «szelték ki, hogy hosszú rudakra sarlókat erősítettek s ezekkel levágták a zsákokat. így aztán a faltörő kos megint hatásosan működhetett és mivel a frissen épített fal már inogni kezdett, Josephus és katonái más eszközzel, nevezetesen tűzzel próbáltak védekezni.
Annyi száraz gallyat szedtek össze, amennyit csak szerezhettek, három csoportban kirohanást szerveztek s a rómaiak hadigépeit, védőtetőit és cölöpzeteit felgyújtották. A rómaiak úgyszólván tehetetlenek voltak, részben mert megdöbbentette őket az ostromlottak vakmerősége, részben pedig a tűz miatt nem tudtak védekezni, mert amint a száraz fa s vele a gyanta, a szurok, a kén meggyulladt, a tűz a gondolatnál is sebesebben elharapódzott, úgy hogy egy óra alatt elhamvadtak a rómaiak fáradságosan megépített ostromművei…

Ámbár most Josephus katonái egymásután estek áldozatul a catapultáknak és ballistáknak, mégsem tágítottak a falakról, hanem tűzcsóvákat, vasdarabokat és köveket dobáltak azokra, akik a fonott tetők védelme alatt a faltörő kost kezelték. De ezzel semmit sem, vagy csak nagyon keveset értek el, viszont rengeteg embert veszítettek; mert ők nem látták ugyan az ellenséget, de az folyton látta őket: a kezükben tartott tűzcsóvák ugyanis megvilágították alakjukat, úgy hogy jó célpontot kínáltak a rómaiaknak, mintha csak fényes nappal lett volna, és mivel a messze felállított ostromgépeket nem látták, nem tudtak a lövedékeik ellen védekezni, így aztán a hatalmas erejű hajítógépek és catapulták halomra lövöldözték őket s ugyanakkor a ballistákból kilőtt kövek zápora leszaggatta a falak mellvédjeit és beszakította a bástyák sarkait. Az efféle kőgolyó olyan nagy és akkora az ereje, hogy a legzártabb csapatot is az utolsó emberig szétszórja. Hogy mekkora az ereje az ilyen hadigépnek, az megítélhető abból a néhány esetből, ami ezen az éjszakán történt.
Josephus egyik katonájának, aki a falon állt, egy kőgolyó leszakította a fejét és a koponyáját három sztadionnyira röpítette. Azután mindjárt napkelte után egy terhes asszonyt, amint kilépett házából, altestén talált a golyó s a magzatát fél-sztadionnyira hajította; ilyen óriási volt a ballista ereje. Még borzalmasabb volt a hadigépek tomboló zaja és a lövedékek süvítése.

Nagy dobbanással zuhantak a földre a falakról ledobott hullák; odabent a nők rémületesen visítoztak: kívülről a haldoklók nyögése vegyült belé. Azon a helyen, ahol a harc tombolt, vérben úszott az egész fal és a hullahegyeken át meg is lehetett mászni a falat. Még rémületesebbé fokozta ezt az őrjöngő tombolást a környező hegyek visszhangja: ezen az éjszakán minden megtörtént, amit látni és halljam borzalom.
Jotapata sok védője a városban hősi halált halt, sokan megsebesültek. Végre reggel 6 órára a falat a gépek szakadatlan döngetése megingatta, de mielőtt a rómaiak odatámaszthatták volna az ostromlétrákat, Josephusnak egyik jól felfegyverzett és páncélvértbe öltözött osztaga a lerombolt fal mögé új falat épített.

Reggel felé Vespasianus rohamra indította seregét a város ellen, miután előbb rövid pihenőt engedélyezett az éjszakai fáradalmak után. Mivel legelső gondja az volt, hogy a védőket elzavarja a beomlott falrészek mögül, legvitézebb lovasait lóra szállította s ezután állig felfegyverzetten három sorban, előrefeszített dárdával felállította az elpusztított falrész mellett, hogy mihelyt az ostromlétrákat odatámasztották, elsőknek ők vonuljanak be a városba.
Mögöttük állt fel a gyalogság zöme, a többi lovas pedig a fallal párhuzamosan a hegyen körös-körül, hogy a roham alatt az ostromlottak közül senki se tudjon titokban elmenekülni. Ezek mögött ugyancsak körben állította fel az íjászokat, azzal a paranccsal, hogy lövésre készen álljanak, ugyanígy a parittyásokat és a hadigépek kezelőit is. Másokat létrákkal a fal épségben maradt részeihez rendelt, hogy magukra vonják az ostromlottak figyelmét és ha őket vissza akarják verni, őrizetlenül hagyják a falon ütött rést; a többieket lövedékzáporral kergessék elarról a helyről, ahol a rómaiak be akartak nyomulni a városba…

Josephusnak ebben a kétségbeesett helyzetben a szükség amely leleményes tanácsadó, főképpen ha a kétségbeesés sarkallja azt az ötletet sugallta, hogy az összezsúfolt ellenséget forró olajjal öntesse le. Hamarosan rengeteg katonája hordta a forró olajat, mintha csak készültek volna erre, és most mindenfelől lezudították a rómaiakra, ezenfelül a forró edényeket is a fejükre dobták.
Az olajtól összeégetett rómaiak szétrebbentek és irtózatos kínok között lehemperegtek a falakról; tudniillik az olaj a páncélzatuk alá is behatolt és nyakuktól a talpukig egész testükön végigfolyt és elégette a húsúkat, mint valami láng, mert az olajnak az a természete, hogy gyorsan felmelegszik és mivel zsíros, csak nehezen hűl ki. A páncéljukba és sisakjukba beszorított rómaiak nem tudták enyhíteni égési sebeiket és mivel ugráltak és fájdalmukban ide-oda forogtak, végül is lezuhantak az ostrom hidakról; a többieket, akik menekülés közben beleütköztek előnyomuló bajtársaikba, a zsidók hátba kapták és könnyűszerrel lekaszabolták.

De mint ahogy a zsidók nem vesztették el leleményességüket, a rómaiak sem vesztették el bátorságukat a balsorsban sem; ezek, ámbár látniuk kellett megégett bajtársaik szörnyű szenvedéseit, mégis tovább rohamozták a zsidókat, akik szüntelenül öntötték az olajat és minden római katona szidta az előtte rohamozót, hogy akadályozza erőinek kifejtésében.
A zsidók azonban, hogy ellenfeleik előnyomulását meghiúsítsák, újabb cselhez folyamodtak: főtt szénát hintettek a hidakra, úgyhogy a rómaiak megcsúsztak és lezuhantak. Senki sem tudott megállni a lábán, akár menekülni akart, akár előrenyomulni; valamennyien vagy hanyatt vágódtak az ostromhidakon, ahol aztán összetaposták őket, vagy pedig tömegesen zuhantak a sáncra és a zsidók ott lövöldözték agyon őket. Ugyanis a zsidók azáltal, hegy ellenségeik sorra lezuhantak, megszabadultak a kézitusától és megint használhatták íjaikat. Estefelé a fővezér visszavonulót fúvatott katonáinak, akik az ostromban sokat szenvedtek. A rómaiaknak nagyon sok halottjuk és rengeteg sebesültjük volt; a jotapatai helyőrségből hat ember elesett és 300 megsebesült. Ez az ütközet Daisziosz hónap 20-án történt.

Midőn Vespasianus a vereség miatt vigasztalni akarta hadseregét, észrevette, hogy a katonák elkeseredésükben nem buzdításra, hanem harci cselekedetekre vágynak. Tehát még magasabbra építtette a sáncokat s három tornyot is állíttatott; mindegyik 50 láb magas volt és körös-körül vaslemezekkel borították, hogy saját súlyánál fogva szilárdan álljon, és a tűz se kaphasson bele. Ezeket a tornyokat felállíttatta a sáncra s megrakta dárdásokkal, íjászokkal és a legizmosabb parittyásokkal; egyúttal ellátta mind a hármat könnyű hajítógépekkel is. Mivel a tornyok nagyon magasak voltak és mellvédjeik is voltak, legénységüket az ellenség egyáltalán, nem láthatta, viszont a rómaiak világosan láthatták és megcélozhatták a falon álló zsidókat.
Minthogy a zsidók a felülről rájuk zúduló lövedékek elől nem tudtak kitérni és a láthatatlan lövészek ellen nem tudtak védekezni, ezenfelül pedig látták, hogy hajítódárdáik nem jutnak fel a tornyok tetejéig, de a tűz sem fogott rajtuk a vasveretek miatt, visszavonultak a falakról és most azok ellen az ellenséges osztagok ellen intéztek kirohanásokat, amelyek rohamra indultak. Ily módon helytálltak a jotapataiak, habár naponta súlyos veszteségeket szenvedtek. Az ellenségnek nem okozhattak jelentékeny kárt, mindössze arra szorítkozhattak, hogy saját veszteségek árán is visszaszorították…

Ezenközben Jotapata helyőrsége még mindig tartotta magát és bámulatos szívóssággal állta az ostrom borzalmait, míg végre a negyvenhetedik napon, amikor a római sánc elérte a fal magasságát, zsidó szökevény érkezett Vespasianushoz és közölte vele, hogy az ostromlottak serege már egészen kicsiny és gyenge; a folytonos csatározásban és az őrszolgálatban halálosan kimerültek és már nem bírnának ki még egy rohamot; de csellel is le lehet győzni őket, ha valaki vállalkozik rá; mert az utolsó őrváltáskor, amikor úgy hiszik, hogy nem kell tartani támadástól és halálos fáradtságukban elnyomja őket a hajnali álom, az őrszemek is mélyen alszanak: tehát azt tanácsolja, hogy ebben az időben induljanak rohamra.
Vespasianus ugyan nem nagyon hitt a szökevénynek, mert tudta, hogy a zsidók mennyire összetartanak és a testi fenyítéstől sem ijednek meg; hiszen egyszer egy elfogott jotapatai jajszó nélkül tűrt mindenféle kínzást; mikor égették a testét, akkor sem árult el semmit a városbeli állapotokról és inkább elszenvedte a keresztre feszíttetést: nevetve ment a halálba. De ennek a szökevénynek elhitte, amit mondott, mert valószínű volt, sőt meglehet, hogy igazat mondott; mivel világosan látta, hogyha esetleg hadicselről van szó, az sem okozhat nagy bajt. Tehát szigorúan őriztette a szökevényt és parancsot adott seregének, hogy készüljön a város bevételére.

A megadott órában a rómaiak halkan közeledtek a falakhoz. Elsőnek Titus mászott fel a falra Domitius Sabinus katonai tribunus, és az 5. és 10. légió néhány katonájának kíséretében; miután leszúrták az őrszemeket, zajtalanul benyomultak a városba. Utánuk Sextus Cerealis és Piacidus vonult be csapatával.
A várat megszállták, az ellenség ott volt a város közepén, már nappalodott és a várbelieknek még mindig sejtelmük sem volt róla, hogy a várat elfoglalták. A legtöbben teljesen elbódultak a fáradtságtól és álomtól, és akik felébredtek, azoknak tisztánlátását is megzavarta a városra leszálló sűrű köd. Csak akkor tértek magukhoz, amikor már az egész hadsereg bent volt a városban, hogy lássák szerencsétlenségüket és csak a halál küszöbén hitték el, hogy a város valóban elesett.

A rómaiaknak eszükbe jutott mindaz a szenvedés, amit az ostrom alatt kiálltak, tehát nem ismertek sem szánalmat, sem irgalmat, hanem kaszabolni kezdték a népet és közben lefelé kergették a vár lejtőjén. Ezen a kedvezőtlen terepen a fegyverfogható emberek sem tudtak védekezni; miután beszorították őket á szűk utcákba és megcsúsztak a meredekebb helyeken, agyonnyomták őket a várból lefelé özönlő harcosok.
Ez sokat arra indított, hogy önkezével vessen véget életének; még Josephus válogatott testőrségében is akadtak ilyenek. Mikor tudniillik látták, hogy semmiképpen sem tudnak egyetlenegy rómait sem leszúrni, a város szélén csapatba verődtek és hogy ne az ellenség ölje meg őket, öngyilkosok lettek.

Egyes őrszemeknek, akik mindjárt az első pillanatban észrevették a város elestét, sikerült megszökniük és felmászniuk az egyik északi toronyba. Itt még egy darabig védekeztek; amikor látták, hogy rengeteg ellenség fogta körül őket, tárgyalást akartak kezdeni, de már elkéstek és szinte tűrték, hogy a benyomuló rómaiak halomra mészárolják őket. Egyébként a rómaiak sem dicsekedhettek azzal, hogy az ostrom utolsó szakasza egyetlenegy csepp vérbe sem került, mert egy Antonius nevű centurio a város elfoglalása alkalmával elesett, még pedig árulás áldozataként.
A rengeteg zsidó közül ugyanis, akik a barlangokba menekültek, az egyik könyörgött Antoniusnak, hogy nyújtsa a kezét, annak jeléül, hogy megkegyelmez az életének s így egyúttal ki is segíti a bajból. Antonius nem volt eléggé óvatos és csakugyan odanyújtotta a kezét, a zsidó azonban lágyékon döfte, úgy, hogy azonnal holtan esett össze. Ezen a napon a rómaiak csak azokat gyilkolták halomra, akiket megláttak; a következő napokon azonban a búvóhelyeket is felverték és felkutatták a földalatti folyosókon és barlangokban elrejtőzötteket; közben a csecsemők és a nők kivételével sem öreget, sem fiatalt nem kíméltek.

1200 foglyot ejtettek; a város bevételekor és az előző harcokban elesett zsidók száma 40 000 volt. Ezután Vespasianus leromboltatta a várost és erődítményeit felgyújtotta. Így esett el Jotapata, Nero uralkodásának 13. évében, Panemosz hónap elsején.


Forrás: Hahn István A hadművészet ókor klasszikusai