logo

XII December AD

A II. pun háború harcászata és hadászata

A hagyományos manipuláris harcászat és hadászat átalakulása a II. pun háború során kezdődött meg. Ez a háború a hadászati gondolkodás fejlődésének fontos állomása. Mindkét fél elkerülhetetlennek látta a háborút, mindkettő támadó, hódító, agresszív háborúra készülődött, és tisztában volt ellensége erejével. Ezért mind Róma, mind pedig Karthágó megfelelő nagyvonalú hadászati tervet dolgozott ki.

Hannibál hadászati elgondolása a háború elkerülhetetlenségének felismerésén alapult. Az első pun háború óta Karthágó viszonylagos térnyerése Hispánia déli partszegélyének meghódítása ellenére is Róma kezében volt a nagyobb gazdasági, politikai és katonai erő. Ilyen helyzetben Hannibál arra számított, hogy egy Itáliában végrehajtott meglepetésszerű, gyors támadással, és a kezdeti időszak „villámháborús” sikeréinek talaján egyrészt képes lesz Róma gazdasági és politikai erejének alapját, az itáliai szövetséget szétzúzni, a római uralommal szemben álló itáliai törzsek, elsősorban az Észak-Itáliai gallusok felkelését kirobbantani - majd ugyancsak az első sikerek Róma ellen létrehozni a földközi-tengeri államoknak olyan koalícióját, amely mar képes Róma hatalmát megdönteni. Ennek megfelelően választotta ki az Alpokon keresztül vezető út irányát, oly módon, hogy bármilyen nagy áldozatok árán, éppen a gallus törzsek területén érje el Itáliát. A csak pár évvel azelőtt legyőzött gallus törzsek részéről remélhette a legerőteljesebb támogatást Róma ellen.

Számításai katonai szempontból beváltak, a meglepetésszerű támadással sikerült az első években Rómát lerohannia. De nyilván alábecsülte Róma nagy tekintélyét, a gallus törzsek megfélemlítettségét, az itáliai szövetség már kialakult összetartó erejét, a hellénisztikus államok politikai és katonai dekadenciáját, és végül azt a tényt, hogy az itáliai belső hadműveleti vonalak mindvégig Róma kezében maradtak. Sem a remélt hatalmas arányú itáliai felkelés, sem a nagy mediterrán koalíció nem jött létre, annak ellenére sem, hogy Cannae után Dél-Itália nagy része elpártolt Rómától, és Makedónia szövetséget kötött Hannibállal. Ez a végső soron diplomáciai kudarc pecsételte meg Hannibál katonai vállalkozásának sorsát.
Hannibál kezdeti katonai sikereinek oka kiváló harcászati képességeiben rejlik. Lángeszű, a hadseregben felnőtt, hivatásos hadvezér volt, aki ugyancsak jórészt hivatásos, kiképzett zsoldos katonákból álló seregének összes előnyeit: a nagyobb mozgékonyságot, a kiképzés nyújtotta jobb manőverezési képességet, oly módon tudta felhasználni, hogy ugyanakkor legalábbis a háború első éveiben nem ütköztek ki a zsoldos hadsereg negatív vonásai: a katona érdektelensége az általa képviselt üggyel szemben, a lázongásra, szökésre, mértéktelen anyagi követelésekre való hajlam.
Olyan hadvezér volt, aki fanatizálni tudta soknemzetiségű zsoldos hadseregét. Trebia, Ticinus és Trasimenus nem annyira magának a manipuláris harcrendnek, mint inkább a laikus római vezéreknek és a nem hivatásos paraszthadseregnek veresége volt, a képzett hadvezérrel és kitűnően fegyelmezett zsoldos hadsereggel szemben.

A trasimenusi vereséghez ezenfelül római részről a menetbiztosítás és felderítés kirívó hiányosságai is hozzájárultak. Ezt Hannibál ragyogó manőverre seregének erdős hegyoldalon való elrejtésére és a nehéz, erdős, sziklás, meredek terepen, sűrű hajnali ködben végrehajtott meglepésre használta ki, amelyet csak végsőkig fegyelmezett és kiképzett sereggel lehetett megvalósítani.
A cannae-i súlyos kudarcot bizonyos fokig a manipuláris harcrend előnyeiről való lemondás, és a falanxszerű hadviselésre jellemző harcászati elgondolások idézték elő. A római hadvezetés minden rendelkezésre álló erő bevetésével, puszta tömeghatással akarta, egyetlen hatalmas lökéssel szétzúzni a kisebb létszámú pun hadsereget. De Hannibál a terepviszonyok (a római gyalogosok számára nehéz, agyagos, mély talaj) kihasználásával és a saját könnyűlovasságának bevetésével, nem utolsósorban pedig harcászati tartalék képzésével és a döntő pillanatban történt váratlan harcbavetésével szétzúzta a római támadó terveket.

Az ókor eleddig legnagyobb létszámú, egységes hadseregének az lett volna feladata, hogy kompakt tömegével rázúduljon a hosszú, csekély mélységű vonalban felállított pun seregre, s azt már puszta tömegével is szétzúzza. Ám néhány óra múlva ez a tehetetlenné vált tömeg elpusztult a pun sereg vékony gyűrűjének szorításában.

A cannae-i vereség okozta megrázkódtatásból Róma csak nagyvonalú, messzire előretekintő hadászati elgondolás valóra váltásával emelkedhetett ki. A Cannae-t követő években Róma helyzete kétségbeejtőnek látszott. Egész Dél-Itália, Campania, Szicília nagy része és a makedón állam Hannibál oldalára állt.
A karthágói hadászati elgondolás megvalósulni látszott, hiszen csak egy lépés hiányzott az itáliai szövetségi rendszer felbomlásához, s a mediterrán koalíció megteremtéséhez. Ebben a súlyos helyzetben a senatus felismerte Róma hadászati helyzetében: a szilárd belső vonalak ellenőrzésében rejlő előnyöket, és kialakította azt a hadászatot, amellyel ezeket legsikeresebben tudta érvényesíteni. Itt három mozzanat bizonyult döntő jelentőségűnek:

1. Az ellenség megosztottsága és eltérő érdekei. Hannibál Itáliát akarta ellenőrzése alá vetni, V. Philipposz megelégedett volna Róma elűzésével az illyricumi tengerpartról. Makedónia, távoltartására tehát elegendő volt az aetolokkal kötött szövetség. Ez magában Görögországban kötötte le V. Philipposzt, és megakadályozta, hogy Róma két arcvonalon viseljen háborút.

2. Ráma ellenőrzése alatt maradtak a belső vonalak. Itáliának csak szélső területei szakadtak ki, a Róma ellenőrzése alatt maradt belső területek gazdasági egységet alkottak. Az egész Itáliát behálózó coloniák rendszere, a minden fontos hadászati ponton jelenlevő harcképzett római polgárok és parasztkatonák, az Itáliát behálózó hadiutak Hannibál számára Itália hátralevő részének meghódítását rendkívül hosszadalmas feladattá tették. A belső vonalak feletti ellenőrzés döntően érvényesült a háború következő szakaszában is.

3. Miközben Róma időt nyert, olyan új harcászati módszereket sikerült kidolgozni és begyakorolni, amelyek a védelemből támadásba lendülő Róma győzelmét a támadó hadműveletekben is biztosították.

A Cannae-t követő időszakban tehát az ellenség felmorzsolásának, a háború elhúzásának módszerét alkalmazták, amelyet adott pillanatban amikorra az újonnan kialakítandó harcászat megérik és lehetővé teszi a nyílt, nagy csatákban való sikert felválthatott az ellenség megsemmisítésének módszere. Ennek megfelelően szinte tudatosan osztották ketté a hadszíntereket.
Itália a jól bevált, konzervatív, jórészt meglettebb korú,, felőrlő stratégák (Fabius Maximus és társai) működési területe itt nem volt szabad kísérletezni és kockáztatni -, míg a távoli Hispánia az újonnan felemelkedett fiatal hadvezérnek Cornelius Scipiónak és hadseregének kísérletező iskolája. Itt formálódtak ki az új, merészebb, bátran kockáztató, ötletesebb harcászati elvek és módszerek, amelyek, miután Itáliában a konzervatívok megtették kötelességüket, és megtörték Hannibál seregének támadó lendületét, kivívták magában Afrikában a végső győzelmet.

Az új harcászat kidolgozásában Scipio a cannae-i vereség katasztrofális tapasztalataiból indulhatott ki. Az ezt követő hosszú hispániai harcokban alakult ki az a római sereg és a, hadvezérnek az az új típusa, amely átvette a karthágói sereg fő előnyét: az állandó jellegű és állandó vezetés alatt álló sereg magasabb fokú kiképzettségét, anélkül, hogy a maga pozitív vonásaiból, paraszthadseregi mivoltából veszített volna.
Mindez a hispániai harcokban született meg. P. Cornelius Scipiót anélkül küldték a hispániai hadszíntérre, consuli felhatalmazással (consulari potestate), hogy előzetesen bármilyen hivatalt is betöltött volna. És ez a már eleve rendkívülinek érzett megbízás nem is egy évre szólt, hanem a háború egész időtartamára.

A hispániai hadsereget az Itáliától való földrajzi távolság miatt sem lehetett rendszeresen cserélni. Ennek a hadseregnek első állományát a Hannibál pusztításai által tönkretett itáliai parasztok alkották. Ezeknek különben sem volt semmi okuk arra, hogy a megélhetést nyújtó és utóbb már zsákmányt is biztosító katonáskodást felcseréljék az otthon rájuk váró nyomorral.
Ezekben a hispániai harcokban játszanak tehát először jelentős szerepet az önkéntes továbbszolgálók (evocati), akik még nem zsoldosok, de már olyan parasztkatonák, akiknek a katonáskodás a létminimumot biztosító zsold és a zsákmányszerzés lehetősége folytán mindinkább hivatássá, életük tartalmává válik. Ekkor indult meg az a fejlődés, amely Marius reformjain keresztül a köztársaság bukása után a zsoldos hadsereg kialakulásához vezetett.

A hadsereg és a vezetés összeszokottsága, és összehangoltsága bizonyos harcászati újításokat, a manipuláris harcászat továbbfejlesztését is lehetővé tette. Scipio már hispániai csatáiban (Ilipa, Bpeeula), majd az afrikai „nagy mezőkön” (Magni campi) vívott csatáiban inkább a szárnyakon kereste a döntést, és a hadsereget a helytálló, az ellenséget feltartóztató részre (hastatusok) és egy támadó, a döntést kivívni hivatott részre (princepsek és triariusok) osztotta. A manipuláris harcrend alapjai megmaradtak, de miközben a hastatusok feltartóztatták az ellenséget, a princepsek és triariusok eredeti felállásukból két irányban oldalvást elmozdultak, és oldalba támadással vagy éppen bekerítéssel göngyölítették fel az ellenséges sereget.
Ezt a harceljárást a punok több vezérével szemben sikerrel alkalmazta, de eredményt ért el akkor is, amikor a már legendás hírű Hannibállal került szembe. A zamai csatában mindkét fél harcászati elgondolása azonos volt. Scipió is, Hannibál is harcászati tartalékot képezett legjobb csapataiból (Scipió a hispániai, Hannibál az itáliai veteránokból), hogy a csata végső szakaszában ezek vívják ki a döntést.

Míg azonban a pun zsoldosok a hastatusokkal vívott harcnak már első szakaszában összeroppantak, és elkeseredett dühükben saját seregük tétlen tartalékára^támadtak, a hastatusok a rájuk bízott harcfeladatot a maguk erejéből teljesítették, és kitartottak mindaddig, míg a triariusok beavatkozása el nem döntötte a csatát. Hannibál, úgy látszik a harcászati tartalék képzésének elvét ebben a csatában a végső konzekvenciákig akarta alkalmazni, s éppen ez a kíméletlen elgondolás fordult visszájára.
Az „értéktelennek” minősített zsoldosok nem voltak hajlandók beleegyezni abba, hogy egy, csak a csata egészét néző harcászati elgondolás jegyében biztosítás és támogatás nélkül vessék őket az ellenség elé. Inkább szembefordultak saját hadvezérükkel, s ezzel az egész csatatervet felborították.

Tehát nem Scipió lángeszű haditerve, amely voltaképpen nem volt több, mint a karthágói taktika római viszonyokra való alkalmazása, hanem inkább a római anyagi túlerő (amely Hannibált ilyen elkeseredett és embertelen harcászati elgondolásra kényszerítette), és magának a névtelen római légionáriusnak szívóssága és kitartása vívta ki a győzelmet.


Forrás: Hahn István A hadművészet ókor klasszikusai