logo

XXIV Sextilis AD

Carrhae-i csata

A Carrhae-1 csata (1. e. 53. június 9.) a második pun háború óta talán a legsúlyosabb vereség volt, amelyet Róma egy általa barbárnak tekintett állam, a Parthus birodalom had• seregétől elszenvedett. A Parthus birodalom, Nagy Sándor birodalma fokozatos felbomlásának eredményeként, az i. e. 3. század derekán jött létre és az i. e. 2. század közepe óta az Eufrátesztől keletre fekvő területeket foglalta magába. Gazdasági jelentősége abban állt, hogy a Perzsa-öböl, valamint a Mezopotámián áthaladó szárazföldi kereskedelmi útvonalak ellenőrzése révén a távolabbi keleti területekkel, elsősorban Indiával, Kínával, Arméniával folytatott kereskedelem közvetítésében szinte monopolisztikus helyzetet biztosított magának. Ezeknek a kereskedelmi utaknak a megkaparintása fontos gazdasági érdeke lett volna a római nagykereskedőknek, akik az ún. lovagrend zömét alkották.
Crassus tehát ezeknek a köröknek gazdasági céljait is szolgálta, amikor i. e. 54-ben minden provokáció, vagy akár háborús ürügy nélkül beavatkozott a Parthus birodalomban akkor dúló trónviszályba, majd önálló hódító hadjáratot indított. Hadjáratának megindításában azonkívül, hogy a saját társadalmi rétegének, a római lovagoknak gazdasági érdekét is szolgálni vélte, jócskán játszottak közre személyi ambíciói is.

Pompeius korábbi nagy keleti és Caesarnak galliai hódításai után ő maga is egy sikeres hódító hadjárattal akarta biztosítani politikai hatalmát. Erre alkalmat, vagy inkább csak ürügyet adott az a trónviszály, amely III. Phraatész parthus király i. e. 57-ben vagy 56-ban bekövetkezett meggyilkolása után fiai, II. Orodész és Mlthridatész között kitört. Ez utóbbi, alulmaradva a bátyja elleni harcban, i. e. 55-ben a római Syria provincia akkori helytartójához, A. Gabiniushoz menekült és tőle kért támogatást.
Bár időközben Mithridatész természetes halállal meghalt, Crassus, aki i. e. őí-ben lett Syria helytartója, állítólagos római sérelmeket ürügyül felhasználva, 1. e. 5t-ben hét légióval, továbbá Róma keleti szövetségeseire támaszkodva, megtámadta a Parthus birodalmat. Kezdeti sikerek után a visszavonuló parthus hadsereget üldözve az Eufrátesz felső folyásától keletre fekvő sivatagos területre jutott. Seregét az éhség, szomjúság, a forró éghajlat miatti betegségek itt kezdték megtizedelni és ugyanezen a területen bontakozott ki a parthus hadsereg vezérének, Surenának ellentámadása is.

A döntő csatát megelőző napokban már nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges területen útja vesztett római sereg válságos helyzetbe jutott. Maga a csata a Carrhae (az ókori keleti Harrán) oázis közelében, az akkori naptár szerint június 9-én, valószínűleg azonban kb. 2 héttel korábban zajlott le, és ebben a római sereg teljes vereséget szenvedett.
A parthusok hadviselésében újabban a visszavonulásból végrehajtott ellentámadás tudatos alkalmazását vélték felismerni, és így értékeli Razin hadtörténeti munkája is. Forrásaink alapján nem dönthető el világosan, vajon egy kezdettől lógva egységesen átgondolt hadászati elgondolás érvényesült-e a parthusok védekezésből támadásba átlendülő hadászati eljárásában, vagy pedig egy kényszerű visszavonulásból csak a kedvező körülmények ügyes felismerése és felhasználása eredményeként sikerült a helyzetet döntően a maguk javára lordítaniuk.
A csatának egyébként hadászati szempontból nem volt messzebbmenő következménye. A parthus kormányzat megelégedett a betolakodott római hadsereg megsemmisítésével és a maga részéről egyelőre nem indított támadást Róma keleti birtokai ellen.


(Plutarkhosz: Crassus, 23-27)

(23) Crassus, mint mondják, azon a napon a római hadvezér i szokástól eltérőleg nem bíborban jelent meg, hanem fekete tógában, bár mihelyt ezt észrevette, azonnal másikat vett. A hadi jelvények közül is egyiket-másikat, mintha le lettek volna szögezve, csak üggyel-bajjal tudták kirántani a jelvényvivők.
Crassus mindezen csak mosolygott és siettette a menetet, erőltetve, hogy a derékhad a lovasság után menjen, mígnem a felderítésre kiküldöttek közül néhány azzal a jelentéssel tért vissza, hogy a többieket az ellenség megölte, ők maguk is alig tudtak megmenekülni és nagyszámú ember közeledik elszántan és harcra készen. Mindnyájan megriadtak, Crassus is teljesen elvesztette a fejét, és a kapkodásban meg sem állva, Cassius javaslatára a harcrendet először úgy állította fel, hogy a nehézfegyverzetűek sora, amennyira csak lehet, lazán elnyúljék a bekerítés elhárítása végett, a lovasságot pedig szétosztotta a szárnyakra. Azután azonban mást gondolt, és összevonva erőit, kettős arcvonalú, mélyen tagozott négyszöget formált, amelynek mindegyik oldala tizenkét cohorsnyira nyúlt.
Mindegyik cohors mellé egy lovasosztagot rendelt, hogy egyik részleg se szűkölködjék a lovasság támogatása nélkül, hanem megerősítve mindenfelől, egyformán nyomuljanak előre. Az egyik szárnyát Cassiusra, a másikat az ifjabbik Crassusra bízta, maga pedig a középen állt. így nyomulva előre, a folyóhoz értek, amelynek Balisszosz a neve, nem nagyon nagy s nem is bővizű, de a katonák szemében mégis nagyon kedves volt abban a forróságban és szárazságban meg az egyébként is fárasztó, víz nélküli menetelés után. A vezérek többsége úgy vélte, hogy itt kell tábort verni és éjszakázni, s kifürkészve, amennyire lehetséges, az ellenség számát és rendjét, napkeltével ellenük vonulni.
Crassus azonban, akit a fia és a vele levő lovasság arra nógattak, hogy vonuljanak tovább s ütközzenek meg, elrendelte, hogy a harcrendben állva egyenek és igyanak, akiknek szükséges. De még mielőtt ez is rendben megtörtént volna, tovább indult, és nem is lassan, vagy menet közben, csata előtt magukat kipihenve, hanem gyors és erőltetett menetben, mígnem felbukkant az ellenség. A várakozás ellenére azonban úgy tűnt a rómaiaknak, hogy nincsenek sokan s nem is nagyon ragyogóak.
A Surena ugyanis a zömöt az elővédek mögé rendelte, s a fegyverek ragyogását is elrejtette úgy, hogy bőröket és ruhadarabokat rakatott elébük. Mikor azután közel voltak és a fővezér jelt adott, először hangos kiáltással és hátborzongató lármával töltötték be a síkot. A parthusok ugyanis nem kürtökkel vagy trombitákkal serkentik magukat a csatára, hanem üreges bőrdobokat feszítenek ki, egyszerre mindenhol bronz verőkkel döngetik, azok pedig mély és ijesztő hangot adnak, mintha a vadállat ordítása és a mennydörgés ropogása keverednék. Jól felismerték ugyanis, hogy az érzékszervek közül a hallás az, ami leginkább riasztólag hathat a lélekre és az ezzel kapcsolatos behatások indítják fel és háborítják meg leginkább a. józan gondolkodást.

(24) Mikor a rómaiakat megzavarta a hang okozta rémület, hirtelen elvetették a fegyverek takaróit s láthatóvá váltak maguk villogó sisakokban és mellvértekben. A margianéi acél áthatóan és ragyogóan fénylett s a lovak is vas és bronz borítással voltak felpáncélozva. A legnagyobb és legszebb azonban maga a Surena volt, bár bátorságának híréhez szépítkezésének nőies volta éppen nem illett, ugyanis méd szokás szerint arcát festéssel, haját bodrokkal ékesítette, míg a többi parthusok szkitha módra, homlokukon csimbókban hordták a hajat, hogy félelmetesebbek legyenek.
A parthusok először úgy gondolták, hogy dárdákkal rohamot intézve, elűzik és leverik az elővédeket, amikor azonban látták a szoros harcrend mélységét s a harcosok állhatatosságát és összetartását, hátrább vonultak, és azt a látszatot keltve, hogy harcrendjük egyszeriben szétszóródik és felbomlik, észrevétlenül körül fogták a rómaiak négyszögét.
Crassus kiadta a parancsot, hogy könnyűgyalogság induljon rohamra, de ezek nem jutottak messzire, mert nyilak záporába kerülve, hamar feladták a harcot, s ismét a nehézfegyverzetűek közé menekültek. Ezzel ők okozták az első zűrzavart és rémületet azokban, akik látták a nyilak özönlését és süvöltését, amelyek áttörték a pajzsokat és keresztülhatoltak mindenen, kemény vagy puha védőtakarón egyaránt.
A parthusok pedig elválva, bizonyos távolságról kezdtek nyilazni, egyszerre mindenfelől, nem célzottan (hiszen a rómaiak tömör sorai és sűrűsége folytán még az sem téveszthette el az emberi célt, aki akarta), de jól megfeszítve, erős és nagy íjakkal, amelyek az ív görbülete folytán nagy erővel röppentik ki a nyílvesszőt. Ettől kezdve a rómaiak helyzete igen keserves volt. Sebek borították el őket, akár a harcrendben maradtak, akár támadni próbáltak, mert miközben távol állottak attól, hogy ők is azt tudják tenni, amit az ellenség, szenvedni egyformán szenvedtek. A parthusok ti. menekülés közben nyilaztak is és ezt a szkithák után a legügyesebben csinálják. Igen ügyes dolog is ez, hogy miközben megmenekülnek, védekeznek is s még a futás gyalázatát is kiküszöbölik.

(25) Amíg a rómaiak azt remélték, hogyha a parthusok kilőtték nyilaikat, visszavonulnak a harctól, vagy közelből ütköznek meg, állták a sarat, utóbb azonban észrevették, hogy rengeteg teve áll ott nyilakkal megrakva, amelyekből a nyilaikat elsőként kilövők oda visszalovagolva, újra vesznek. Crassus annak láttára, hogy ennek nincs vége, elvesztette bátorságát és fiához futárokat küldve, megparancsolta neki: mindenáron ütközzék meg az ellenséggel, mielőtt bekerítenék. Leginkább ugyanis őt szorongatták és a lovasság már megkerülte a szárnyat, hogy a hátába kerüljön. Az ifjú tehát magához véve ezerháromszáz lovast (akikből ezer Caesartól való volt), továbbá ötszáz íjászt és nyolc cohors nehéz pajzsost a legközelebbiekből, támadásra indult.
A parthusok, akik már kezdték bekeríteni őket, vagy mert mocsarakba ütköztek, mint egyesek mondják, vagy mert az volt a tervük, hogy az ifjú Crassust minél messzebb ragadják az apjától, hátat fordítva elvágtattak. Ő meg felkiáltva, hogy fut az ellenség, űzőbe vette őket, vele Censorinus és Megabacchus, ez utóbbi bátorságára és erejére nézve kitűnő férfiú, Censorinus pedig senatori rangú ember és kiváló szónok, mindketten az ifjú Crassus vele egykorú barátai. Minthogy a lovasság nyomon követte őket, lelkesültségében és a jó reménység feletti örömében a gyalogság sem maradt el tőlük, hiszen azt hitték, hogy győznek és üldözik az ellenséget, mígnem jócskán előrehaladva, észrevették a kelepcét. Mert akikről azt hitték, hogy menekülnek, egyszeriben megfordultak és még sokan mások is ott termettek.
Erre megálltak abban a hiszemben, hogy az ellenség most már velük, akik csak kevesen voltak, közelharcba fog bocsátkozni, azok azonban a páncélos lovasokat állították a rómaiakkal szembe, a lovasság többi része pedig minden rend nélkül körülözönlötte őket, berobogták a síkságot, s a földről felkavarták a homokot, ami olyan porfelhőt támasztott, hogy a rómaiak látni is, beszélni is csak alig tudtak. A szűk helyen összezsúfolódva érték őket a lövések és háltak meg nem könnyű és nem is gyors halállal, hanem a görcsös fájdalmaktól kínlódva és fetrengve, mert a nyilak beletörtek sebeikbe, vagy megpróbálva a horgas nyílhegyeket, melyek ereken, idegeken áthatoltak, erővel kiszakítani, s így önmagukat pusztították el.
Miután sokan így vesztek oda, az élőknek sem volt harcban mit tenniük, s amidőn Publius arra buzdította a katonákat, hogy rohamozzák meg a páncélosokat, azok a pajzshoz nyilazott kezüket, a földhöz szegezett lábukat mutatták, mint akik nem tudnak már sem menekülni, sem védekezni. így hát ő maga a lovasokat fellelkesítve, elszántan támadásra indult és megütközött az ellenséggel. A harc azonban nagyon egyenlőtlen volt a csapások adásában és kivédésében egyaránt, hiszen ők kicsiny és erőtlen gerelyekkel sújtottak a nyers bőrből vagy vasból készült mellvértekre, míg amazok hosszú lándzsákkal sebezték a gallok csak könnyen fegyverzett vagy éppen fedetlen testét. Ezekben bízott ugyanis leginkább és velük valóban csodálatos dolgokat hajtott végre.
A lándzsákat elragadták, összekapaszkodtak a lovasokkal, s minthogy azok fegyverzetük súlya miatt nehezen mozogtak, lerántották őket a lóról, sokan pedig odahagyva a maguk lovát, az ellenség lovai alá csúsztak és azoknak hasába szúrtak. A lovak kínjukban felágaskodtak és egyszerre tiporva össze lovast és kavargó ellenségeket, lehelték ki párájukat. A gallokat leginkább a hőség és a szomjúság gyötörte, hiszen egyikhez sem voltak hozzászokva, a lovak nagy része pedig az ellenség hajította lándzsáktól pusztult el. Végül is kénytelenek voltak a nehézgyalogsághoz visszavonulni, magukkal víve Publiust, aki a sebek miatt már nagyon rosssz állapotban volt.
Megpillantva a közelben egy homokdombot, oda mentek fel, a lovakat a középen megbéklyózták, kívülről pedig a nehéz pajzsokból formálva védfalat, úgy vélték, hogy könnyedén visszaverhetik a barbárokat. Éppen ellenkezőleg történt. A sík területen ugyanis az elöl állók valami könnyebbséget mégis csak biztosítottak a hátul levőknek, itt viszont, minthogy a terep mind feljebb-feljebb emelkedett, és a hátul állókat egyre inkább kiemelte, nem volt menekvés, mindnyájukat egyformán érték a nyilak, s ők csak sírtak tehetetlen és dicstelen halálukon.
Publiusszal volt az ottaniak között két görög, akik Carrhaeben laktak, Hierónümosz és Nikomakhosz. Ezek arra akarták rábeszélni őt, hogy szökjék meg velük együtt és meneküljön Ikhnaiba, ebbe a rómaiak iránt barátságos, és nem messze fekvő városba, ő azonban azt felelte, hogy nincs olyan szörnyű halál, amitől féltében Publius cserben hagyná azokat, akik miatta vesznek el, de őket biztatta, hogy mentsék meg magukat, s jobbját nyújtva nekik, elküldte őket. Maga pedig, minthogy kezét használni már nem tudta hiszen nyíl járta át -, az oldalát nyújtva, megparancsolta fegyverhordozójának, hogy döfje belé a kardját. Mint mondják, Censorinus is így halt meg.
Megabacchus maga végzett magával, s a többiek közül a legkiválóbbak szintén. A megmaradottakat a felnyomuló parthusok harc közben lándzsával verték át, úgy mondják, élve nem fogtak el többet ötszáznál. Publiusnak és társainak fejét a parthusok levágták s egyenesen Crassus ellen vágtattak.

(26) Körülötte a következőképp állott a helyzet. Miután kiadta a parancsot, hogy fia támadja meg a parthusokat és valaki hírül hozta neki, hogy nagy a futás és keményen üldözik az ellenséget, sőt látta, hogy a vele szemben levő ellenség sem támad már úgy, mint előbb a legtöbben ugyanis oda özönlöttek -, egy kicsit felbátorodott és a sereget összeszedve, a magasabban fekvő helyekre vonta vissza s itt várta, hogy fia az üldözésből mindjárt visszatér. Az elsők, akiket Publius hozzá küldött, hogy jelentsék, micsoda veszedelemben van, a barbárok kezébe kerültek és elvesztek, de a később küldöttek nagy nehezen megmenekülve, hírül hozták, hogy Publius veszve van, ha nem érkezik hozzá gyors és nagy segítség. Crassusra egyszerre zúdult a sok baj, a pillanatnyi helyzetben nem látott semmit józanul, rettegett is mindentől és vágyott is fián segíteni, s így ingadozott, segítsen-e vagy ne segítsen. Végül elhatározta, hogy előreviszi seregét. Eközben az ellenség közeledett. Ordításuk és győzelmi énekük még félelmesebbé tette őket, dobok sokasága bömbölt ismét a rómaiak körül, akik már várták az új csata kezdetét. Akik Publius fejét hozták egy lándzsahegyre szúrva, körüllovagoltak, felmutatták és kérkedve kérdezték, kik a szülei meg a családja, mert bizony nem való, hogy Crassusnak, a leggyávább és leghitványabb apának ilyen nemes és erényben tündöklő fia legyen.
Ez a látvány minden más szörnyűségnél jobban megtörte és elerőtlenítette a rómaiak lelkét, s nem a bosszú indulata támadt fel valamennyükben, hanem a dermedt félelem. Ámbár Grassus, mint mondják, ebben a nyomorúságban mutatkozott a legnemesebbnek. Odalépve ugyanis a harcrend elé, így kiáltott:
„Az enyém, rómaiak ez a gyász egyedül, de a ti megmaradástokon áll, hogy Róma nagy szerencséje és dicsősége sértetlen és legyőzetlen marad-e. Ezért, ha van bennetek egy szemernyi részvét irántam, aki a legjobb fiút vesztettem el, mutassátok meg ezt az ellenséggel szemben való haragotok által. Vegyétek el az örömüket, álljatok bosszút vadságukon, ne rémítsenek a történtek. Akik nagyra törnek, szenvedniük is kell. Nem győzte le Lucullus sem Tigranest vér nélkül, sem Scipio Antiochust, ezer hajót vesztettek a régiek Szicíliánál, s mily sok dictatort és hadvezért, de vereségeik sem akadályozták meg, hogy balsikereik ellenére is diadalt ne vegyenek a kezdeti győzteseken. Mert a római államot nem a jószerencse, hanem a félelmes dolgokkal szembeszállók tűrő szíve és harci erénye juttatta ennyire a hatalomban.”

Így beszélt Crassus és biztatta katonáit, de látta, hogy nem sokan hallgatnak készséggel rá, úgy, hogy miután kiadta a parancsot a rivalgásra, szidalmazta a katonák csüggedtségét, hogy elszórtan és kevesen hallattak csak valami erőtlen kiáltást, holott az ellenségé tisztán és bátran szólt.
Mikor azután a tettekre került a sor, a lovasok oldalról körben előrevágtatva nyilaztak, a szemközt, az élen állók pedig hosszú lándzsáikat használva, a rómaikat egy szűk helyre szorították össze azok kivételével, akik, hogy a nyilak osztotta halált elkerüljék, vakmerően nekik mertek rontani. Ezek is ártani keveset árthattak, de hamar belehaltak súlyos és halálos sebeikbe, mert az ellenség a lándzsák erős vasát vágta bele az elzuhanókba és azok a lendület folytán gyakran két emberen is keresztül mentek. Így folyt a harc, mígnem az éj leszállt, ekkor a parthusok elvonultak, azt mondva, hogy ajándékoznak Crassusnak fia elsiratására egy éjszakát, ha ugyan nem jobb volna, hogy maga felől gondoskodjék, s inkább jönni akarjon Arszakész elé, mint vitetni. Ők tehát a közelben éjszakáztak, s nagy reményekkel voltak eltelve.

A rómaiakra nehéz éjszaka köszöntött. Sem a halottak eltemetéséről, sem a sebesültek vagy haláltusájukat vívók ápolásáról nem gondoskodott ott senki, mindenki csak magát siratta. Menekülésre semerre sem látszott mód, sem akkor, ha ott várják be a nappalt, sem akkor, ha éjszaka a végtelen pusztaságba vonulnak. A sebesültek is sok nehézséget jelentettek. Ha elviszik őket, akadályozzák a gyors menekülést, ha ott hagyják, kiáltozásukkal elárulják a futást.
Vágytak Crassus látására és hallására, bár ót okolták minden bajért. Crassus azonban egyedül, beburkolódzva feküdt a sötétben, a sokaság szemében, mint a vakszerencse forgandóságának, a helyesen gondolkodók előtt, mint a meggondolatlanság és becsvágy példája, mert emiatt nem érte be azzal, hogy első volt és legnagyobb annyi ember között; de mivel két embernél mégis hátrábbvalónak találtatott, azt hitte, hogy mindene hiányzik.
Octavius tehát, az alvezére, és Cassius ébresztgetni és bátorítani próbálta. Mikor azonban teljesen tehetetlennek mutatkozott, azok maguk hívták össze a centuriókat és a tribunusokat, s meghányva-vetve a dolgokat, úgy határoztak, hogy nem maradnak. Felkeltették a sereget trombitajel nélkül, teljes csendben.

Mihelyt azonban a tehetetlen sebesültek észrevették, hogy őket ott hagyják, szörnyű zűrzavar és kavarodás, jajgatás és kiabálás töltötte be a tábort. Emiatt azután zavar és rémület fogta el még az elöl haladókat is, mert azt hitték, az ellenség ütött rajtuk. Százszor is letértek az útról, százszor meg rendbe álltak, a sebesültek közül, akik hozzájuk csatlakoztak, kiket felvettek, kiket ott hagytak. Így vesztegették az időt, kivéve háromszáz lovast, aki Egnatius vezetésével éjféltájt Carrhaeba ért, latinul szólította meg a falakon levő őrséget, s mikor azok meghallották, meghagyták nekik, hogy mondják meg Coponiusnak, a parancsnoknak, hogy Crassusnak nagy csatája volt a parthusokkal.
Mást azonban Egnatius semmit nem mondott, még azt sem, hogy ő kicsoda, hanem elvágtatott Zeugma felé. Így ugyan megmentette a vele levőket, de a jó híre oda lett, mert cserben hagyta vezérét. Crassusnak mindamellett hasznára volt ez az akkor Coponiusnak odavetett szó.
Ez ugyanis meggondolva, hogy a nagy sietség meg a beszéd zavarossága arra vall, hogy hozója semmi jót sem tudott mondani, azonnal kiadta katonáinak a parancsot a fegyverkezésre, s mihelyt észrevette Crassust az úton, élébe ment, fogadta, s a sereget a városba küldte.


Forrás: Hahn István A hadművészet ókor klasszikusai