logo

XXIV Sextilis AD

Germanicus harca a barbárokkal

Szemelvényeink két részletet mutatnak be a császári Róma és két Duna menti „barbár” nép, a dalmatiai illyrek és Duna-Tisza közén élő iazygok harcaiból. Dalmatia meghódítása az i. sz. 9 körüli évekre, a iazygokkal vívott harcok itt elbeszélt epizódja a 170-es évek elejére esik. Bár mindkét elbeszélés a római győzelemmel zárul, mégis tanúságai annak, hogy ekkor már miként az a teutoburgi csatából is kitűnik. Rómának a barbárokkal, mint a hadművészet és haditechnika terén is velük egyenrangú felekkel kellett számolnia.


Germanicus elfoglalja Splonum éa Raitinon városokat

(Dio Cassius: Rómaika LVI. 11, 1 3)


Miközben ezek történtek Rómában, Germanicus Dalmatia területén több más településsel együtt elfoglalta Splonum (Szplaunon) városát is, bár az a természettől is megerősített helyen feküdt, és jól megerősített falait nagyszámú lakosság védte. így sem hadigépeivel, sem rohamokkal nem boldogult ellenük, s a város elfoglalását csak a következő véletlennek köszönhette.
Pusio, egy kelta (germán) lovas katona kőlövedéket hajított a fal felé és annak mellvédjét annyira megrongálta, hogy az azonnal leomlott és magával rántott egy rátámaszkodó harcost. Ennek láttán a többi ott küzdők is megrémültek és ijedelmükben elhagyva a falnak ezt a részét, a fellegvárba rohantak, majd feladták azt is és megadták magukat.

Germanicus csapatai innen Raetinum (Raitinon) felé haladtak, de itt nem érték el hasonló sikert. A római túlerőtől szorongatott ellenség ugyanis, nem bírván másképp ellenállni, maga vetett tüzet a körsáncra és rátámaszkodó házakra, de oly ügyesen, hogy a tűz ne azonnal lobbanjon fel, hanem egy ideig csak parázsoljon. Ezután visszahúzódtak a fellegvárba. A rómaiak, nem tudván, mi történt, benyomultak abban a reményben, hogy kardcsapás nélkül mindent kirabolhatnak. Így a még csak parázsló tűz közepébe jutottak.
Mivel csak az ellenségen járt az eszük, a tüzet csak akkor vették észre, amikor az körülöttük már mindenütt magasra lobbant. Ekkor már mindenfelől szorongatta őket a veszély: felülről az ellenséges lövedékek zúdultak rájuk, körülöttük magasra csapott a tűzvész lángja, így sem helyükön maradni, sem áttörni nem tudtak veszély nélkül. Ha a lövedékek hatósugarát ki akarták kerülni, a tűz perzselte meg őket, és ha a lángok elől menekültek, a lövedékektől pusztultak el.
De voltak akik egy-egy szűk folyosóra szorulva egyszerre mindkettőtől szenvedtek: sebesülten lettek a lángok martalékává, így pusztult el a benyomulok nagy része; néhányan úgy menekültek meg, hogy társaik holttestét a lángok közé vetették és a hullát mintegy hídnak használva törtek maguknak utat. A tűzvész végül már úgy elhatalmasodott, hogy a fellegvárba menekült harcosok sem tarthatták magukat többé: még azon éjszaka elhagyták a várat és a földalatti kazamatákban húzódtak meg. Ez történt ebben a városban.


Harc a Iazygokkal a Duna jegén

(Dio Cassius: Rómaika LXXII. 7)

Ekkor történt, hogy a rómaiak a iazygokat a szárazföldön és ezután a folyamon is legyőzték. Ezt nem úgy értem, hogy a folyón csata dúlt volna, hanem úgy történt, hogy a befagyott Dunán át menekülőket ide is követték és itt vívtak szárazföldi jellegű csatát.
A iazygok ugyanis észrevették, hogy üldözik őket és itt várták meg a rómaiakat abban a hitben, hogy azok nem szoktak hozzá a jéghez és így könnyedén végeznek majd velük. A Duna jegén a iazygok egy része szemben támadt velük, a többiek pedig lovaikon oldalba támadták őket: a iazygok lovai ti. arra is ki vannak idomítva, hogy a jégen biztonságosan fussanak.

A rómaiak ennek láttán sem ijedtek meg, hanem egyszerre fordultak szembe a kétfelől rohamozó ellenséggel. Pajzsaikat maguk elé állították és egyik lábukkal erre nehezedtek így nem csúsztak el oly könnyen. Ilyen helyzetben várták be az ellenség rohamát. A rájuk támadók közül kinek a gyeplőjét, kinek a pajzsát vagy lándzsáját ragadták meg és húzták magukhoz, s a kézitusa hevében földre döntötték az embereket és a lovakat, azok pedig az erős ráncigálás miatt nem tudtak megkapaszkodni és elcsúsztak.
Persze, közben a római katona is elesett. De, ha hátára zuhant, ellenségét is magával rántotta és lábai segítségével maga mögé vetette, mint ahogy a birkózók teszik, és így fölébe tudott kerekedni; ha pedig előreesett, zuhanó ellenségét fogaival ragadta meg. A barbárok, akik nem szokták meg az ilyenfajta birkózást és könnyebbek is voltak, nem tudtak (a rómaiak harcmodorának) ellenállni. Nagyszámú seregükből csak kevesen menekültek meg.


Forrás: Hahn István A hadművészet ókor klasszikusai